Tavaly masszív csalódás volt az NBA 2K21, amit nem titkoltan már az újgenerációs konzolokra (PS5, Xbox Series X és S) szántak a fejlesztők, de készült belőle a PS4-re és Xbox One-ra szánt változat is. A probléma ott kezdődött, hogy a 2K mindig az NBA-szezon őszi indulására időzíti az aktuális részeket, de a PS5 és XSX megjelenésétől 2020 szeptemberében még messze voltunk. Ennek eredményeként az NBA 2K21 gyakorlatilag a 2K20 frissített kiadásaként jelent meg az előző generációs gépekre, és nem aratott sikert a gamer-sajtóban. Joggal, elvégre a generációváltás csúszása miatt a vásárlók csak egy szegényes verziót kaptak tavaly szeptemberben.
A két hónappal későbbi újgenerációs változat ráadásul bebizonyította, hogy a fejlesztők energiája valóban erre a verzióra ment el. A játékmenet terén valódi előrelépés történt: a mozgás elképesztően élethű lett, már-már fotorealisztikus animációkkal, és a fejlesztők olyan újításokat emeltek be a programba, amikkel a videójátékos kosárlabdaélményt kis híján tökélyre csiszolták. Persze a mikrotranzakciók jelenléte és az új konzolokra történő fejlesztésből eredő hibák némileg lerontották az összképet, és az sem volt szerencsés, hogy a megjelenés első heteiben szinte senki nem játszott PS5-ön, hiszen a konzol konkrétan világszerte hiánycikk volt.
Az elvárások ezt követően igen magasra szöktek a legújabb, idei rész (NBA 2K22) kapcsán, ami szeptember 10-én jelent meg az előző és az újgenerációs konzolokra. Mi a PS4-es verziót teszteltük.
Így lettem influenszer…, izé, kosaras
A játék cross-gen változatának (ami a régi és új konzolok verzióját is tartalmazza) borítója az NBA alapításának 75. évfordulója előtt tiszteleg. Charly Palmer afroamerikai képzőművész alkotásán a Dallas Mavericks dobóhátvédje, Luka Dončić látható, és a visszajelzések alapján hosszú évek óta ez a legjobban sikerült borító, amit a játékosok láthattak.
A játék letöltése után a menüvel ismerkedhetünk meg, itt ugrálhatunk az olyan visszatérő játékmódok között, mint a MyLeague, a MyTeam vagy a MyCareer. Kíváncsi voltam, utóbbit mennyire tudták felturbózni a fejlesztők, mert az évek alatt olyannyira sablonossá váltak a történetek, hogy az egyetemi ligából az NBA csúcsáig tartó út elvesztette a varázsát. Az idei sztori is a főiskolán veszi kezdetét, ahol néhány meccset lenyomva magunkra irányíthatjuk a játékosmegfigyelők tekintetét. Innen kerülhetünk át a G-ligába, ami a másodosztályt takarja, de akár egyből belecsaphatunk a profi liga küzdelmeibe is.
Ismét van közösségi tér, amely egyfajta open world élményt kínál: egy városban kalandozhatunk (a régin The Neighborhood, az újgeneráción The City néven érhető el a helyszín) utcai meccseket játszva más felhasználókkal, NPC-karakterektől kapott kihívásokat teljesítve – gyakorlatilag MMO-szerűen barangolhatunk a városban. Akármilyen furcsa, az NBA 2K22 mindent megtesz azért, hogy a játékosokat a pályán kívül tartsa.
Óriási hangsúly kerül tehát a kosárlabdán túlmutató tevékenységekre, az újgenerációs verziókban akár rap- és DJ-karriert is kezdhetünk. Ezek opcionális lehetőségek, de coint, azaz játékbéli pénzt szerezhetünk velük, ami elengedhetetlen karakterünk gyorsabb fejlesztéséhez.
A karakterünk amúgy influenszerként van elkönyvelve a karriermódban, a meccsek alatt erre rendszeresen emlékeztetnek is a szakemberek, ha épp például kihagyunk egy hárompontos dobást: Lawrence Tanter kommentátor ilyenkor megjegyzi, hogy az online térben ugyan profinak számítunk, de a pályán ez nem feltétlenül igaz. A MyCareerben mindemellett megmaradtak a korábbi évek funkciói, alkothatunk például saját dobóstílust, csak sokkal nagyobb fókuszt kapott a márkaépítés, ami az NBA világában is egyre inkább jelen van. A csúcs itt is a bajnoki cím elhódítása az észak-amerikai profiligában – amint ez sikerül, a karriermódból eltűnnek az átvezető jelenetek, és a játék valamilyen szinten elengedi a kezünket.
A karrierépítés ugyan kielégítő élményt kínál, de az átvezető jelenetek ugyanolyan sablonosak, mint korábban, ezen a fronton illenék mindent alaposan újragondolni az NBA 2K23-ra. Sajnos, az előre megírt és az általunk létrehozott karakterrel sem tudjuk kikerülni a pátoszos felemelkedést, ami sokadszorra már inkább unalmas, mintsem érdekes vagy motiváló.
Micsoda játékmenet!
A MyCareer meglehetősen önismétlő megoldásai ellenére azért bátran kijelenthető, hogy az NBA 2K22 jó eséllyel a legjobb sport tematikájú videójáték a piacon. A fejlesztők már az NBA 2K20-nél is jelentősen belenyúltak a játékmenetbe, tudatosan lassítva a mozgásokat, ezáltal élethűbbé téve azokat, de idén ezt már olyan szintre emelték, hogy az animációk láttán néha olyan érzésem támadt, nem is játékos vagyok, inkább csak néző.
Az összhatás olyan, amire sportjátékban még aligha volt példa. Ha az állunkat visszapakoltuk a helyére, meg kell barátkozzunk azon helyzettel, hogy a NBA 2K22 egyáltalán nem könnyű, sőt egyenesen nehéz játék, hiszen minden korábbinál összetettebb és képesség-központúbb lett. Az első szembetűnő változás, hogy a játékosok mögött lévő – segítségül szolgáló – dobóméter átalakult, nagyobb lett, cserébe jobban is érezhetők az ilyen mozdulatok. A karriermód elején nagyjából lehetetlen hárompontosakat dobni, mert több tényező befolyásolja a pontosságot:
- miként állunk staminával,
- zavar-e az ellenfél,
- időben engedjük-e el a gombot.
Arról megoszlanak a vélemények, hogy a nagyon könnyű és nagyon nehéz skálán hol helyezhető el a dobóméter használata, de én az utóbbira tenném a voksom: 15–20 meccs után sem tudtam belejönni, pedig nem most kezdtem a szériát. Amennyiben sikerül elsajátítanunk a mechanikát, azt a nézőtéren is jutalmazzák: nő a követőink száma, a teljesítményünk pedig elérheti az A+ minősítést. Ha nem védekezünk jól, máris a B-be kerülünk, a kihagyott ziccer pedig C és D közti osztályzatot eredményez – ha pedig teljesen vállalhatatlanul játszunk, megkapjuk az egyest, az F-et. Ha hosszabb távon sem javulunk, akkor kikerülünk a kezdőből, nem keresnek meg új szponzorok, majd a menedzsereink felteszik a kérdést: mit is akarunk tulajdonképpen a karrierünktől? Tehát az NBA-szimuláció nagyon is valós.
Az idei játékban a precízió a kulcs, ugyanis egy rossz döntés után az ellenfél biztosan büntetni fog, mind az offline, mind az online játékmódban. Aki ügyesen, megfontoltan, türelmesen passzol, dob kosárra és taktikusan védekezik, nyerni fog – ez pedig a fejlesztőknek is valódi győzelemmel ér fel. A remek játékmenet mellé pedig igazi plusz, hogy sem a szerverek, sem a játékbeli hibák nem veszik el úgy a megérdemelt győzelmet a játékostól, mint mondjuk a FIFA-sorozat esetében.
A mesterséges intelligencia szintén nagyon jól dolgozik, ellenfeleink ésszel védekeznek és támadnak, emberfogásnál mind a négy negyedben tartanunk kell a koncentrációt, mert a másik csapat játékosai olyan dinamikus mozgásokkal bújnak ki a kezeink alól, hogy utána már csak azt számolgathatjuk, hány pontos lemaradásban vagyunk. Szó szerint elég egyszer rossz döntést hozni a pályán, az ellenfél máris elhúz, és a továbbiakban nem is engedi ki az előnyt a kezei közül. A hárompontosok csak úgy repkednek még normál fokozaton is, ha pedig folyamatosan ziccereket rontunk, megpecsételődik a sorsunk.
Nagy a hangsúly a védekezésen, miután a fejlesztők behozták a játékba az új blokkolási mechanizmusokat: ezek új mozdulatokat és animációkat jelentenek, szórakoztató és értelme is van az effajta védekezésnek. Labdát szerezni viszont lehetetlen kategória, és kockázatos is: ha rontunk, szabaddobás következhet az ellenfélnek. Az újítások minden téren ülnek a játékmenetben, és nálam külön pluszpont volt, hogy az NBA-sztárok képességeit egy az egyben lemásolták a készítők: LeBron fizikai fölényét gyakorlatilag nem lehet levédekezni, a Boston-legenda Jaylen Brown megindulásait pedig jobb a csapattársaként szemlélni, mint ellenfélként.
Aréna még nem élt ennyire
Nagyobb részt a FIFA-hoz vagyok szokva a sportjátékokban, és ott már évek óta problémás, hogy a stadionokban helyet foglaló közönséget miként alkotják meg a fejlesztők. Főleg ugyanaz a négy-öt karakter ismétlődik, a mozgáskultúrájuk sem érdekes, inkább csak töltelékek, a hangulat fokozásához alig járulnak hozzá.
Az NBA 2K22-ban ennek pont az ellenkezőjét tapasztalhatjuk: az aréna közönsége szó szerint együtt él a meccsel, rigmusokat énekelnek, biztatják a játékosokat és fújolják az ellenfelet. Ismétlődő külsejű figurákat azért itt is felfedezhetünk, de csak elenyésző számban. Emellé az NBA-játékosok virtuális másai egészen félelmetesek, elképesztően hasonlítanak valós énjükre, az újgenerációs konzolokon pedig hatványozódik ez az élmény. A hangok is a helyükön vannak, és a fejlesztők még a kontroller adta lehetőségeket is kihasználták: a bírói sípszót például a kiegészítő hangszóróján keresztül hallhatjuk, ami tovább emeli az élményt. A zenei felhozatal idén is tízpontos, ha valamibe, ebbe a széria egyik darabjában sem lehetett még belekötni.
Audiovizuális téren csak kevés negatívumot lehet kiemelni, de azért akad néhány furcsaság:
- A töltési idő sok, még újgenerációs konzolokon is, de a fejlesztők legalább próbálták kreatívan menteni a menthetőt: míg betöltenek a meccsek, a készítők videóban mesélnek arról, mit és hogyan fejlesztettek idénre, sőt még kvízekre is válaszolhatunk ez idő alatt.
- A meccsek előtti átvezetők (amit úgyis átugrál mindenki) mintha teljesen más grafikai motort használnának: az amerikai himnuszt éneklő karakter animációja borzalmas, és az olyan, pályaszéli szakértők, mint David Aldridge, inkább Sims-kategóriás modellezést kaptak.
Ezek a hibák aligha javíthatók később, ugyanakkor más negatívumot nem tapasztaltam. Ami volt, azt a fejlesztők javították a szeptember 16-án közzétett, közel tizenhat gigás frissítéssel.
„Már megint egy lelketlen szeméthalom!”
Már az első napoktól hasonló véleményeket olvastam internet-szerte, főként a MyTeam játékmód kapcsán, ami leginkább az EA Sports FIFA Ultimate Teamjéhez hasonlítható: itt megépíthetjük a saját all-star csapatunkat csomagok kinyitásával, utóbbiakért viszont legtöbbször extra pénzt kell fizetni, nem is keveset. Akár a játék alapárának három-négyszerese is elverhető, ha valaki asszisztálni szeretne ahhoz a kendőzetlen rabláshoz, amit a 2K idén is végez – ehhez képest az EA Sports még visszafogottnak mondható a coinvásárlás ösztönzésében.
A MyTeam módban sikerélményre csak az számíthat, aki hosszú órákat beleöl az építkezésbe, esetleg elkölt több százezer forintot egy rendes csapatra – elég megnézni, hány YouTube-csatorna épül a játék ezen részének bemutatására. Sajnos ez a tendencia idén az offline játékmódokat is elérte, hiszen a MyCareerben is folyamatos költésre buzdít a játék, a PlayStation 5-ös verziónál pedig már az első indításkor felbukkan a kérdés, a játékos akar-e pénzt költeni a folytatásban.
Egy free-to-play játéknál még érthetők az ilyen mikrotranzakciók, de a NBA 2K22-nél arcpirító túlzásba esett a kiadó. És valóban meg van kötve a játékos keze: ha nem költ, egy-két játékmódon kívül többet nem tud élvezni. Persze a program érdemeit ez csak részben csorbítja: a legjobb kosárlabda-szimulátorral van dolgunk, de a sportjátékok mezőnyéből is messze kiemelkedik. Olyan élményt kínál, amit a szerencsések az arénákban, legtöbben pedig csak a tévé előtt tudnak átélni. Majdnem tökéletes videójátékról beszélhetünk, amit csak a kiadó kapzsisága árnyékol be. Reméljük, hogy jövőre észbe kapnak – addig maradnak a vérre menő hárompontos dobások.
