Gundel Takács Gábor: Úgy kéne élnünk, hogy az utolsó, a legőszintébb pillanatban mosolyogva tudjunk meghalni

Jó helyen van most? RTL, Bajnokok Ligája-meccseket közvetíthet.

Most éppen RTL, aztán szeptember végén indul a Géniusz új évada az ATV-n. Szabadúszó vagyok, ezt eleinte nem volt könnyű elfogadtatnom a televíziók koordináta-rendszerében, ahol mindenki valamelyik csatornának az arca. De sikerült megértetnem többekkel, hogy a nézőt ez már nem érdekli, csak jó műsort akar nézni.

Ez nem a Fradi meg az Újpest, hogy vagy az egyikben játszol, vagy a másikban.

Nem tudom, meddig fogok még showműsorokat vezetni, de én a sportból indultam, és valószínűleg az is lesz az utolsó, amit a koromból adódóan csinálhatok. Amikor nem közvetítettem, akkor is követtem a sportot, ez egy állandó dolog az életemben. Minden más változott közben: ma már rengeteget lehet készülni, tengernyi az adat. Viszont úgysem tudok annyit elraktározni fejben, mint amit elvárnak a nézők: közvetítek egy Real Madrid-Liverpool meccset, ahol a nézők egyik fele a spanyol, a másik az angol csapatnak drukkol. Követik minden rezdülésüket, látják az összes meccset. Másnap viszont Barcelona-Manchester Cityt kell közvetítenem, ahol ugyanez az elvárás. Nem lehet mindennek és mindenkinek megfelelni. Picit rossz irányba ment a szakmánk, túl sok a háttérinformáció. Van olyan kolléga, aki azt hiszi, attól jó a közvetítés, ha sok háttérinfót ad a nézőnek, sőt, örül is ennek. A felvezető műsorokban, az interneten már megkapják az információk nagy részét a nézők, de valamilyen szinten hagyni is kell, hogy nézzék a meccset, nem érdemes őket abajgatni mindenféle marhasággal csak azért, mert elolvastam, hogy a nagymama szilváspapuccsal készült a focista kisunokájának a meccs előtt.

Mit tett mérlegre, mikor fölvetődött, hogy megint focit közvetíthet?

Abban a tekintetben nem volt újdonság, hogy az elmúlt három évben is közvetítettem az RTL-en és az RTL+-on meccseket, igaz, azok Európa-liga- és Konferencia Liga-találkozók voltak. Nem velem történt változás, hanem abban, hogy az RTL megvásárolta a BL-jogokat. Az én szempontomból sok újdonság nincs, inkább csak a meccsek mennyiségében és minőségében lehet.

Nagyon más műfaj ez – rossz szóviccel élve: nagy ugrás – a nemrég vetített Az ugrás című vetélkedőjéhez képest. Ezeket a műfajváltásokat igényli, vagy csak sodródik az élet kínálta lehetőségekkel?

Amikor benne vagy egy forgatásban, és tíz nap alatt leforgatsz harminc epizódot egy műsorhoz, nagyon telítődsz. Utána jó meccset közvetíteni, és ez fordítva is igaz. Egy futball Európa-bajnokság után nagyon jó vetélkedőt csinálni. Frissen tart emberileg, szellemileg, hogy másképp kell a szakmámat gyakorolnom. A magamfajtának máshol van a helye sportközvetítésben és máshol egy showműsorban.

Konkretizálná?

A sportban alárendelem magam az eseménynek. Hozzáteszem, a néző pontosan tudja, melyik kommentátort szereti és melyiket nem, de amiatt nem fog bekapcsolni egy meccset, mert a kedvenc kommentátora közvetíti. Ha egy meccs lassú és unalmas, azzal nem tudok mit csinálni. Egy showműsornál ugyanakkor sok múlik rajtam.

Például diktálni tudja a tempót?

Így van. Vagy, ha feszült valaki, igyekszem segíteni rajta. A futballistákhoz nincs személyes viszonyom, a vetélkedőben ott állnak mellettem a játékosok. Rajtam múlik a sikeresség, a humor, a stílus. Emlékszik a Legyen Ön is milliomos!-ra?

Hogyne: Vágó, Fábry, Friderikusz, Gundel, Palik a sorrend.

Ugyanaz a műsor, öt különféle fizimiskával. Eddig mindig sikeres volt. Miközben az alap ugyanaz.

Induljunk el a Gundel-pályán, mint a maratonfutók: pesti srácként látta meg a napvilágot. Hová vitték haza?

Édesapám állatorvos volt, és a diploma után elhelyezték vidékre, Imremajor nevű településre, a Balaton közelébe. Ma is létezik a település, találni ott úgy tíz darab házat. Kevés emlékem van abból az időszakból, inkább képek maradtak meg a fejemben. Mikor tizennyolc éves lettem, visszamentünk édesapámékkal, hogy megnézzük, mi a helyzet. Nem volt jó élmény. Kicsi volt a ház, az udvar, nem olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Aztán 1968-ban visszaköltöztünk Budapestre. Azóta budapesti vagyok, igaz, már huszonöt éve Érden lakom.

Amikor ’68-ban visszaköltöztek Budapestre, állítólag Gundel nagypapát nem nyűgözte le, hogy tájszólással káromkodott a kis Gábor.

Imremajorban rám ragadt. Tény és való: egy négyéves kisfiútól a buszon, a nyakkendős Gundel nagypapával az oldalán valódi sokk lehetett ezt hallgatni. A nagypapa inkább leszállt velem a következő megállóban.

Ennek ellenére nem volt nagy csibész, igaz?

Csibész voltam, de nem rossz gyerek. Nem én voltam az osztályban a fekete bárány. Dumás, aktív srác, akinek sosem volt ötös magatartása. Voltak esetek, mikor kaptam intőt, elvették az úttörő nyakkendőmet. Az a fajta csibészség ez, ami még egészséges. Amennyi talán még kell az élethez.

A neves nagypapáról sok emléke van?

Nagyon sok, mert 1984-ben halt meg, amikor húszéves voltam. Nagyon érdekes, hogy ő mindig öltönyt és nyakkendőt viselt. Volt, hogy az étteremben kétszer borotválkozott egy nap, mert erős volt a szakálla. Mindig elegáns volt. Egy pici garzonlakásban laktak a második feleségével Óbudán, otthon is selyemkabátkában ücsörgött, tüchtig ember volt. Játszott velünk, de nem volt az a klasszikus nagypapa, aki térden csúszik a szőnyegen. Egyszer kisiklatta a kisvasutamat! Mert túl nagy sebességgel vette be a terepasztalon a kanyart. Ment a »Jaj, nagypapa!«.

Hogyan hatott önre a papa tüchtigsége?

Én is szeretem megadni a módját ennek-annak. Szokták mondani, hogy tiszteld meg a pillanatot.

A bécsi szelethez mi közük a Gundeleknek?

Gundel Károlynak hívták a dédapámat, én ezt a sztorit kevésbé ismerem, de hallani olyan mendemondákat, hogy a dédpapa volt az, aki a bécsi szeletet népszerűvé tette a pesti vendéglátóhelyeken.

Van másik családi anekdota, amiben biztos?

Állandó vita a palacsinta, hogy Márai vagy Gundel.

Bogozzuk ki!

Senki nem tudja. A kilencvenes években egy színész mesélt erről egy újságnak, hogy állítólag Márai Sándor feleségéé volt a recept. És ez elterjedt. Valójában nincsenek olyan étlapok, ahol Márai-palacsinta szerepelne. Különféle Gundel-könyvekben sincs leírás arról, hogy miként keletkezett. A negyvenes évek második felében egyszer csak megjelent a palacsinta Budapesten.

Talán Máraiéknak akkoriban egyéb gondjaik is akadtak, mint palacsintarecepteket kikísérletezni. 

Na, igen. Azt mondják, akkor a Máraiak már nemkívánatos személyek voltak, ezért lett Gundel-palacsinta a Márai-palacsintából. De hát a Gundeleket sem szívlelték! Lehet, hogy volt diós-csokoládés palacsintája Márai feleségének, de akkor miért nem róla nevezték el? Sokat kutattam a témában, de ez tényleg nem szerepel sehol. Egy a lényeg: tilos meggyújtani!

A másik nagypapa nem palacsintázott, latin-magyar szakos tanár volt, tömte is az unokák fejét tudással.

Háromgenerációs családban éltünk a VII. kerületben: Takács nagypapám, édesapámék és mi. A nagypapa akkor már nyugdíjas volt. Nem az volt a kérdés, hogy egy könyv megvan-e neki, hanem hogy hol. Nálunk a könyvolvasás alapvetés volt. Gyerekkorom óta rengeteget olvastam. A papa mondta, hogy a könyv lehet bármilyen rossz, nem dobjuk ki. Inkább elajándékozzuk. Mindig rám szólt, hogy könyvet kiolvasni nem lehet, csak elolvasni. Megvan még az a lakás, ahol felnőttem velük, ugyanúgy áll a könyvespolc is a helyén.

Találtam egyszer egy könyvet, amit édesapámnak dedikált Áprily Lajos.

Ebben az értelmiségi burokban mutatkoztak az ön részéről a lázadás jelei?

A húgom volt lázadó, én első gyerekként mentem a magam útján: tanultam, nem voltam kitűnő, de ami érdekelt, abban jó voltam. Sportoltam, jártam kézizni, nem volt velem gond. Nem emlékszem, hogy lett volna dackorszakom. Nem volt mi ellen lázadnom és főleg nem a szüleimmel szemben. Szép lassan elengedték a kezem.

A nagyfokú kíváncsiság családi örökség?

Többekben ott motoszkált. Takács nagypapa mondta egyszer, hogy csak a buta ember unatkozik. Ez belém égett. Aki kíváncsi, semmiképp nem öregszik meg, ezt nevezem én éltető kíváncsiságnak. Ha nem vagy kíváncsi, akkor vegetálsz. A magunkfajtában, önben és bennem is az a plusz, hogy a kíváncsiság mint késztetés mellett van egy másik motivációnk is: hogy elmeséljünk egy történetet megmutatva azt, amit észrevettünk. A többi családtagomban ez valószínűleg nem volt meg. Apámban sem: szeretett beszélgetni, de nem volt késztetés, hogy ezt egy szinttel följebb vigye.

Az édesapja nem is feltétlenül állatorvosi pályára vágyott.

Úgy tudom, hogy díszlettervező akart lenni, mert jól rajzolt. De lebeszélték. Szeretett állatorvos lenni, de az extra motiváció mindig hiányzott belőle. Csinált valamit, amit szeretett, de nem azt, amit igazán akart. Megbékélt vele.

Otthon mi szólt az ön lemezjátszóján? Nem látom magam előtt, ahogy kócos hajjal, csőnadrágban ugrál az LGT-re, Deák Billre, Hobóékra. 

Pedig az ő számaik üvöltöttek, nem tudom, a szomszédok hogyan bírták. A Szent – akkor még I. – István gimibe jártam, itt laktunk a Péterfy kórháznál, tíz perc alatt otthon voltam gyalog, azonnal dobtam föl a bakeliteket. LGT-fan voltam, Supertrampet hallgattam. Mai napig rengeteg a bakelitem otthon, amiket persze már nem tudok min lejátszani, de az öcsém még igen, szóval ő szokta elkérni azokat. Egyébként zenei általánosba jártam, tanultam zongorázni, és ettől az ember kicsit más füllel is hallgat zenét. Azóta is nagyon szeretem az improvizatív zenét. Sosem voltam oda a diszkóért vagy a technóért. A telefonom zenelejátszójában két gyűjtemény van: az egyiket akkor hallgatom, ha egyedül ülök az autóban, a másikat akkor, ha a családdal. Utóbbi gyűjtemény az emészthetőbb.

Sosem felejtem el, mikor a feleségemnek először megmutattam a Weather Report Birdland című számát, ami hat és fél perces instrumentális zene: mondtam, itt a szám, ami miatt beleszerettem a jazzbe! Lejátszottam, erre annyit mondott: ühüm.

Ez az autóban történt?

Ott.

Ezek szerint nem ugrott ki menet közben.

Nem! De valóban más a zenei ízlésünk.

Aki ennyire kíváncsi a világ dolgaira, a dolgok mögöttes jelentésére, hogyan fogadta el a katonaságnál, hogy nem lehetett semmit megkérdőjelezni?

Rosszul. Megfenyítettek párszor.

Úgy háromszor, ha igazak az anekdoták.

Bezony! Nem voltak ezek nagy bűnesetek. Elsunnyogtuk a reggeli tornát. Egyszer voltam fogdán és kétszer nem engedtek haza. Az utolsó már a legvégén: leszerelés előtt voltunk pár héttel, benn volt még pár nap szabadságom. El akartam menni, kértem eltávot, megkaptam. Valami ugrabugra zászlós visszavonta, mert a várható nagy havazás miatt ő nem látta garantáltnak, hogy vissza tudok jönni. Én meg szóvá tettem – nem feltétlen úri stílusban.

Sokat szívatták?

Az első félévben igen, az utána lévő egy év meg semmiről nem szólt.

Alapból egy fegyelmezett, rendszerető közegből jön. Akkor mit tanított önnek a katonaság?

A sport nevelt rá a rendre, a csapatmunkára. Ott megtanulod, hogy együtt tudunk eredményt elérni. A katonaságban azt tanultam, hogy bekerültünk gyerekként, másfél évig mindenkinek ugyanolyan volt a ruhája. Abban a közösségben az voltál, amit értél. Volt egy csomó megaláztatás, érdekes emberi helyzetek, ott a gyerekek megértek.

Katonai szempontból persze nulla értelme volt: megtanultuk, hogy a laktanyaelhagyási szintidő harminc perc, majd a következő foglalkozáson azt, hogy Olaszországból a rakéták tizenkét perc alatt érik el a laktanyát. A leghülyébb is kiszámolta, hogy mind meghalunk azonnal.

De megtanultad, hogy egy közösségben hogyan létezz, ki vagy te. Ma már nincs ez, de egy kórusban, egy néptánccsoportban meg lehet ezeket tanulni.

Úgy veszem ki a szavaiból, hogy a kötelező sorkatonaság visszaállítását nem támogatja.

Őszintén szólva nekem tudathasadás keresztény emberként, hogy a keresztény Európa a háborúban látja a megoldást a XXI. században is. Nem szeretném, ha a fiaim katonák lennének.

Később, amikor eldöntötte, hogy színész lesz, voltak példaképei?

Nem valaki miatt indultam el azon az úton, szimplán azt gondoltam, ez való nekem.

A színészet iránt mutatott ambícióit támogatták a szülei is?

Támogatták.

Négyszer próbálkozott a Színművészetin. Négy kapufa. A harmadik alkalom előtt nem volt óva intés?

Mondták, hogy ki kéne valami mást is találni alternatívának.

Ascher Tamás azt mondta önnek, hogy „ügyes színész lenne, de a színész ne ügyes legyen.” Fájdalmas volt a felismerés?

Az a mondat nagyon belém égett.

Magába roskadt?

Nem. Meg kellett értsem, hogy ami hat évig nem sikerül, az nem szerencse kérdése, ott valami hiányzik.

Mi történt utána?

Kaposvárra felvételiztem segédszínésznek. Babarczy László volt az igazgató, és azt mondta, nem vesznek föl, de nagy vita volt erről. Mondtam, jövök egy év múlva, mit gyakoroljak? Semmit, nem tudják megmagyarázni. Meg kellett értenem, hogy nem ez a helyem, más az utam.

Ekkor már bedolgozott a Magyar Televízió sportosztályára. Külsős ügyelő volt. Mit csinált pontosan?

Ha volt egy magazinműsor, bementem a műsor előtt néhány órával, megkérdeztem a szerkesztőt, hány vendég lesz. Utána lementem a stúdióba, berendeztem azt, majd irány a grafikai műhely feliratokért. Ha voltak fényképek, levittem, beállítottam. A műsor alatt álltam a kamera mellett, és ha a rendező mondott valamit, azt lejeleltem a műsorvezetőnek. Ha vége volt a műsornak, elpakoltam, és így tovább. Tök jó volt tizenkilenc évesen. Hasznos tudást gyűjtöttem.

Itt lett önből Gundel Takács, mert a sportosztályon volt már egy Takács Gábor. Mennyi erre az esély?

Eleinte nem is volt ebből probléma, mert én ügyelő voltam, ő pedig gyártásvezető. Amikor elkezdtem interjúkat csinálni, szólt, hogy valamit változtassak a nevemen. Nem akartam rövidítést, ezért elkezdtem használni a Gundelt, édesanyám miatt.

Eleinte zrikáltak, hogy miért Gundel, miért nem Gerbaud.

Ma már teljesen hétköznapi, hogy a gyereknek adott esetben két vezetékneve van az anyja és az apja után, de a nyolcvanas évek végén ritka volt. Elég sok problémát szült, mert a televízióban kiállítottak mindenféle hivatalos papírokat Gundel Takács névre, az adóhivatal meg nem tudta, ki ez az ember, hisz nem is létezett. Aztán 1991-ben beadtam egy névváltoztatási kérelmet. Mikor a gyerekeim születtek, ők már Gundel-Takácsként lettek anyakönyvezve.

Megszámoltam: 7 olimpián járt, először 1992-ben, Barcelonában. Akkor 28 éves volt. Hogy élte meg belülről?

Hirtelen azok között voltam, akiknek a munkáját addig csak lelkesen figyeltem: Gyulai István, Knézy Jenő, Vitray Tamás és így tovább. Az, hogy egyáltalán tagja lehettem ennek a csapatnak, már óriási dolog volt. Igaz, nem volt valami nemes feladatom: enyém volt az ökölvívás, két héten keresztül az ökölvívó csarnokban ültem. Alig-alig láttam mást az olimpiából, de nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem.

Volt, hogy a kommentátori szék mögött kettővel ott ült George Foreman.

Ne feledjük, hogy akkor a rendszerváltás után voltunk két évvel, én is, mint sokan mások, abban nőttünk föl, hogy „szocializmus, vasfüggöny, imperializmus”. Aztán kikerültem az olimpiára, és azt láttam, hogy a város tele van emberekkel, a nézőtér csordultig, és mindenki egyforma. Békében, szeretetben akarnak élni. Amit addig hallottunk, az pedig politika, és a világ valójában közel sem olyan, amilyennek a politikusok beállították nekünk.

1996-ban, az atlantai játékok előtt távozott a köztévétől. Ön nagyobb feladatokra vágyott, az akkori sportosztály-vezető, Vitray Tamás azonban nem osztotta ezt a véleményt. 

Akkor már túl voltam egy nyári és két téli olimpián. Bíztak rám olyat, hogy be kellett ugranom vízilabda vb-re. De igazából nem volt olyan sportágam, ami sztenderd, csak az enyém, amiben el tudok mélyedni.

Mit szeretett volna?

Kézis voltam, labdajátékokra vágytam, de nem lehetett azokhoz férni, le voltak osztva. A futball szintén.

Volt is vita ebből Vitrayval? 

Az atlétikának épp nem volt kommentátora, és volt egy utolsó, nagy értekezlet Atlanta előtt, ahol el kellett dönteni, ki közvetíti majd. Furcsa módon dőlt el, ekkor éreztem azt, hogyha egy tévénél bagatell módon dől el, kvázi úgy, hogy már befejeztük az értekezletet, és »Ki? Ja, te ott?! Akkor a tiéd!« leosztással adják oda, akkor én nem fogok tudni továbblépni. Fölmentem Tamáshoz, elmondtam, mi zavar, ő pedig közölte, hogy a képességeimnek megfelelő feladatokat látok el. Soha nem fogom elfelejteni ezt a mondatot. Nem értettünk egyet, így fölmondtam. Így kezdtem el 1996 februárjában az akkor induló Eurosportnál dolgozni.

Vitray adott valaha visszajelzést arról, hogy jól döntött akkor?

Sok-sok évvel később megbeszéltük ezt, de húsz évvel később már teljesen mindegy volt. Furcsa lett volna az orra alá dörgölni, hogy lám-lám!

Volt példaképe sportszakmai szempontból?

Gyulai István. Igyekeztem a magam hangját megtalálni, különben is ezt tanították az öregek: lehet ugyan, hogy eltart négy-öt évig, de meg kell találnod. Ha valakit utánzol, csak epigon lehetsz, nyilván csakis rosszabb. Volt egy időszakom, mikor Gyulait utánoztam akaratlanul. Fölvettem a stílusát. Észrevette ő is, én is. Mondta, hogy ne törődjek ezzel, normális, majd elmúlik. De azért múljon el! – tette hozzá.

Jó tíz éve állt először a budapesti olimpiarendezés mögé. Akkor azt mondta, érzelmi és gazdasági kérdés. Még mindig így gondolja?

Ugyanezt gondolom. Itt élek az országban, itt él a három gyerekem is, és nem szeretném, hogy egy rosszul rendezett olimpia tönkretenné az országot.

Hogyan kell jól tető alá hozni?

Transzparens módon. Meg tudnánk csinálni, és vegyük figyelembe azt is, hogy egy ilyen pici ország nehezen tudja megmutatni magát. Mert mivel is tudod? Úszó vb, atlétikai vb, Forma-1. Viszonylag jól meg tudjuk szervezni ezeket.

Hogy megtérülne vagy sem, minden rendezvény után kérdéses, hiszen a tervezettnél mindig jóval nagyobb a ráfordított összeg, nehéz kiszámolni, mennyit hoz, és akkor még szó sem esett a létesítmények későbbi használatáról. 

Amikor először visszaléptünk, volt egy rossz kommunikáció arról, mi az, ami a mi pénzünk, és mi az, amit kapunk. Iszonyat mennyiségű pénzt ad a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. A miénk pedig részben olyan költség, ami utána itt marad: az út, a vasút, a metró, amikre egyébként is szüksége lenne a városnak. A 2017-es úszó vb kapcsán senki nem tudta, mennyi az annyi. Tényleg annyi volt, netán ellopták? Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Ha mindkét pillér teljesült, akkor is fölvetődött a tisztességtelenség gyanúja. Összefogás kell. A politikusoknak meg kell állapodniuk abban, hogy ez egy szint fölött van, egy nagyobb cél. Talán utópisztikus gondolat, nem tudom. Látunk jó és rossz példákat: London, Barcelona, Athén, Montréal. Lehet ezt hülyén és jól is csinálni.

Ha már összefogást említett, Karácsony Gergely beállt a projekt mögé. Üdvözlendőnek tartja?

Annak, de talán ebben akad némi politikai érdek is. Nem csak őszinte sportrajongás van mögötte – de álljon mögé, induljon el egy kommunikáció! Kell a matek, hogy meg tudjuk-e csinálni. Ha nem beszélget egymással a kormány és a főváros vezetése, a matek sosem jön majd ki. Ha Karácsony támogatja ezt, az azt jelenti, kész a beszélgetésre.

Népszavazásnak látná értelmét? 2017-ben majdnem összejött, ám akkor a közgyűlés visszavonta az olimpiai pályázatát.

A népszavazás intézményével általában véve is szkeptikus vagyok, mert az átlagember emocionális alapon dönt ilyen kérdésekben. Akár atomerőmű, akár olimpia, nem tudsz máshogy. Nincs meg az a kellő tudás, ami alapján eldönthetnénk. Egyes közvélemény-kutatások azt mutatják meg, akkor annyian, most ennyien támogatták az olimpia megrendezését. Milyen alapon? Senkinek nincs pontos tudása, hogy 2036-ban mi mennyibe fog kerülni. Ha pusztán érzelmi alapon tudunk szavazni, arra ne dobjunk ki több milliárd forintot. Komoly pénzügyi szakembereknek kell ezt megvizsgálni, majd érthetően elmagyarázni. Nem tudom, hogy erre a magyar döntéshozók és a társadalom alkalmas-e. Örülnék, ha az volna.

A 2036-os budapesti olimpia megnyitóját úgy képzelné, mint a mögöttünk hagyott párizsiét? 

Egy megnyitónak mindig is része volt az, hogy a rendező ország kultúrájából megmutasson sok mindent. Több megnyitót láttam már, soha nem volt probléma azokból. Soha nem provokáltak. Azt gondolom, a párizsi megnyitó azt tette.

Milyen értelemben?

Visszaéltek azzal a lehetőséggel, hogy ők egy olimpiai megnyitót csinálhattak. Ha ezt erre használták föl, abszolút helytelenítem.

A keresztény-konzervatív oldalról érkező kritikák szerint nem volt gyerekbarát a megnyitó. Hogy látja?

Ízléses volt? Ha egy gyerek nézte, vajon a szüleinek milyen kérdéseket tett föl?

Mondjon egyet!

Mi volt az a kék paca ember? Nem tudom, hogy jó-e ez, hogy ennek itt volt-e a helye.

Nem lehet, hogy minden megnyitó nemzetspecifikus? A franciák válasza ez volt, lehet, nálunk ’36-ban pedig hátrafelé nyilazó lovasok ugranának át lángoló karikákon, miközben az István, a királyból szólna egy részlet Tóth Gabi előadásában. 

Igen, de ha a gyerek megkérdezi, mit lát, elmondom, hogy hátrafelé nyilazó lovasokat. De a kék pacára mit mondunk? Dilemma. Nem vagyunk egyformák. Tapasztaltam már hasonlót az Eurovízió kapcsán is, hogy egyeseknek milyen az ízlése. Volt, aki tapsikolt Conchita Wurstnak, mások meg azt mondták, most menjünk innen. Amikor Svédországban rendezték a dalfesztivált, nekem is volt vitám, mert alpárinak tartottam egy poént, ami a műsorban benne volt. Azt vallottam, nem odavaló, gyerekek is nézhetik a tévében. Először csak a magyar kommentátor elégedetlenkedett, de végül mellém álltak sokan, a svédek pedig kivették a viccet. De értetlenkedtek. Másnap az egyik svéd újságban azért leírták a viccet, hogy ez lett volna, csak hát a sok kommentátor miatt nem hallhattuk. Büszkék voltak rá, kikérték maguknak, hogy mi nem értjük a svéd humort. Szerintem nem az ilyen megnyitókon kell a határokat feszegetni.

Mit ért ez alatt?

Szemtelenségnek éreztem, amikor azt mondták a párizsinál, hogy nem a Leonardo-féle Utolsó vacsorát jelenítették meg, hanem egy XVII. századi, méltán ismeretlen festő munkáját. Még hülyének is néznek. Nyilván rájöttek, hogy túllőttek a célon. Aztán előálltak a klasszikussal: ha ez sértett valakit, akkor persze bocsánatot kérünk… Rossz süketelés.

Ön várt volna a keresztény vezetőktől fölszólalást a párizsi nyitóceremónia miatt?

A Vatikán egy héttel később mondott valamit, mondjuk, én nem vagyok katolikus, ilyen szempontból picit kívülálló vagyok. Kicsit nesze semmi, fogd meg jól felütése volt annak egyébként. Az, hogy mi is beszélgetünk erről, megmutatja: nyilvánvalóan dilemmát okoz a dolog. Miképp a híveknek is. Várnád a saját egyházad vezetőitől, hogy valamilyen gondolattal segítsenek. Minden vasárnapi istentiszteleten van igehirdetés, majd magyarázat. Az egyházak sem tudtak egzakt válasszal előállni. Egyébként is azt látom, hogy a katolikus egyház bajban van a toleranciákkal. Sok dologgal küzdenek.

A fiatalok megszólítására céloz?

Bizony. Már más világ van, ahol a fiatalok máshogy gondolkodnak, nem mennek a templomba, nehéz időket él az egyház.

Nehéz időkből, nehéz kérdésekből kijutott még ezen az olimpián: ott van Iman Helif ügye. Rendkívül méltatlan az egész. 

Mindenkire nézve. Helifre is. Teljesen világos, hogy amikor elkezdődik az olimpia, bokszol egy meccset, utána nem mondhatják neki, hogy bocs, te fiú vagy. A NOB-nak hamarabb kellett volna ezt rendbe tennie világosan elmagyarázva, hogy versenyezhetsz ezért, vagy nem versenyezhetsz ezért. Hogy közben jön a dilemma, amit megszenved az algériai bokszoló, az ellenfelei is, az nagyon nem jó. Nem Helifnek és nem is Hámori Lucának kellett volna válaszokat adnia. És mikor az első meccsén kiütötte az olasz kislányt Helif, jöttek a vészharangok, hogy itt emberhalál lesz, mert beszabadítottak egy férfit a nők közé.

Látta a Hámori Luca elleni meccset? 

Megnéztem. Ha az algériait a férfi mezőnyben indítják, akkor is emberhalál lett volna: méghozzá az övé. A NOB béna kacsa volt ebben a helyzetben.

Ha már keszekusza ügyek: Milák Kristóf kapcsán nemrég azt nyilatkozta, „valamilyen formában, akik őt követik, szeretik, azokat ki kéne szolgálnia.” Utalt itt arra, hogy Milák jóformán némasági fogadalmat tett mind a magyar sajtóval, mind a rajongóival szemben. A kiszolgáláshoz nem elegendő, hogy hazája színeiben versenyez és érmeket nyer? Mégiscsak sportolóról beszélünk, akinek elsődleges feladata a sportolás.

Ma már sokféleképpen tud valaki kommunikálni: Facebookon, Instagramon.

Ez még nem ok arra, hogy kelljen is beszélnie.

Nem kell feltétlenül nyilatkozni, Darnyi Tamás sem tette sokszor. Nagy gond, hogy ma mindenki a sajtón keresztül üzen a másiknak, ahelyett, hogy fölhívná, üljünk le beszélgetni. Kristófnak joga van ahhoz, hogy elvonuljon a világtól, ha ez szolgálja a lelki békéjét. Tegye.

Láttuk az eredményét ennek.

Így van. Én csak azt hiányoltam, hogy a szurkolóinak mondjon valamit. Ha azt mondja: szurkolók, köszönöm, hogy vagytok, nekem most arra van szükségem, hogy három hónapig a világ túlsó felén, egy mindenki számára ismeretlen medencében eddzek, de remélem, hogy a versenyen ott lesztek, szurkoltok. Mindenki azt mondta volna, jó, hagyjuk békén, a lelátón pedig baromira fogunk tapsolni, éljenezni. Az nincs rendben, hogy itt van, ott van, amott van, ezt csinálja, azt csinálja, az edzői se tudják a dolgokat. Nem tudom, miért alakult így. Ismerem Kristófot, simán el tudom képzelni, hogy arra volt szüksége, hagyják békén. Egy ilyen fiatal sportolónak nem könnyű élethelyzet, hogy tizenhét-tizennyolc éves kora óta sztár, elkezd nagyon sok pénzt keresni. Simán besokallhat, az úszás nagyon monoton, lehet lélekölő. Csak a kommunikációval volt bajom, hogy nyilatkozatok híján pletykahadjárat lett belőle, ki látta, ki nem látta Kristófot. Hogy ez kin múlt, hol csúszott el az egész, azt nem tudom.

Van egy olyan föltevésem, hogy ez az olimpia – nem ezen ügyek miatt – izgalmasabb volt, mint a foci-Eb. Osztja ezt?

Egyetértek, mert a mostani foci Eb-nek nem voltak emberi történetei.

Lamine Yamal 16 évesen mégiscsak fény volt az éjszakában.

Ez egy sztori. Ettől még nem nagyon fogunk erre a tornára emlékezni. Fáradt emberek futballoztak, nem voltak jó meccsek, a spanyolok játszottak jól elejétől a végéig.

Élvezi még a meccseket kommentálás közben? Rettenetesen sokat változott a futball, mióta ön belépett a szakmába.

A jó focit igen. A rossz meccset talán kevesen nézik, de akkor is nézik, nekem pedig őket kell kiszolgálnom. Nem engedhetem meg, hogy kaffogjak azon, minek nézi ezt a kedves néző, mert legszívesebben én is kikapcsolnám. Nem csinálhatok persze úgy, hogy szenzációs a meccs, de mindent meg kell tennem azért, hogy a néző jól érezze magát.

Más szemmel is nézi a futballt jó ideje, különösen most: legkisebb gyereke, Gundel-Takács Bence a Zalaegerszeg elsőszámú kapusává lépett elő az NB II-ben. Az ő útja rögös volt idáig: újpesti kezdés, nehézkes fehérvári évek, újrakezdés a Budafoknál. Hogyan tartották benne a lelket?

Az édesanyjával sokat beszélgettünk vele. Nem arról, hogy jobbra vagy balra vetődjön, inkább mentális erősítésnek mondanám. Sportról, gondolkodásról, alázatról, munkáról, újrakezdésről. A mai napig is megvan ez. Ő már egy érett, felnőtt gondolkodású sportemberré vált 26 éves korára. De ehhez valóban kellett az, hogy sok pofont kapjon, meg az is, hogy legyenek körülötte támogató emberek, a családja és néhány edzője. A futballvilág nehéz világ.

Főleg a kapusok sorsa nem könnyű.

Hiába vezet a csapat 3-0-ra, őt nem fogják beállítani az utolsó húsz percre. Vagy te védesz, vagy nem. Mindig vannak edzők, akiknek vannak kedvencei. Joguk van hozzá, szubjektív műfaj. Voltak Bencénél is dolgok, amiket igazságtalannak éreztünk, de mindig azt mondtuk neki, nézzünk előre.

Tudja, mi jutott eszembe? Nála soha, egyetlen percre sem merült föl, mint önnél, hogy talán nem a jó pályán mozog? 

Rajta mindig látszott gyerekkora óta, hogy sportolónak van kitalálva. Versenyző alkat volt, már az udvarban játszáskor kitűnt nekünk.

Tudatosan figyelték a feleségével, hogy melyik gyerek miben erős?

A feleségem fogorvos, én tévés, de soha nem mondtuk nekik, hogy e két pálya közül válasszanak. Abban hittünk, hogy figyeljük őket, merrefelé orientálódnak, miben tehetségesek. Ebben segítettünk, persze vadhajtásokat kellett nyírogatni. Mindegyikük abban a világban mozog ma már, ahová való: a nagyfiam ügyvéd, a lányom művészetmenedzsmenttel foglalkozik, a kicsi futballozik. Helyükön vannak.

Ön milyen apa a hétköznapokban? 

Az én életem mindig nagyon hektikus volt, de így sem voltam kevesebbet a gyerekeimmel, mint más apák.

Mindig sokat beszélgettem velük, a beszélgetés az emberi kapcsolatok alapja. Tök mindegy, mit veszel meg a gyerekednek, attól még elkutyulódhat. Ám, ha sokat beszélgetsz, akkor tudod formálni őt, kialakul egy olyan bizalmi kapcsolat, hogy hozzád jön, ha baja van. Az nem szerencsés, ha a padtársa neveli föl.

A Gundel név segítette vagy hátráltatta őket?

Vegyük a sportot: soha nem akartam előnyt kovácsolni ebből. Az edzőnek sem azért köszönök máshogy, mert én ismert ember vagyok, hanem mert van egy ismeretségünk régebbről. Végh Gáborral, a ZTE tulajával ültem U17-es meccsen a lelátón, mert a fiaink egy csapatban fociztak. De ettől még nem megyek oda a meccsen kéregetni, hogy hadd üljek a VIP-páholyban, mert jobb a szendvics. Eszemben sincs, ezt a két dolgot szét kell választani. Az iskolákban, közösségekben háromnapos csoda volt, hogy én, az apuka híres. Amikor a nagyobb fiam nyolcéves lett, jött egy magazin, hogy készítenének interjút, lőnének fotót a családról. A fiam azt mondta, ő nem szeretné. Kérdeztem, hogy bántják emiatt az iskolában? Nem, mondta, de hagyják őt békén, focizni szeretne a szünetben. Nem tudnám kihasználni a gyerekeimet, hogy magamat építsem adott esetben egy magazinban. Amikor a ZTE leigazolta az NB II-be a kisebbik fiút, még mindig voltak olyan kommentek, hogy apuci pici fia. El tudják képzelni egy elsőosztályú csapatról, hogy kemény pénzekért megvásárolják a fiam játékjogát, adnak neki fizetést havonta, teszik mindezt azért, mert én vagyok Gundel Takács Gábor? Az emberi butaságot, rosszindulatot nem lehet teljesen kikerülni.

Az édesapja fiatalon hunyt el. Ön mesélte korábban, hogy ő nem élte nagy tudatossággal az életét. A halála óta mozgatja önt, hogy nála tudatosabb legyen ilyen téren?

Nem miatta, de valamennyire foglalkoztat. Apám szeretett borozni, cigarettázni, hosszasan elücsörgött. Ilyen módon volt hedonista, sosem láttam részegnek. Talán kevésbé volt ambiciózus, miközben nagyon tehetséges, értelmes ember volt, akit mindenki szeretett. De valóban nem volt benne ambíció sem a munkájával, sem az élettel kapcsolatosan: elborozgatta, elolvasgatta az életét. Nyilván emiatt is vagyok kicsit másabb, mint amilyen ő volt.

Elegendő szeretetet kapott tőle?

Nagyon érdekes ember volt, szeretett minket, sokat beszélgettünk. Olykor szigorú volt, kiabálós. Nagyon rossz, hogy harmincegy éves voltam, amikor ő meghalt, nem sokkal az ötvenötödik születésnapja előtt. Az apósomék a szomszédaink, mi a feleségemmel úgy ismertük meg egymást, hogy az apám és az apósom együtt jártak egyetemre. És az apósom miatt sokszor eszembe jut apám, hogy ő is itt lehetne, de már harminc éve nem él. Nem könnyű. Van bennem hiányérzet, hogy mennyi mindenről tudtunk volna még beszélgetni.

Milyen érzés, hogy életkorban meghaladta az édesapját? Nemrég töltötte a hatvanat.

Érdekes. Amikor közeledtem az ötvenöt felé, kiszámoltam, ki tudja, miért, hogy melyik nap leszek annyi idős, mint amikor ő meghalt.

Félt?

Féltem, hogy milyen érzés lesz, amikor idősebb vagyok, mint az apám. De a mai napig nem érzem magam idősebbnek nála. Inkább az döbbentett meg, hogyha aznap meghaltam volna, nem egész ötvenöt évesen, döbbenetesen fiatalon távozom. Apám előtt is még ott állt az élet.

Az édesanyjáról még nem hallottam nyilatkozni. Mesélne róla?

Klasszikusan egy családot összefogó anya. Amikor fölkerültünk Budapestre, többen éltünk együtt, a nagymamám akkor már nagyon beteg volt, otthon ápoltuk. 1977 januárjában megszületett az öcsém, nyár elején halt meg a mama nagyi, fél évre rá a nagypapa. Anyám tartotta össze a családot. Majd megszületett az öcsém kései gyerekként. Anyám menedzselt mindent, kohéziós erő volt, sok szempontból erősnek kellett lennie. Egyébként sem az apám, sem a nagyapám nem végeztek például komolyabb házimunkát.

Sosem felejtem el, apám egyszer hazajött vidékről este tízkor, hozott öt kiló halat. Büszke volt erre a szociban, anyám meg tudta, hogy azokat neki kell majd megpucolnia. Nem akarta elrontani apám örömét, így éjfélig halat pucolt, másnap reggel persze kelnie kellett, mert mentünk iskolába.

Megköszönték neki ezt a sok mindent?

Persze, nagyon sokszor, szerencsére él, 82 éves. Vigyázunk rá.

Olvastam egy kedves családi szokásukról: az év képe névre hallgat.

Annak már vége…

Idézzük föl, olyan szép történet!

Minden évben karácsonykor kapott a három gyerek egy-egy képet, ami abból az évből leginkább jellemző volt rájuk. Ez ment tíz-tizenkét éven keresztül, a képek mai napig ott vannak a szobáik falán, noha már egyik sem lakik otthon. Jó visszanézni, karácsonykor a képek láttán egyébként is kellemes fölidézni, mi volt akkor jó, a legfontosabb nekik.

Amiatt hoztam föl a témát, mert nemrég hatvanéves lett. Nem tudom, számot vetett-e az életkorból adódóan, ám annak személyessége miatt meghagyom önnek a titkot. Annyit áruljon el: idén mi lenne az év képe Gundel Takács Gábornál?

Kaptam a születésnapomra egy nagyon szép ajándékot a feleségemtől. Eljutottunk Peruba, barátokkal utaztunk közösen. Megbeszéltük, hogy mivel ez nem olcsó móka, idén a kölcsönös szülinapi ajándék magunknak a perui út lesz. Van egy barátunk, úgy hívják, Szeberin Réka, ő festőművész. Peruban áll a Szivárvány-hegy nevű hely, ott készült egy fotó rólam meg a feleségemről. A fotó alapján Réka festett egy képet, ezt kaptam meg a születésnapomra. Biztos, hogy ez az év képe.

Hogy fogadta? El tud érzékenyülni?

Meg tudok hatódni. Emocionális vagyok. Itt nem könnyeztem, de valójában azért örültem neki, mert nem rólam, hanem kettőnkről szól. Arról, hogy eljutottunk valahova, ahová szerettünk volna eljutni. Harminchárom éve vagyunk házasok, és ez a kép sok mindenről szól. Az eredeti fotón persze van egy csomó turista, de ezen nincs. Csak mi ketten. Nem egyszerűen annyi, hogy egy fotóról készült egy festmény, hanem szimbolikus is: nem a nappaliba tettük, a hálóba, annyira rólunk szól.

Mit jelent önnek a felesége, ha már ilyen szépen beszél kettejükről?

Megkérdőjelezhetetlen támasz, akivel mindent meg lehet beszélni. A mi kapcsolatunk együttműködő, egymást kiegészítő viszony. A házasság nem mindegy, hogy egység vagy kétség. Ketten vagyunk egyek.

Amikor ötvenéves lett, készült önnel egy interjú, abban azt mondta: „Nem bolondultam meg, amikor átléptem az ötvenet, nem lettek méregdrága hobbijaim, új feleségre és luxusautóra sincs szükségem.” A méregdrága hobbik azóta sem jöttek az életébe, de, ha jól tudom, érméket gyűjt. Az annak számít?

Semmiképp. Nem befektetési céllal veszem. Ahol járunk a világban, onnan hozok haza. Ha visszakapok a közértben, azt bindzsizem. Az érmék kultúráról, földrajzról sok mindent elárulnak. Nem költök iszonyatos pénzt ezekre, hogy majd eladjam még többért. Egyébként a búvárkodás nagy szerelem még a feleségemmel, illetve utazgatunk bakancslistás helyekre, ha ez luxusnak számít. Nincs telkünk, nyaralónk, vitorlásunk, van egy házunk Érden, ennyi. Ez nem igazán fog változni. A hatvan évemet meg nem is tudom értelmezni. Én abban nőttem fel gyerekként, hogy hatvanévesen a férfiak nyugdíjba mennek.

Attól ön még messze van.

Oké, hogy hatvan vagyok. És?! Kipipáltuk.

A bakancslistáról jut eszembe: Keith Floydot ismeri? Brit tévésszakács volt a nyolcvanas-kilencvenes években, egyik úttörője a gasztrotévézésnek. Körbeutazta a világot, megmutatta az adott hely kulturális sokszínűségét, majd hébe-hóba főzött valamit egy pohár borral a kezében. El tudnám képzelni a YouTube-ra, azzal a címmel: Gundel a világ körül.

Én is el tudnám, csak tudja, minden ötlet, amit az életemben hasonló módon kifundáltam, azokból soha nem lett semmi. Amivel eddig igazán sikeres lettem, az úgy volt, hogy valaki fölhívott telefonon, mert rám gondolt.

Szomorúan látom, hogy a YouTube-ján nincs már tartalom, pedig a pandémia alatt még kertészeti tippekkel is előrukkolt. 

Gondoltam, hogy milyen jó lehetőség, ha az ember magának gyárt tartalmat. Biztosan az is, csak annyi időm még mindig nincs, hogy ezt jól megvalósítsam. Ebből én még nem tudok pénzt varázsolni. Pillanatnyilag olyan sok munkám van, hogy a saját ötleteimet nem tudnám megvalósítani. Majd eljön az ideje. Peruban egyébként forgattam, vágtam telefonon, lett belőle egy egyórás film.

Hol láthatjuk?

A barátaimmal osztottam meg csak. Felirat, zene, minden volt. Komplett mozi.

Hagyjuk a mozgóképet, evezzünk szakrális vizekre: mit jelent ma hittel élni?

Egy morális alap, ami alapján az ember éli az életét, tud rá építkezni, el tudja választani általa a lényegeset a lényegtelentől. Ahogy a Biblia is mondja: meztelenül jöttél a világra, úgy is mész el. Mit viszel magaddal? Az autódat, az órádat? Vagy hogy milyen ember voltál, hogy mit hagytál magad után? A végén csak utóbbival kell elszámolni. Engem ezek foglalkoztatnak a mindennapi hitben, és a hit egyáltalán nem vasárnap délelőtti dolog. Nem kell reggel nyolctól estig zsolozsmázni, de a munkádhoz, emberekhez, társadalomhoz való viszonyodat ezen az alapon hozod meg. A saját hibáidat próbálod orvosolni.

Aki ennyi kérdést föltesz, ilyen sokat gondolkodik a világról, gyanítom elmorfondírozott arról, mi van a halál után. Megtette?

Természetesen.

Mire jutott?

Azért beszélek erről nehezen, mert dilemma. A kereszténység nem ismeri a reinkarnációt, de nem is mondja, hogy nem létezik. Úgy gondolom, hogy van élet a halál után, de azt nem tudom, milyen. Nem is tudom, mennyire dolgunk ezen gondolkodni. Azt tudom, hogy úgy kellene éljünk, hogy életünk utolsó pillanatában, amiről tényleg azt feltételezzük, hogy a legőszintébb pillanata, akkor mosolyogva tudj meghalni.

Mi a legfontosabb az ön életművében?

Például az, hogy huszonöt éve ért véget a Játék határok nélkül, és a mai napig megszólítanak emberek az utcán, hogy azt mindig nézték. Ezek a legfontosabb dolgok, hogy vannak ilyen mosolyok, jóérzések ennyi idő után is.

Tavasszal Érd díszpolgára lett. Nagy volt az öröm?

Megtiszteltetés volt, de volt bennem kétely, elvégre nem vagyok tősgyökeres érdi, a helyi közéleti dolgokban sem vagyok jelen folyamatosan. Mindazonáltal a díszpolgárság definíciója ezt nem is várja el. Volt olyan korábbi polgármester, aki fölvetette, hogy Gundel ugyan mit tett Érd városért. Egyrészt, neki tudnia kéne, hogy ennél a díjnál nem ez a szempont, másrészt, annál azért jóval többet tettem, hogy érdemtelen lenne a kitüntetés.

Az új Legyen Ön is milliomos! kapcsán – amit végül Palik László vezet majd – keresték a TV2-től?

Nem.

Bármilyen megkeresés volt mostanában a csatornától?

Nem.

Ennek lehet köze ahhoz, hogy februárban otthagyta Novák Katalin tanácsadó testületét K. Endre kegyelmi ügye miatt? 

Nem akarok föltételezni semmit. Eddig sikerült a politikát elválasztani a televíziós munkáimtól, a TV2-vel is dolgoztunk többször az elmúlt évek alatt. Én választottam azt, hogy szabadúszó leszek. Ha három éve nem akarnak velem műsort csinálni, azt tiszteletben tartom. Egyébként, ha bárki politikai okokból nem akar velem együtt dolgozni, akkor jobb is, ha nincs közünk egymáshoz.

Közügyekről a kegyelmi döntés óta nem ír, nem beszél. Elfáradt?

Elfogyott az energiám, felőrölt.

Három éve még a közbeszéd jobbításáért indított petíciót.

Most sokkal inkább úgy kívánom javítani, hogy a saját kommunikációm legyen olyan, amiről azt gondolom, elvárható. Akár a közösségi médiában, akár a televízióban beszélek, igyekszem úgy, ahogy kellene.

Az autonómiáját korlátozhatná bármely munkaadója?

Akkor, ha valamilyen módon sértené az ő üzleti érdeküket. A Novák-ügy kapcsán sem az RTL, sem az ATV háttérbeszélgetést sem kezdeményezett. Szét tudtuk választani. Ott azt éreztem, hogy van egy pont, ahol én nem tudok tovább részt venni a testületben. Soha egyetlen csatorna sem mondta, mit szabad és mit nem. Ha a közéleti, esetleg politikai szerepvállalásom eljutna egy olyan pontra, akkor nem alkalmaznának többet. Amikor Vágó István elment a DK-ba, mindenki tudta, hogy a tévés pályafutásának vége. Sosem politizáltam, sokkal inkább gondoltam azt, hogy a köz része vagyok. Megszólaltam társadalmilag fontos ügyekben, ma már kevésbé látom ennek értelmét, de ez az én egyedfejlődésem, ha úgy tetszik. Ám ez nem apátia, nagyon sokat gondolkozom arról, hogy hol a helyem, mi a dolgom az életben. De még nem megyek nyugdíjba.