Fran Drescher jelenleg 66 éves, ő a hollywoodi előadóművészek szakszervezetének (SAG-AFTRA) elnöke. Az elmúlt hónapokban ismét gyakrabban olvashattunk a színésznőről, aki az amerikai filmipart megrengető írósztrájk közepette tetszelgett a racionális, keménykezű vezető szerepében, amikor a nagy filmstúdiókkal és streamingvállalatokkal szembefordulva kellett erőt mutatnia.
Ám Dreschert nem kizárólag főnöki szerepben kedveljük, hanem az 1993-tól 1999-ig futó A dadus című sorozat bohókás és stílusos Fran Fine-ja miatt is, aki a sorozatban egy csapásra felforgatta a karót nyelt, özvegy Broadway-producer és három gyerkőcének mindennapjait. Az épp harminc éve indult sorozat komoly fegyvertény lett akkor a CBS kezében, mára pedig a streamingoldalak is rátaláltak A dadusra. Nem beszélve a közösségi médiás jelenlétéről, hiszen a sorozat ikonikus, fülbemászó főcímdalát gyakorta hallani tiktokos tartalmakban, miképp a főszereplő élénk, cseppet sem szokványos ruhatárát is előszeretettel elemzik ki a közösségi oldalakon.
Mit jelent ma nekünk, tévénézőknek A dadus? Szimplán csak beleillik a Jóbarátok vagy a Szex és New York fémjelezte nosztalgiahullámba, melyek miatt szép emlékekkel tekintünk a kilencvenes évekre? Valóban üdítőleg hatott akkoriban a vígjátéksorozatok piacán, ami miatt máig leragadhatunk előtte, ha belebotlunk a tévében?
A repülőn megfogant sorozat
A szituációs komédia nehéz műfaj. Gondoljunk bele, mennyire nehéz maradandót alkotni: hány olyan alkotásra emlékszünk csak az elmúlt öt évből, amelyekből fejből tudnánk idézni akár két poént? Ahhoz, hogy egy szitkom jól öregedjen, nemcsak kivételes írói munkára, de új látásmódra, kevés újrahasznosított, de annál több eredeti ötletre van szükség.
1993. november 3-án mutatták be A dadus első részét az amerikai CBS-en, amely valóban írói hozzáértésről, kreatív látásmódról tanúskodott. A Fran Drescher és akkori férje, Peter Marc Jacobson által írt történet főszereplője a zsidó származású Fran Fine, aki kozmetikumokkal kénytelen házalni, miután vőlegénye kiadta az útját, és ha ez nem lenne elég, ki is rúgta a menyasszonyi ruhákat áruló boltjából, ahol a harmincas éveiben járó nő dolgozott. Fine így kerül Maxwell Sheffield (Charles Shaughnessy), Manhattan legelőkelőbb környékén élő Broadway-producer ajtaja elé, aki dadust keres három gyerekéhez – hiszen a családban nincs anya, elvesztették őt évekkel korábban. A háztartás vezetése Niles komornyik (Daniel Davis) kezében van, ám Fine mellett akad nő a ház környékén: C.C. Babcock (Lauren Lane), Maxwell üzlettársa, a sorozat első számú antagonistája, aki nem nézi jó szemmel a dadus ténykedését.
Ez a néhány mondatos történet is hosszú utat járt be, mielőtt az abból készült forgatókönyv egyáltalán a CBS fejeseinek asztaláig jutott: Drescher 1991-ben repülőúton járt, és vele utazott Jeff Sagansky, a CBS akkori elnöke. Drescher ott próbálta meggyőzni a stúdió nagyfőnökét egy jövőbeli szitkomról, pontosabban arról, férjével van egy kitűnő ötletük, csak hát kellene úgy harminc perc, hogy beszélhessenek róla hivatalos körülmények között. Sagansky – bár ahogy utólag meséli, fejcsóválva – igent mondott a kért meetingre, noha Drescheréknek valójában épkézláb ötletük sem volt, mit visznek majd az elnök elé később.
Arról győzködött, hogy őt mindenki köretként használja Hollywoodban, holott ő az igazi főfogás. Elmagyarázta, hogy nemcsak a főszerepet akarja eljátszani, de a férjével írnák a sorozatot, és a produceri feladatokat is megoldanák. Elképesztően pimasznak tartottam, de a fenébe is, nagyon igaza lett
– emlékszik vissza Sagansky a repülőútra.
A sorozat szinopszisa váratlanul ütött szöget Drescher fejében: kapóra jött, hogy a színésznőt az egyik Londonban élő barátja meghívta magához, ahol a színésznő félig-meddig tizenéves gyerekekre vigyázott a vakáció alatt – és a maga flushingi modorával cseppet sem úgy bánt velük, mint az előkelő brit dadák. Ekkor ugrott be neki A dadus kezdetleges szinopszisa, amit elmesélt a férjének, aki azon nyomban felskiccelte azt, hogy később legyen mit bemutatni a CBS-nél.
A már többször említett Sagansky tapasztalt csapatot rendelt Drescherék mellé: két szitkom-írót küldött a színésznőhöz és férjéhez, hogy együtt alkossák meg Fran Fine karakterét, aki nagyban táplálkozott Drescher valós énjéből. Mi több: Fine sorozatban látott családja is erőteljes hasonlóságot mutat a színésznő igazi famíliájával, kezdve a kotnyeles anyától a szenilis nagymamáig. A pilotepizódot és még néhány részt a CBS főnöke a családtagjaival tekintette meg, és lenyűgözte: azonnal berendelt egy egész évadot, Drescher pedig sínen volt: főszereplő lett egy olyan sorozatban, amit ő írt, rendezett és producerkedett felette.
A profin nevető közönség
A dadus nem különbözött a korabeli szitkomoktól abban az értelemben, hogy rövid részekkel operált, és nagyobb részt élő közönség előtt vették fel azokat – de csak egy ideig. Utóbbi megváltozott idővel, mert – ahogy azt később majd részletezni fogjuk – Drescher gyakran váltott ruhákat az epizódokban, amik időigényesnek bizonyultak, emiatt nem nyúlhattak a forgatások hosszúra.
Drescherék nagyjából mindent egy kézben tartottak akkori férjével – még a nevetést is. Hogy ez alatt mit értünk pontosan, arra a Wired egy 2012-ben írt cikke ad választ. A Central Casting nevű hollywoodi cég 1926 óta van jelen az amerikai szórakoztatóiparban, és professzionális nevetőket biztosítanak a showbizniszben: magyarán ők azok, akiket hallunk röhögni a kilencvenes és kétezres évekbeli szitkomok poénjain (ez a megoldás ma már kikopott a piacról, részint azért, mert élő közönség előtt alig rögzítenek sorozatot). Őket bízták meg Drescherék azzal, hogy A dadushoz küldjenek embereket, akik megfelelő időben, megfelelő reakciókkal nevetnek a vicceken. Azt olvasták ugyanis kutatásokban, hogy a nevetés ragályos, azaz mások kuncogása beindítja az agy azon részét, ami a nevetésért felel.
A cég napi 75 dollárt fizetett a röhögőknek, három csoportba sorolták őket: A, B és C szintű nevetők voltak, többnyire 50 év felettiek.
Drescheréknek nem azért volt szükségük nevetőkre, mert ne lett volna humoros a sorozat, a színésznő inkább saját félelme okán választotta a szolgáltatást: tudniillik, 1985-ben betörtek az otthonába a rajongók, így szerette volna elkerülni, hogy A dadus forgatására „idegen, ellenőrizetlen hátterű” egyének üljenek be. Így hát felvették a nevetést az erre szakosodott cég dolgozóival, és utólag vágták rá a sorozat jeleneteire.
Megharcolni a zsidóságért
Drescher szeret arról mesélni, hogy A dadus adásba kerüléséig évtizedekig nem volt olyan zsidó színésznő, aki zsidó főszereplőt alakított volna egy szitkomban. Szerinte csak az 1949-ben indult The Goldbergs büszkélkedhetett ezzel, amiben a zsidó Gertrude Berg alakított zsidó szereplőt egy főműsoridős sorozatban.
Drescherék ragaszkodtak ahhoz, hogy Fran Fine zsidó lehessen, noha egy hatalmas cég, a Procter & Gamble akkoriban felajánlotta a CBS-nek, hogy szponzorként A dadus mögé állnak, amennyiben átírják olasz-amerikai származásúra a főszereplőt.
Nem tudtam annyit az olaszokról, mint a zsidókról. Szóval összeszedtem a bátorságomat, aztán megmondtam nekik, hogy Fran Fine zsidó. Ők meg azt mondták: legyen.
Az alapötlet, hogy Fine bekerül egy tőle eltérő társadalmi osztályú családba, majd felforgatja az állóvizet, nem túl eredeti – 1993-ban sem volt az. Ám kiváló érzékkel fogták meg az írói szobában azt, hogy a meleg, családi közeg megteremtése nem osztályoktól függ, a kultúrák keveredése pedig nagyon is ünnepelhető. Fine tipikus queensi zsidó nő, aki belecsöppen az Upper East Side-i luxusba – családjával együtt, ez szolgáltatja a legtöbb epizód komikumát: a dadus idegesítő orrhangon beszél, romantikus kapcsolatba bonyolódik főnökével, miközben a magabiztos, munkája ellenére egy cseppet sem pusztán házvezetői feladatokra termett nő alakját rajzolja meg.
Leggyakrabban Fine anyja (Renée Taylor) és nagyanyja (Ann Morgan Guilbert) bukkannak fel a sorozat mellékszerepeiben, akik a tipikus zsidó viccekért felelnek, melyeket gyakran előtérbe helyeztek az epizódok során: így a dadus sokszor mereng az ételek szeretetén, a boltban lévő akciók fontosságán, és nem kevésszer szajkózzák, csak egy tisztességes, zsidó orvos lehet a megfelelő férj a középosztálybeli Fine számára – aminek a lepukkant lakásban élő szülei örülnének leginkább. Az ilyen típusú poénokhoz később csatlakozik az arisztokrata Sheffield család is, amelynek tagjai idővel már jiddis kifejezéseket használnak, hanukát ünnepelnek, és a zsidóság minden fontos pillérével tisztában lesznek.
A színésznő nem kevés kritikát kapott Fine karaktere miatt az amerikai zsidóságtól, mondván: túl sok, harsány, bántó sztereotípiát fest a zsidó nőkről. Egy 1994-es, Los Angeles Timesba írt cikkében reagált a vádakra.
„Fine-t úgy alkottam meg, hogy nagyon sok tulajdonságot átemeltem anyámból, magamból és olyan csodás emberekből, akik körül felnőttem Queensben. Sajnálom, hogy az, amilyenek valójában vagyunk, sértő másoknak. Fran büszke a hovatartozására, jiddis kifejezéseket használ. Dühítőnek tartom, hogy ezzel kell foglalkoznom, pláne egy olyan karakter esetében, aki egyértelműen arra törekszik, hogy más zsidó karakterek – különösen a nők – ne féljenek bocsánatot kérni azért, amilyenek.”
Tagadhatatlan, hogy Drescher felvágott nyelvű dadusa fordulópontot jelentett az amerikai zsidóság életében, már ami a populáris kultúrában való ábrázolásukat illeti. A dadus hidat emelt a mainstream közönség és a konzervatív zsidóság közé, egyúttal a nemi szerepek ábrázolása terén is megelőzte a korát: Niles komornyik például egymaga vezeti a háztartást, olyan – akkor még konvencionális értelemben női feladatoknak vélt – tevékenységeket végezve, mint a főzés, mosás vagy takarítás; Sheffield üzleti partnere, Babcock pedig erőteljes férfi jegyekkel lett felruházva, a keménykezű női vezető archetípusát megmutatva a nézőnek.
Divatból jeles
Brenda Cooper jelmeztervezőként dolgozott A dadus első négy évadában. Ő és Drescher korábban is dolgoztak már együtt, akkor utóbbi megígérte neki: ha lesz egy saját műsora, munkát fog kínálni neki. Ez így is történt, mikor a CBS zöld utat adott A dadusnak. Fran Fine öltözködése elképesztően merésznek számított a kilencvenes években: a legnagyobb divatmárkákba öltöztette őt Cooper – szándékosan.
Mindig aszerint dolgoztam, hogy vajon meddig tudom úgy feszíteni a húrt a ruháival, hogy át ne billenjek a ló túloldalára
– emlékszik vissza a A dadusban nyújtott munkájáért Emmy-díjat bezsebelő Cooper. Szabad kezet kapott Drescheréktől az elképzeléseinek megvalósítására:
A ruha hihetetlenül fontos, szerintem az iparban még mindig nem kezelik kiemelt helyen. Meg akartam mutatni, hogy a ruhatár mindig nagyon fontos egy történetben.
Hogy A dadus divatszempontból ennyire jól öregedett, annak ahhoz is köze van, hogy a kilencvenes évek nosztalgiahulláma jelenleg is tart: szűk, rövid, színes ruhák alakítják a trendet, melyek jól passzolnak a „viselj, amit akarsz” elvhez. Nem beszélve arról, hogy évekkel ezelőtt a közösségi médiában is mind népszerűbb lett Fine karaktere a What Fran Wore nevű Instagram-oldalnak köszönhetően, aminek készítője elképesztő mennyiségű munkával kontentet gyártott Drescher majd’ mindegyik, sorozatban látott ruhájáról. Az oldal – cikkünk írásának pillanatában – 380 ezernél is több követőt számlál, és – bár ma már inaktív – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy A dadus divatszempontból is megmaradjon az utókornak.
View this post on Instagram
Nemcsak Dreschert, de számos híres mellékszereplőt is öltöztetni kellett a sorozatban, így például Donald Trumpot, akinek szintén volt egy apróbb szerepe. Cooper úgy emlékszik a volt amerikai elnökkel való közös munkára, hogy mindig profi és udvarias volt vele, ám folyton rossz színű nyakkendőt hordott, ez szerinte azóta se változott. Az Emmy-díjjal kapcsolatban azt mondja: a sorozat aligha lett volna sikeres, ha Dreschert úgy öltöztetik, mint egy hétköznapi, átlagos dadust.
Noha eddig magasztos mondatokat közöltünk a stylistról, bőven érte kritika is a korabeli sajtó részéről: a leggyakrabban amiatt szólták meg, hogy a dadus miből engedhette meg magának a legdrágább dizájner darabokat, a már-már túl választékos öltözködést. Cooper erre mindig azt felelte: a tévé vizuális ingerekre épít, a történet mellett a ruhák is fontosak – ennek mentén érdemes figyelni a Drescherön látott szetteket, nem realitás szempontjából.
View this post on Instagram
Ahhoz, hogy reálisan felmérjük, jobban megértsük, mit jelenthetett a sorozatbéli dadus öltözködése, felkerestük Gellért Éva személyi stylistot, a The Style Coach oldal vezetőjét, beszéljen nekünk arról, az Emmy-díjas Cooper és Drescherék közös munkája valóban olyan jelentős-e, mint amilyennek az utókor tartja.
A szakértő meglátása szerint, ha extrémnek nem is, de szokatlannak hatott A dadusban látott főszereplő megjelenése, hiszen élénk, vibráló színhasználatú ruhákat válogattak össze neki, sokszor másodkézből beszerezett darabokkal. És, hogy mindez a fiatalabb generációkra is hatást gyakorol a közösségi médiában, nem alaptalan.
A divat ciklikus műfaj, az is marad. Ami trendi volt a kilencvenes és kétezres években, az ma megint népszerű, gondoljunk csak az oldalzsebes cargo nadrágokra és a haspólókra. A dadus szettjei közül kimagasló az ikonikus, koktélruhával párosított fekete garbója, amivel egy úgynevezett outfit formulát hozott létre Brenda Cooper: kinek nincs ma ilyen a ruhatárában? Egyszerűen csak fogni kell egy alapdarabot, hozzáadni egy pici pimaszságot, szokatlan színt, és máris kész egy stílusos szett, amiről 2023-ban is beszélnek.
Gellért Éva szerint Drescher sorozatbéli ruhái amiatt is időtállók, mert a mai sztárok előszeretettel nyúlnak harminc évvel ezelőtti darabokhoz, így aktualizálva őket – elég csak Bella Hadidra vagy Rihannára gondolnunk.
„Amit ők viselnek vagy találnak izgalmasnak, az előbb-utóbb lecsorog a rajongóik ruhafogyasztásába is. Ez a környezettudatos divat szempontjából szintén hasznos, hiszen az ilyen darabokat, mint amiket Drescher is viselt a sorozatban, jobbára csak vintage ruhaboltokban lehet beszerezni, fast fashion üzletekben aligha.”
View this post on Instagram
Beszélhetünk-e Fran Fine-ról divatikonként, ahogy számos alkalommal emlegetik őt a nyugati popkultúrában? Gellért Éva szerint Drescherék egy önazonos, szerethető karaktert alkottak meg, és ha ezekkel körbe lehet írni a divatikon fogalmát, úgy nem járunk messze az igazságtól:
A sorozatnak referenciaértéke van, ha a kilencvenes évek öltözködéssel kapcsolatos életérzését akarjuk megfogni. És ez pont elég ahhoz, hogy a divatot meghatározó alakok közé emelje őt.
A dadus tehát nem kizárólag a viccek és a főszereplő rémes orrhangja miatt maradt meg emlékezetünkben, hanem a bátor, kulturális szempontokat is számba vevő írói munka, valamint a háttérben dolgozó stylist páratlan munkája miatt is. Noha egy szitkom leginkább a főszereplők humoros interakciói miatt válik felejthetetlenné,
