Az emberek többsége azonnal rávágná, hogy kitört az 1848-as forradalom, aztán némi csend következne. Majd lassan felmerülnének az iskolai megemlékezésekről belénk égett szavak kiüresedve, kontextus nélkül: márciusi ifja, 12 pont, Landerer nyomdája és Táncsics börtöne.
Kiindulópont a Pilvax
Magyarországon a polgári fejlődés és a nemzeti önállóság szószólója a reformpárti nemesség, helyszíne pedig a reformkori országgyűlések voltak a XIX. század első felében. 1848 tavaszára a párizsi forradalom hírére az ellenzék már programszerűen fogalmazta meg követeléseit. Március 11-én a bécsi ifjúság petíciót nyújtott át a császárnak, Pesten pedig másnap az Ellenzéki Kör elfogadta az Irinyi József által fogalmazott 12 pontot.
Miután Bécsben március 14-én megérkezett a hír a bécsi forradalomról, az események irányítását a radikális ifjúság vette át. A márciusi ifjak Petőfi Sándor, Jókai Mór és Vasvári Pál vezetésével a Pilvax kávéházba mentek és elhatározták, másnap városszerte kihirdetik a 12 pontot. Tizenötödikén kora reggel össze is gyűltek a vendéglátóipari egységben, amit akkori bérlője után Fillingernek hívtak Petőfiék.
Innen páran a Dohány utcába, “Jókai szobájába” mentek, hogy meghatározzák a nap menetrendjét. Itt esett meg az ominózus eset, hogy miközben Vasvári Petőfi tőrt rejtő botjával hadonászott, a penge kirepült és beleállt az ajtófélfába. “Jó jel, a szurony hegye Bécs felé mutat” – nyugtázta a költő. Nyolc óra körül mentek vissza a kávéházba, ahol Jókai felolvasta a 12 pontot, Petőfi pedig elszavalta a Nemzeti dalt, amit első sora után ma sokan tévesen Talpra magyar! címmel illetnek.
Felszámolták a cenzúrát
Innen az Egyetem utcába mentek a jogi karra, a hallgatók széket hoztak a szónokok számára, felolvasták a 12 pontot és elhangzott a Nemzeti dal. Ugyanez játszódott le az orvosi egyetemen, majd a mérnöki és bölcseleti kar hallgatói előtt. Mindenhol megismételték a követeléseket és Petőfi minden helyszínen “elüvöltötte” harcba hívó költeményét. Kortársak szerint ugyanis a lánglelkű költő így szavalt. Ekkor már nemcsak egyetemisták, hanem az utcanépe is nagy számban vette körül és követte a forradalmi csoportot, a tömeg egyre nőtt.
Az Egyetem téren összeverődött ötezer fős csoportból valaki felvetette, hogy menjenek Budára a cenzorhoz, engedélyeztessék a vers és a pontok kinyomtatását. A forradalmi hevület azonban nem ismert cenzort, azonnal megindultak hát Landerer és Heckenast nyomdája felé. Az volt a legközelebb, az idő reggel tíz körül járt. Landerer Lajos állítólag már várta őket, előző nap utasította munkásait: “ha kevesen lesznek az ifjak, és a nyomdaszemélyzet elbír velük, akkor ki kell verni őket. Ha sokan lesznek, Isten neki, csinálják meg, amit akarnak”!
Ebédel a forradalom
Mivel sokan voltak, megkezdődött a nyomtatás, az elkészült példányokat azonnal osztogatni kezdték, miközben a nyomda előtt tolongó sokaságban beszédekkel táplálták a kigyúlóban lévő lángot. Dél körül meglepő fordulat következett, a márciusi ifjak hazaküldték a szakadó eső ellenére gyarapodó tömeget. A magyar forradalom gyakorlatilag elment ebédelni, de előtte megbeszélik, délután háromkor találkoznak a Nemzeti Múzeum előtt. Az ifjak azonban folytatják a lázas munkát, a Nemzeti Színházba siettek és Bajza József igazgatótól megrendelték estére a betiltott nemzeti mű, a Bánk bán ünnepélyes bemutatóját. Ezután a Nemzeti Múzeum vezetőjének nyújtották át a szabad magyar sajtó első termékeit.
A múzeum előtt délután a pesti polgárok mellett a mai Kálvin téri szénapiacra, a József napi vásárra érkezők is csatlakoztak a tömeghez. Ezrével osztották a 12 pont és a Nemzeti dal példányait, de a verset Petőfi nem szavalta el a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről. Ezután a városházára vonultak, ahol a városatyák kezdeti húzódozás után a nép hangjának engedve aláírásukkal szentesítették a 12 pontot. Megalakult a nemzetőrség, és mivel megszűnt a cenzúra, húszezer ember indult a sajtóvétség és izgatás miatt a helytartótanács épületében raboskodó Táncsics Mihály kiszabadítására Budára.
Kokárdák a Nemzeti Színházban
A helytartótanács “sápadt vala és reszketni méltóztatott”, de pár percnyi tanácskozás után szabadon engedte a költőt és eltörölte a cenzúrát. Táncsicsot a nép hintóra ültette és saját kezével vontatta át Pestre, egyenest a Nemzeti Színházba tartva a Bánk bán előadására. A mai Vörösmarty téren a Nádor fogadó bérlője, Hauer József állt a kocsi elé, és legszebb szobáját nyitta meg a házaspárnak. A szabadult rab felbotorkált a lépcsőn, be a szobába, és úgy ahogy volt, ruhástól végigdőlve az ágyon mély álomba zuhant. Hiába várták a színházban, felébreszteni nem tudták.
A nézőtér dugig megtelt az előadást várva, a függöny mögött Jókai mellére a székely Laborfalvi Róza tűzte fel a kokárdát. A nemzeti színek mellett kék és sárga, azaz a székely színeket is felvonultató “rózsa” az unió jelképe volt. Mások mellére is kokárda került, majd élénk vita kezdődik, hogy Táncsicsot egy beöltöztetett színésszel helyettesítsék-e az őt éltető tömeg előtt. Jókai eldöntve a vitát kiállt a nézőtérre és elmondta Táncsics történetét. A színészek nemzeti színű kokárdákkal léptek ki a színpadra, Egressy Gábor a Nemzeti dalt szavalta, az énekkar énekelte hozzá a Himnuszt és Szózatot.
Valahogy így ért véget a nagy nap, ami Petőfi szerint: “Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek: nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek”.
