A Mega Man-sorozat különleges helyet foglal el a szívemben. 1992-ben ismerkedtem meg vele, és egy egész nyarat töltöttem a harmadik résszel, amit egy kölcsön Game Boyon játszottam végig, az őrületbe kergetve a szüleimet és a nagyszüleimet. Nem csak folyton a kézikonzol felett görnyedtem, de rendszeresen könyörögtem újabb és újabb ceruzaelemekért, hogy folytathassam a játékot.
Az oldalnézetes, ugrálós/lövöldözős platformjáték teljesen beszippantott, konkrétan heteket, de inkább hónapokat töltöttem vele, és ez volt az első program, amit végigjátszottam. Sosem felejtem el a pillanatot, mikor az összes robotot legyőzve elindultam, hogy megmérkőzhessek a végső ellenféllel, Dr. Wilyvel.
Később a sorozat több részét is kipróbáltam, és bár mindig a Mega Man 3 marad a kedvenc, azért izgatottan vártam a nyolc év után érkező új részt, és a Mega Man 11 nem is okozott csalódást – ugyanakkor magamról már nem mondhatom el ugyanezt, de erre egy kicsit később térünk vissza.
MÉLTÓ RÉGI NAGY HÍRÉHEZ
Ha valakinek még nem volt szerencséje a sorozathoz, annak dióhéjban annyit érdemes tudni, hogy egy balról jobbra haladó, jobbára 2D-s platformjátékról van szó, ahol egy kék robotfiút irányítva kell végig verekednünk magunkat a pályákon, amiknek a végén megvadult gépeket kell móresre tanítanunk.
Hősünk tud ugrani, rövid ideig csúszni, lőni, ha pedig nyomva tartjuk a tűzgombot, akkor egy hatalmas energianyalábot tud útjára engedni, nagyobb sebzést okozva. Ha legyőzzük bármelyik pálya végi rosszfiút, akkor megkaparintjuk az ő fegyverét is, így minden letudott „fejezet” után több típus közül válogathatunk.
Ez persze korábban is így volt, de nyolc év szünet után a Capcom nem maradt adós újdonságokkal sem, így a Mega Man 11-ben megjelent úgynevezett Double Gear System, ami újratöltődő csíkok formájában extra lehetőségekkel ruházza fel Mega Mant. Egyrészt rövid időre lelassíthatjuk az időt, így kikerülhetünk ellenfeleket, lövéseket és mindenféle súlyos csapásokat, másrészt pár másodpercre a szokásosnál jóval erősebbé válhatunk, és az átlagnál jóval komolyabb sebzést vihetünk be az ellenfeleinknek.
Ez elsőre nem tűnik hatalmas fejlődésnek, de az ördög most is a részletekben lakozik, mindkét lehetőség életmentő lehet adott helyzetekben, és ha sikerül magabiztosan elsajátítani a használatukat, akkor nagyban megkönnyíthetik a dolgunkat, sőt nem túlzás azt állítani, hogy bizonyos esetekben csak ezek használatával lehet győzedelmeskedni a főellenfelek felett – legalábbis durvább nehézségi fokozatokon.
CSALÓDTAM MAGAMBAN
Amit még nem említettem, hogy a Mega Man egy kifejezetten nehéz játék. Mindig is az volt, és szerencsére a Mega Man 11 esetében sem kötöttek kompromisszumot az alkotók. Ez tényleg jó dolog, csak nekem volt kellemetlen, ugyanis jócskán elpuhultam a legutóbbi találkozásunk óta: Normal fokozaton is olyan izzasztó és könyörtelen kihívással szembesültem, hogy
A Mega Man 11-ben ugyan „csak” nyolc (plusz egy) pálya található, ami elsőre nem tűnik soknak, de ezek kifejezetten hosszú, és meglehetősen összetett szakaszok, hatalmas és fifikás rosszfiúkkal a főellenfelek előtt. Még Casual fokozaton sem biztos, hogy sikerül elsőre teljesíteni őket, erre csak a Newcomer nehézségen van lehetőség, és aki még sosem játszott Mega Mannel, annak érdemes itt kezdenie, különben húsz perc után sarokba vágja a kontrollert, és sosem veszi elő többet a játékot.
Mivel én már öreg rókaként gondoltam magamra, bőszen a Normal fokozaton vágtam bele a játékba, ami hatalmas tévedés volt, hiszen jócskán elpuhultam az évek alatt, és hát arról is megfeledkeztem, hogy Normal és Superhero nehézségen csak akkor van lehetőség győzelemre, ha szó szerint betanulom a pályákat – és ez bizony rengeteg próbálkozást, rengeteg kudarcot, és napokban mérhető játékidőt jelent.
Félreértés ne essék: a Mega Man 11 pont ettől jó játék, hogy nem adja könnyen magát. Már az hatalmas eufóriát okozott, mikor Normal fokozaton végre sikerült legyőzni az első Robot Mastert. És belőlük van nyolc. Ráadásul a legyőzendő robotok nem csak külsőre különböznek: a hozzájuk vezető pályák is eltérnek egymástól, teljesen egyediek, témájukban és a ránk váró veszélyek tekintetében is.
A pálya végi főellenfelek pedig minden esetben más taktikát, más megközelítést igényelnek, tényleg nincs két egyforma küzdelem, így a diadal minden esetben őszinte örömkiáltásokat hoz elő az emberből.
KŐKEMÉNY NOSZTALGIA
A Dr. Wily-ig vezető út rengeteg szitkozódással van kikövezve, ugyanakkor a Mega Man 11 tényleg attól lesz különleges, hogy igenis megdolgoztat a sikerért, és hiába kerget őrületbe a sokszor egészen aljas megoldásaival, egyszerűen lehetetlen nem imádni azt a makacsságot, ahogy
Newcomer nehézségen mindez persze nem érzékelhető, de ahogy korábban is említettem, kezdőknek tényleg ezt a fokozatot ajánlom az ismerkedéshez, és ha bejön a Mega Man rajzfilmszerű, de mégis hihetetlenül részletes, kicsit mangás, jópofa világa, akkor jöhet a Casual, esetleg a Normal fokozat, ahol már van kihívás dögivel, és elengedhetetlenek a jó reflexek, a türelemről nem is beszélve.
Ha valaki rajong a platformjátékokért, és nem ijed meg attól, ha egy program rendszeresen szívatja, akkor a Mega Man 11-ben megtalálhatja a számításait, ugyanis nehézség terén még a Cuphead című remekművön is túltesz, és ebben a műfajban ennél aligha kell nagyobb dicséret.
A Mega Man 11 október 2-án jelent meg Nintendo Switchre, PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra. Tesztünket a PlayStation 4-es verzió alapján készítettük.
