Néhány hete egy emberként aggódott az ország Gálvölgyi Jánosért a kórházba kerülése után. A színművésszel most a Nők Lapja legújabb számában jelent meg interjú, amiben többek között arról beszélt, hogyan változtatták meg a gondolkodásmódját a történtek.
Nagyra értékelem most már az itt és mostot. Hogy ebben a pillanatban itt ülhetek, ülhetünk, és beszélgethetünk. De az, hogy a következő minutumban mi lesz velem vagy a világgal, az továbbra sem nyomaszt. Ez mindig is így volt, és most sem változott. Nem is emlékszem semmire. Hogy hogyan is történt, hogy majdnem egy pillanat alatt kiszálltam a buliból. Három napig voltam mélyaltatásban. Nem tudok álmokról, látomásokról, nem jelent meg a túlvilág. Amikor fölébredtem, körülnéztem, itt lógott ez, ott volt kikötve emez, és ott volt bedugva az. Eltöprengtem. Most hol a bánatban lehetek? Azt felmértem, hogy valószínűleg nem a brazil tengerparton, azt is sejtettem, hogy nem a párizsi latin negyedben kódorgok, majd rájöttem, hogy ez bizony egy kórház lehet. Mi tagadás, csalhatatlan jelek utaltak erre. Aztán megjött a család, és akkortól minden újra kikerekedett.
Óriási dolognak tartja, hogy a mai napig azt csinálhatja, amit szeretek, és ezt a közönség szereti is.
A betegségem alatt, és azóta is folytonosan tapasztalom a felém áradó szeretetet. Nem is tudom, hogy idejövet is az utcán hányan szólítottak meg, és kívántak jó egészséget. (…) Eszembe jut Darvas Iván mondása, hogy egy színész akkor hal meg, amikor az utolsó ember meghal, aki még emlékszik rá. De amíg az embert az utcán megsimogatják, és kapja a leveleket, üzeneteket akár Amerikából, akár a legkisebb falvakból, és biztosítják arról, hogy szükség lenne még rá, addig nem szabad a halállal foglalkoznia
– fogalmazott Gálvölgyi János.
