Kizlinger Lilla és Szacsvay László – Valami madarak
Mindig öröm, amikor a filmek kicsit kinyitják a szemüket azokra a csoportokra, amelyeket oly sokáig felejtettek ki a történetmesélésből – például az idős korosztályra. Az utóbbi években szerencsére egyre több film mesél a nyugdíjasok dilemmáiról, nehézségeiről, örömeiről – szerettük Az unoka című remek magyar film idős bosszúállóit és az Aranyéveink című film újrakezdőit is –, és idén év végére épp érkezett egy ilyen film a mozikba, ráadásul hazai pályáról: a Valami madarak című magyar film, Hevér Dániel elsőfilmje. Amely ráadásul egy szokatlan, de annál imádni valóbb párossal lopja be magát a karácsonyra készülődő szívekbe.
A Valami madarak egy meglepő barátság története: a helyszín egy idősotthon, ennek pedig fontos szerepe van hőseink összekapcsolódásában, ugyanis az bennük a közös, hogy mindketten tiszta szívükből utálnak itt lenni. Béla egy baleset után, fia döntése alapján kerül az otthonba, a tizenhét éves Zoénak pedig büntetésből kell itt dolgoznia. Ahogy az lenni szokott, ők ketten eleinte falra másznak egymástól, ám aztán a közös ellenszenv összesodorja őket, és megszületik a mesterterv: meg kell innen szökni. És miközben a kiszabaduláson dolgoznak, a hat évtizednyi korkülönbség ellenére ez a két különc összebarátkozik, annak rendje és módja szerint egyszerre meghatva és megnevettetve a közönséget. A „furcsa pár” toposz a főszereplők személyében is szépen kirajzolódik: Zoé szerepében Kizlinger Lilla szinte most kezdi a pályát, míg a Bélát játszó Szacsvay László igazi legenda – akit ennek ellenére messze nem látunk eleget mozivásznon. Más és más okokból, de mindketten egészen utánozhatatlanok, párosuk bevonul a kedvenc filmes párosaink sorába.
François Cluzet és Omar Sy – Életrevalók
Az abszolút topklasszikus: az Életrevalók már több, mint tíz éve őrzi helyét a legjobb filmes párosok között – nem beszélve arról, hogy a film is a világ egyik örök kedvencévé vált, és hiába próbálták meg már mindenféle módon feldolgozni, Olivier Nakache és Éric Toledano eredetijénél jobbat nem sikerült összehozni. Hát persze, hogy nem, hiszen ezeknek a filmeknek a kémia a lényegük, az a megmagyarázhatatlan, kicsit varázslatos összerezgés, ami a főszereplők között vagy megvan, vagy nincs, de erőltetni biztosan nem lehet – ahogy pótolni sem.
A lecsúszott, társadalom szélén ügyeskedő Driss (Omar Sy sztárcsináló alakítása) sokadjára próbálkozik a tisztességes élettel, de elég nagy az ellenszél: közege ügyeskedésre, piti balhékra kényszeríti, és amikor komolynak tűnő munkát kap a balesetben lebénult milliomos, Philippe (François Cluzet) gondozójaként, nemcsak környezete, ő maga sem hiszi, hogy helyt fog állni. Nem az a tipikus gondozó alkat ugyanis: meghatott óvatoskodás helyett vaskos poénokkal és pofátlansággal ostromolja Philippe önsajnálatának vastag falait, mígnem valahogy meghozza a férfi kedvét az élethez. Miközben Driss is változik: megtalálja az útját ebben a szerepben, hinni kezd abban, hogy talán mégis csak képes tisztességes és megbízható lenni. Néhány találkozás megváltoztatja az életünket – ezzel a két, a társadalom ellentétes végpontjairól összesodródott férfivel épp ez történik. Megunhatatlan.
Mahershala Ali és Viggo Mortensen – Zöld könyv
Nem véletlen az a három Oscar-díj – még akkor sem, ha a Zöld könyvre joggal fogják rá sokan, hogy tipikusan díjszezonra hangolt alkotás. Hát persze, hisz megvan benne minden, amit a nagy amerikai filmes díjak ítészei szeretnek: egymástól távoli társadalmi csoportok, melyek együttélésében milliónyi sérelem vár kiköszörülésre, némi rasszista-szegregációs múltfeldolgozás és bűntudatoldás, megható tanmesei jelleg – és persze a humor, ami a furcsa párok történeteinek elmaradhatatlan eleme, és ami kicsit kikönnyíti ezt a sok lánctalpas témát.
Ráadásul a Zöld könyvben van egy szokatlan csavar: amikor egy fekete és egy fehér férfi története fonódik össze, olyankor jellemzően a fehérek képviselik az élet tetejét, a feketék pedig az oda vágyakozókat, itt azonban a helyzet fordított, hiszen a Viggo Mortensen alakította Tony az egyszerű melós, egy kidobóember, míg Mahershala Ali egy kifinomult művészt, egy elismert zongoristát játszik, a fekete a megbízó, a fehér az alkalmazott.
Miközben viszont, az amerikai társadalom furcsa működése folytán mégis mindig a fehéreknek áll a zászló, és az egyenlőségért folytatott munkából még van bőven, az irány pedig nyilván arról a fajta összekapaszkodásról szól, ami ebben a filmben olyan szépen megmutatkozik. Izgalmas, fontos témák ezek, amelyeket csodás könnyedséggel, erőltetett kioktatás nélkül mutat meg Peter Farrelly filmje, melyben két külön-külön is imádni való filmes zsáner találkozik, a road movie és a buddy movie – ráadásul miközben hőseink végigautóznak a ’60-as évek Amerikájának déli államain, és mindketten tanulnak egymástól valamit, csodás zene szól.
