Brian Eno megkerülhetetlen pontja az elektronikus zenének, ha kettővel mélyebbre csúszunk a vödrös-szívószálas fesztiválelektronál. Kihagyhatatlan a neve akkor, ha az ambient műfaj születését említjük, ami de facto a világ legnyugtatóbb zenei zsánere (amennyiben a csendet nem vesszük zenének, de John Cage 4’33” c. darabja óta tudjuk, hogy a csend is zenei alkotás) – ha az ambientet liftzenének vagy háttérzenének hívjuk pontos megnevezés híján, akkor sem lövünk mellé. Kihagyhatatlan a neve akkor is, ha a generatív zene fogalmát említjük, ami gyakorlatilag algoritmusok által membránokra köpött, végtelenített hanganyag – a többé-kevesbé sikeres kísérletek közül neve a jobbakat jelzi, ilyenekről már számoltunk be korábban is. Az ő nevéhez fűződik a Windows 95 ikonikus hatmásodperces bejelentkező hangja (amit kellően lelassítva gyakorlatilag egy újabb Eno-opuszt kapunk), a listát pedig el sem kezdjük, hogy zenészként és producerként milyen nevekkel dolgozott – a felsorolás kellően tiszteletreméltó.
Kisebbfajta pezsgőbontást érdemel tehát vájtfülűbb körökben a Reflection. Zeneileg csak annyi kitekintőnk lesz rá, hogy tökéletes glacial ambient album (a kifejezés körülbelül azt teszi, mintha zenében kellene kifejeznünk a csontig égő sarkköri hideget és magányt), a tech rovat számára a Reflection körüli marketing- vagy tartalomstratégia jóval izgalmasabb.
Két változat férhető hozzá ugyanis az új Eno-albumból: az egyik egy 54 perces anyag, a másik pedig egy iOS-en és Apple TV-n futó app (az Androidos közönség ugyanúgy kimarad ebből az örömből, mint Eno bármely más kódon alapuló munkájából), aminek a 54 perces CD/stream/MP3/bakelit/hangfile csak egy változata a legenerálható végtelensokból. (Az alábbi kép az app által generált, a zenéhez illeszkedő screenshotja.)
Eno eredeti elképzelései szerint – ahogy erről több helyen is beszél – az ambient zenét teljesen végteleníthetőnek (illetve végtelenítettnek) képzelte el, ami olyan, mintha vízparton ülnénk: ugyanazt hallanánk, de mindig máshogyan egy kicsit. A generatív (vagy algoritmikus) zenealkotás fogalma gyakorlatilag ezt teszi lehetővé: a zenész (vagy programozó) által kiválasztott hangszínekkel algoritmusok kezdenek el dolgozni: ezek döntik el azt, hogy milyen hangok, milyen hangnemben, milyen hosszan, milyen gyakorisággal, ütemmel vagy képletben szólalnak meg. Magyarul: onnantól kezdve, hogy a készítők rábólintanak a hangokra és a hangokat megszólaltató rendszerre, az egy gombnyomásra magától gyártja a mindent. Emögött pedig számos izgalmas felütés rejlik, például az, hogy szerzői jogdíjat hogyan kell fizetni egy algoritmikus zenegyártó rendszer használata után. És mivel a világ nem egyszerű, hogyan kell akkor fizetni érte, ha a rendszer maga nyílt forráskódú és ingyenes.
A rendszerről nyilatkozó Peter Chilvers (Brian Eno programozótársa, akinek korábbi remek iOS-es appjait, például a Bloomot is köszönhetjük) külön kiemelte: a nem eltárolt zene azért is izgalmas, mert az azt alkotó szabályok változhatnak az idő múlásával. A Reflection appot ugyanis úgy alkották meg, hogy tisztábbak a harmóniák a reggeli órákban, a hangnemek pedig úgy váltják egymást, hogy az eredeti, reggelivel megegyező hangnemet csak az esti órákba visszacsúszva kapjuk meg, ezzel összhangban pedig többek között a zene tempója is a napszakhoz igazodik.
Az album 54 perces változatát ingyen streamelhetjük a Spotify-on, aki a generatív appot szeretné megvásárolni, az itt teheti meg. Akik tovább szeretnének kattintgatni a témával kapcsolatban, látogassák meg Brian Eno fémjelezte Generative Music oldalt, illetve szerezzék be a Noatikl nevű programot – az Androidos közönségnek ennél jelenleg csak kevesebb jutott, nekik a Generative Music Generatort javasoljuk. Akik pedig inkább a kezükbe szeretnének valamit fogni és saját kézzel akarnának egymásba csúszó hangmintákból végtelenített zenét készíteni, azoknak ajánljuk a Buddha Machine nevű kultikus kütyüt, amibe alább még bele is hallgathatunk.
