Ahhoz, hogy jobban átláthassuk, hová is pozícionálja az Autel a tesztalanyunkat, nézzük át gyorsan a két cég elnevezéseit. Az Autelnél az EVO Nano széria jelenti a konkurenciát a DJI kisméretű Mini drónjai számára, a cikkünkben szereplő EVO Lite+ a középkategóriát jelenti, ami a DJI Air 2S-nek felel meg, a felső kategóriában pedig az EVO II Pro száll szembe a DJI Mavic 3-mal.
Autel EVO Lite+ drón
Nálunk a Premium Bundle kiszerelés járt (az Autel „válasza” a DJI-féle Fly More Combóra), ami a nagyjából 100 ezres felárért cserébe viszonylag gazdag tartozékcsomagot biztosít a gép mellé. Adott például a hordtáska, amibe minden belefér. Eleve ebbe került minden, amire szükségünk lehet: a Premium Bundle esetében ez az alapcsomag részét képező drónon, távirányítón, aksitöltőn, adatkábeleken és pótpropellereken túl két extra akkumulátort (összesen tehát 3), egy több telep töltésére alkalmas elosztót, ND filterek, és bónusz pótpropellereket jelent.
A csomagból az Autel védjegyévé váló narancssárga színű drón került elő, ami egyrészt nagyon jól néz ki a „konyhagépszürke” konkurensekhez képest, másrészt repülés közben is jóval könnyebb szemmel tartani, mivel elüt a kék égbolttól. A drónt kézbe véve érződik, hogy súlyában a Mavic 3-hoz van közelebb (majdnem 900 gramm), viszont az anyaghasználat terén a DJI gépei még mindig jobbnak mondhatók, és ez igaz a formatervezés egyes elemeire is – ilyen például az orrban lévő kamera háza. Persze mondhatjuk, hogy ez a kompromisszum, amit az alacsonyabb árért kötünk, és többedszerre kézbe véve valójában nem is volt olyan feltűnő a különbség, ha pedig elérünk a képminőséghez, kiderül, valójában egy szavunk sem lehet.
Mielőtt rátérnénk a pozitívumokra, érdemes megemlíteni két átgondolatlan dolgot, amikkel ugyan együtt lehet élni, de mégis furcsa, hogy nem figyeltek rá jobban a gyártónál. Az például dicséretes, hogy a valóban 40 perc repülést biztosító akkumulátort itt nem felülről kell bepattintani, hanem hátulról csúsztatva rögzíthető a drónba, az ugyanakkor érthetetlen, hogy nem tűnt fel senkinek az Autelnél, hogy amennyiben egyszerre akarjuk az összes telepet rátenni a töltőállomásra, akkor egészen izgalmas játékká válik, hogy egyik se csússzon le a dokkolóról.
Emellett picit bele lehet kötni a távirányítóba is. Első ránézésre játékszernek tűnik, használat közben viszont úgy simul az ember tenyerébe, mint a legjobb Xbox kontroller. A gombok jó helyen vannak, kézre esnek. Tárcsa ugyanakkor csak az egyik oldalon van, a kamera dőlésszögének állítására, ebből szimmetrikusan kerülhetett volna még egy a túloldalra – például – a záridőt állítani. A kiegészítő repülés közben reszponzív, hosszú távon pedig – ne feledjük a 40 perc repülési időt – tényleg kényelmesebb ez a forma, mint a nagy konkurensnél.
Jelvesztés a teszt során nem történt, bár a drón ilyen esetben itt is képes lenne magától visszatérni a kiindulási pontra. De ahogy említettem, azért csak van egy kis átgondolatlanság: nincs hova rakni a telefonra csatlakozó kábelt, és használaton kívül még bedugva sem hagyhatjuk, mert akkor a telefontartóként is üzemelő antennát nem tudjuk becsukni. Illetve – ahogy a konkurenciánál már megszoktuk – az analóg karok is kicsavarhatók a távirányítóból, de nincs nekik hely a burkolatban, így nagyobb az apróságok elvesztésének esélye.
Reptessük!
A reptetéshez itt is egy, a kontrollerbe illeszthető okostelefon és az arra telepített Autel Sky alkalmazás szükséges. Amennyiben a DJI Flight apphoz vagyunk szokva, akkor jórészt mindent ugyanott találunk, de abszolút kezdőként is megtalálható minden pár perc tanulmányozás után, a beállítások pedig egyszerűek és érthetőek. Nekem egyedül a fotó/videó funkciók közti váltás módja nem tetszett. Az alkalmazás itt a mobiltelefonos kamerák stílusát követi, scrollozva válogathatunk a módok (fotó, videó, panoráma, hyperlapse) között, de emiatt a fotó és a panoráma opciók például nagyon messze kerültek egymástól, sokat kell „lapozgatni” a váltáshoz. Emellett egyes funkciónak akadnak albeállításai, amik több helyen, több almenüben érhetők el, tehát a teljes átláthatóság és a könnyed kezelés terén némi csiszolni való azért még akad a szoftveren.
A Mavic 3-hoz hasonlóan a megjelenésekor a drón még nem volt képes minden bejelentett funkcióra, de szoftverfrissítések formájában ezek idővel szép sorban megérkeztek. A Dynamic Track 2.1 követőfunkció és a Cinematic Shots névre hallgató automata repülő funkciók a premierkor hiányoztak, de májusban aktiválódtak, és remekül is működnek. Természetesen ez a drón is fel van szerelve előre, hátra és lefelé néző érzékelőkkel, megakadályozandó, hogy akár kézzel irányítva, akár az automata módokban – mondjuk – egy fának ütközzön.
Ha pedig már itt tartunk: az Autel a kamerák terén sem bízott semmit a véletlenre. A drón egy 20 megapixeles, 1 hüvelykes CMOS érzékelőt kapott, ami akár 6K/30fps videó rögzítésére is képes. Kisebb felbontásokban – ahogy az lenni szokott – lehet magasabb a képfrissítés, 1080p-ben akár 120 fps-es lassított videót is készíthetünk, illetve adott a HDR már 4K felbontás mellett is. A kamera emellett a Mavic 3-hoz hasonlóan egy f/2,8 és f/11 között állítható rekesszel van felszerelve, mint egy „rendes fényképezőgép”. Ennek hála játszhatunk a mélységélességgel (egy tájképnél minden éles lehet, de egy templomtoronynál elmosható a háttér), videózásnál pedig a záridő szinkronba hozható a képfrissítéssel a jobb felvételek érdekében.
Természetesen minden érték manuálisan állítható, legyen szó az érzékenységről, a záridőről vagy a rekeszről, a kezdők pedig az automata beállításokba is belenyúlhatnak, hogy sötétebb vagy világosabb legyen a kép, csakúgy mint egy mobil fényképezős alkalmazásánál. Az érzékenységet ISO100 és 6400 között állíthatjuk, de a Moonlight algoritmust használva ezt kiterjeszthető, ha éjszaka repülnénk. A gyártó amúgy jól egyensúlyoz a kezdőknek, a hobbistáknak és a profi videósoknak szóló funkciókkal: a defog például szebbé teheti a tájképeinken a messze lévő hegyeket, de a profik utólag ezt is tovább variálhatják a saját szájízük szerint.
Szintén nekik kedvez a később hozzáadott Flat Color Profile, ami lehetővé teszi a komolyabb kameráknál megszokott utólagos fényelést. És hogy az egy ilyen komolyabb drónnál már elvárható, a fotók .jpeg, de tömörítetlen DNG/RAW formátumban is rögzíthetők a memóriakártyára.
Kompetens konkurens
Véleményem szerint az EVO Lite+ simán felveszi a versenyt a konkurencia termékeivel. A DJI gépei után az Autel masinája ugyan némi megszokást igényel, de a harmadik repülésnél már észre sem vehető, hogy más van a kezünkben, mint amit megszoktunk. Aki tehát komolyabban gondolja a drónos fotó- és videókészítést, annak (az apróbb hiányosságok ellenére is) érdemes lehet elgondolkodni ezen a modellen, mert az Autel újdonsága némi felárért cserébe közel azt a tudást biztosítja (extra teleobjektív kamera itt például nincs), mint a DJI jóval drágább terméke.
Végezetül arról ezúttal sem szabad megfeledkezni, hogy 2021 februárja óta új dróntörvény van hatályban: ha valaki nincs képben, érdemes alaposan megismerni az aktuális jogszabályokat (itt egy kis összefoglaló), mielőtt akár egyetlen fillért költene egy ilyen repülő szerkezetre.
