Átverekedjük magunkat Céklán és Zsemlén, a két mókás pulikutyán, megvárjuk, míg a gazdájuk kiemel egy faanyagokkal teli ikeás zsákot a kocsijából, és együtt lépünk be a műhelyt is magába foglaló, nagyjából kétszázharminc éve álló házba, ahol az ország leghíresebb barokk hangszerei készülnek, megközelítőleg négyszázéves technikával.

Ez a ház a 18-19. század fordulóján már állt. Nézzétek a padlóban ezt az illesztést, ahogy ezt a kemény fát iderakták, azokkal a kovácsolt vas szögekkel! Ahogy ezt a fát annak idején lefűrészelték… Persze ferde az egész, meg minden, de ez rendesen meg volt csinálva – és mai napig jó

– mondja Viktor, mi nézzük a padlót, és nem sokkal később kiderül, hogy a ház, a környezet (violin)kulcsfontosságú a hegedűk megszületése szempontjából.

Deszkák és pászták

„Beszéljünk először is arról, hogyan készül a hangszer” – vetjük fel in medias res. Viktor három napra saccolja a folyamatot, mármint nem a hegedű elkészítését, hanem ameddig tudna mesélni róla, úgyhogy kiegyezünk egy gyorstalpalóban, és kapunk hozzá egy már megkezdett hangszeren bemutatott élő demót is. A mester kész hegedűt, brácsát vesz elő, és összehasonlításul néhány deszkát, ami a kiindulási pont. Elég jól látszik a folyamat eleje és vége. De a deszka még messze nem az első lépés.

„Először el kell mennem a megfelelő helyre beszerezni a faanyagokat. Ezt például Németországból, München környékéről szerzem. Boszniai juharfa, ez pedig itt fenyőfa Tirolból.” Percekkel azután, hogy padlót fogtunk (hahaha), már az asztallapot vizslatjuk közelről, ugyanis Viktor a munkaasztalával szemlélteti, mennyire nem mindegy, honnan származik az alapanyag.

Az erezetét látva nagy az esélye, hogy ez a fenyőfa Magyarországon nőtt, elég gyorsan. Jó ez a faanyag is, de nem hangszernek való: az a lényeg, hogy lassan nőjön, és az évgyűrűk őszi pásztái, a sötétebb csíkok nagyon vékonyak legyenek. Akusztikailag ez a legfontosabb.

De ez csak egy a rengeteg tényező közül, amire figyelnie kell mindenkinek, aki barokk brácsához vagy hegedűhöz kíván alapanyagot beszerezni. Fontos, hogy a fa

• magasan és lassan nőjön,
• lehetőleg északi lejtőn,
• viszontagságos helyen,
• ahol télen „teljesen leáll a vegetáció”,

mert akkor csak szupervékony évgyűrű jelzi, hogy ott volt egy évforduló. Sajnos azonban az sem feltétlenül jó, ha túl sok a vékonyka évgyűrű. Viktor egy koktélvirslinyit mutat az ujjával és hozzáteszi: van olyan anyaga a padláson, amin ekkora szakaszon nagyjából kétszáz évgyűrű van – alig tudja megkülönböztetni, mi a tavaszi, az őszi. „Na, az meg már sok.”

Félre a tré fát

Annak ellenére, hogy fentebb elég pontosan meghatároztuk, milyen alapanyagra van szükség a hegedűkészítéshez, egy amatőr ezek után sem fog tudni jól választani. Mert érezni is kell a fát.

Megfogod, hallgatod, hogy mennyire peng. Meg-megsimogatod és érezned kell a fajsúlyát. Ha ott van több ezer euró a zsebedben, és egy nap alatt el kell csapni alapanyagra, akkor nincs idő gépekkel méregetni – megfogod, és azonnal érezni kell.

Lehetne persze a netről is rendelni, de a haladó szinten kötelező a személyes, élő tapasztalás. A faanyag-kiválasztás kezdeti nehézségeiről szólva Viktor igen váratlan hasonlattal él: azt mondja, eleinte ő is a nagyon hullámos kinézetű anyagokat kereste, amik amatőr szemmel izgalmasnak tűnnek, viszont ma már tudja, nem ez a jó út. „Ez olyan, mint amikor a szupermodell kirakja a cicit: odarántja a szemet, de idővel rájössz, hogy sokkal több finomság, árnyaltság és tartalom van egy olyan nőben, aki nem a címlapról jön.”

Alpok, Dél-Tirol, Dolomitok, Észak-Olaszország – lehetne ez a kedvelt síparadicsomok toplistájának egy részlete is, de a legjobb hangszerfák is innen származnak. Egy ilyen profi barokk instrumentum többféle fából készül: a tető lucfenyőből, a hát, a csiga, a káva jellemzően juharfából. És ez még csak a hegedű: a viola da gamba nevű vonóshangszernél vagy a csellóknál más alapanyag is szóba jöhet – előbbinél például a gyümölcsfák: cseresznye, diófa, szilva szóval mostantól pálinkázás közben jusson eszünkbe, hogy nem csak a termésük miatt csodálatosak ezek a fák-

Tele a padlás

Ha valaki hozzánk hasonlóan azt gondolja, hogy a beszerzés után neki is lehet esni a szerszámokkal az alapanyagoknak, óriásit téved. A világ különböző pontjairól származó fák előbb a Koós-ház padlására kerülnek, ahol Viktor még évekig tárolja őket.

Nagyon fontos, hogy ott megdolgozódjon. Télen-nyáron tágul, zsugorodik. Ez egy hagyományos padlás, nincs extra szigetelése, úgyhogy télen hideg van, nyáron hatvanöt fok; ha esik az eső, teljesen ellepi a pára, néhol beázik. Ami ezt nem bírja ki, megy a kályhába

– meséli a hangszerkészítő, és a fűtőanyagként való felhasználást nem metaforaként vagy viccből mondja, hiszen rá is mutat a mögöttünk álló pazar cserépkályhára.

„Én hiszek ennek az energetikájában: a padláson belemegy a faanyagokba a Nap éltető ereje. Ha a tetőteret szigetelnénk minden modern izével, ez nem történhetne meg. Távol áll tőlem az ezoterikus ömlengés, de ezt a dolgot érzem és tapasztalom” – mondja Viktor. A természetesség amúgy is a kulcsa az egész folyamatnak, nem véletlen, hogy a több száz éves ház nagy része is pont olyan, mint annak idején, hiszen ez a környezet kedvez leginkább az alkotásnak. Ahogy a mester mondja, ez neki egy paradicsom, és itt nem csak az északi fekvésre, az északi állandó szórt fényre utal.

Hang-színek

Amikor a faanyag túl van a jól megérdemelt, több éves, padláson töltött pihenésén, Viktor leviszi a műhelybe, és elkezd dolgozni vele. Felsorolunk néhány szakzsargont a folyamatokból:

• megdolgozza,
• formát közelít,
• ki tudja mozogni magát a fa.

Dönthet úgy is, hogy először a csigát készíti el, mint ahogy az épp megszülető hangszernél is történt. „Amikor megvan a kávarendszer, annak a körvonalát rajzoljuk körbe, például egy hátra. Utána körbevágjuk – és elkezd hangszerforma kialakulni belőle. Ezt megismételjük a tetőnél, és aztán a tetőt, az oldalt, a hátát és a csigát szépen összerakosgatjuk” – részletezi a folyamatot olyan természetességgel, mintha egy viola da gambát otthon is össze lehetne dobni a gyerekekkel egy délutáni legózás keretében.

A 16-18. század mellett a modernitás is izgatja Viktort. Olyannyira, hogy Göncz Dalma betonfestővel épp a hangszerkészítés megújításán dolgoznak: eddig sosem látott színű hangszereket készítenének. Mint mondja, voltak már hasonló kísérletek, gyári elektromos hegedűben például előfordulnak mindenféle „flitteres randaságok”, de itt másról van szó: nagyon magas minőségű mesterhangszer kapna különböző színeket.

„Ez a szakma nem igazán újult meg. Nem is kell neki, mert így is jó, ahogy van, de ettől én még nagyon szeretek játszani, viccelődni, és kíváncsi vagyok, hogy ha majd egy muzsikusnak akár ingyen bérbe adok egy nagyon szép tónusú, de kék vagy zöld hangszert, be meri-e vállalni. Lehet, hogy kiverné a biztosítékot egy koncerten. Ez egy tréfa. De miért ne engedhetnénk meg? A világon gyakran az ilyen játékos kísérletezésekből születtek nagy dolgok.”

Összecsengő elképzelések

A színes tervek ecsetelése közben mutatja az épp készülő – egyébként az eddigi hetvenkilencedik – hangszer aktuális állapotát, és élőben láthatjuk az aprólékos gyalulást. Természetesen szigorúan manuálisan. „Ez sem csiszológéppel történik. Fölvagdosom, és jön a kézi gyalulás.”

Ez megint csak a természetesség része, de nagyon máshogy nem is lehetne barokk hangszereket készíteni. „Ez nem egy üzem, ezek a folyamatok nagyjából ugyanúgy történnek, mint 400 évvel ezelőtt”. Vajon hogyan készít valaki historikus hangszereket, ha egyszer nem állnak rendelkezésre korabeli hangfelvételek, nem tudhatjuk, hogyan szólhatott annak idején Mozart Don Giovannija? – merülhet fel bárkiben a jogos kérdés; bennünk is felvetődött, a válasz pedig a következő: szerencsére a festők rengeteg barokk hangszert ábrázoltak csendéleteken, és a korabeli leírások miatt bőséges szakirodalma is van a témának.

Viktor tíz évig egyáltalán nem használt gépeket, mindent kézzel csinált, és most is csak a szalagfűrészt veszi igénybe, amikor nagyjából felvágja az alapanyagot. És erre is csak azóta szokott rá, amióta járulékokat, adót kell fizetni, „és az idő drága”.

Az eddigiekből valószínűleg mindenki rájött, hogy a hegedűkészítés nem az a fajta tevékenység, ahol közeli határidőre, rapid munkavégzést ígérve vesznek fel megrendelést. De akkor hogy lehet így kiszolgálni a hirtelen fellépő igényeket? Amikor Viktor elkezdte a szakmát, rendelésekre dolgozott. Voltak ráérősebb ügyfelek és sürgősebb kérések, egyetlen tényező volt mindig a legfontosabb: a vásárló és az alkotó közös nevezőn legyenek. Emberileg is és szakmailag, azaz hangzás terén is.

Ha emberileg teljesen más húron pendülsz, sosem fognak tőled hangszert venni. De ha van egy összecsengés, akkor az egyik lehet egy kvinttel feljebb, vagy lejjebb, az még együtt tud zengeni, de attól még nem lesz disszonáns.

Bár ezentúl is meghallgatja azokat, akik konkrét elképzelésekkel érkeznek, és szeretnének elkészíttetni vele egy hangszert, most már inkább arra törekszik, hogy legyen egy készlete, egy olyan hangszerparkja, amiből kedvükre válogathatnak a megrendelők. Ez persze nem azt jelenti, hogy mostantól tömegtermelés lesz, ellenkezőleg: „Az, hogy nem megrendelésre dolgozom, ad egy szabad alkotói teret: semmilyen előzetes elképzelésre nem kell gondolnom közben, csak arra, ami áramlik ki. Ez egy elképesztő, frenetikus érzés.”

Fel is fedezünk egy párhuzamot Koós Viktor és a híres képzőművészek között: „Ez olyan, mint amikor egy festő elkezd festeni, először megrendelésre dolgozik, majd amikor lesz egy bizonyos reputációja, onnantól már magának fest, és az emberek az ő festményét akarják megvenni” – és a hangszerkészítő, hiába szerény, nem tud nem egyetérteni az elhangzottakkal.

Pedig van mire büszkének lennie, legutóbb Párizsból, a zeneakadémiáról keresték meg. A kérés az volt, hogy készítsen egy speciális barokk csellót, ami a 16-17. században volt népszerű. „A világ egyik legrangosabb zeneakadémiája megkeres egy kis magyar falubeli hangszerészt, azért ez tök jó dolog. Ráadásul az árajánlatnál feltüntettem, hogy a hangszert abban a szellemben készítem el, ahogy azt jónak látom. Elfogadták. Megválogathatom a munkákat, csak azt vállalom el, amit szeretek csinálni – nekem ennél nagyobb luxus nem kell. Nem érdekelnek az autók és az egyéb fényűző dolgok.”

Suttognak a fák

Viktor azon kevés magyar állampolgárok közé tartozik, akinek az életére kedvező hatást gyakorolt a koronavírus-járvány. A lezárások és korlátozások két éve alatt tanult egy új hangszerkészítési módszert, miután egy svéd hangszerészről szóló cikk megragadta a fantáziáját. „Arra volt jó a COVID, hogy lehetőségem volt az egész szakmát újra tanulni. Ha az a szünet nincs, akkor lehet, hogy nem jutok el erre a szintre. A lényeg, hogy kialakult egy olyan érzékem, hogy most már pontosan tudom, milyen hangzás alakul ki abból, amit épp csinálok. Ezt lehet érezni, tudatosan meg lehet tervezni. Tehát nem úgy működik, hogy elkészítem a hegedűt, és a hang olyan lesz, amilyet majd a Jóisten belelehel. Ez az amatőrizmus mozgalmánál oké, ott tényleg esetleges, de a profi ligában ez egy megtervezett dolog.”

Huszonöt év hangszerkészítés, az említett hetvenvalahány darab után váltott Viktor arra, hogy – amellett, hogy továbbra is használja a szemét és a sablonokat és méricskél – inkább a faanyag hangjára támaszkodik. Gyalulás közben néha leáll, megkopogtatja,

hallgatja a fát.

„Már akkor, amikor a fa még tömör, elkezdem hallgatni, hogy milyen hangot ad, és ő maga mondja meg, miként alakuljon. Amikor ezzel kelsz és fekszel huszonöt évig, egy idő után elkezded érezni. Csak hozzáérsz, és ő mondja. Együtt dolgozok a fával” – magyarázza Viktor, és közben gyalul, és kommentál. „Hallod? Itt mondjuk magasabb. Ahol magasabb, onnan elveszek. Megvan a képzetemben, hogy mi az a hangfrekvencia, amiben van elég magas, és elég mély hang, és annak megfelelően elkezdek kis gyalukkal dolgozni és formálom az egészet.”

A mester azt mondja, erre születni kell: a szakma egy bizonyos szintig tanulható – a világon szinte bárki képes elsajátítani, hogyan kell elkészíteni egy hegedűt, viszont igazán jó hangszer nem kerül ki akármelyik műhelyből, és jól megélni sem tud bárki, aki erre a szakmára adja a fejét. „Volt két tanulóm, majd segédem, akik végül kiröpültek, tudomásom szerint egyik sem készített önállóan hangszert mostanáig. Lehet, hogy nem pont erre születtek. Nagyon akarták, de eddig még nem jött össze. Persze drukkolok, hogy megtalálják útjukat és sikeresek legyenek.”

Zenei műhely

Ha már a sportteljesítményeknél járunk, rá kell kérdeznünk a szintidőre, azaz hogy mennyi idő alatt készül el egy hangszer. Viktor azt mondja, ha semmi mással nem kell foglalkoznia, tehát nem kell bütykölnie más instrumentumokon, és nem is kell sokat pelenkáznia (legkisebb gyermekét), akkor jó két hónap alatt elkészül egy olyan brácsa, mint a legutóbb elkészült hetvennyolcas számú.

Amikor az alkotóelemekből összeáll a kész zeneszerszám – és itt még egyszer, utoljára visszatérünk a hangszerkészítés folyamatára – még van egy utolsó utáni lépés: a napoztatás. Ezt pontosan úgy kell érteni, ahogy hangzik: a kész hegedű, brácsa kifekszik egy kicsit a napra. A mester azt mondja, ilyenkor még kicsit „kimozogja magát” a hangszer, és ha még bármilyen gubanc lenne, a forró napsugarak hatására biztos, hogy előjön.

Hiszek benne, hogy nagyon jó energiát kap a napfénytől; ez egy éltető valami. Itt sem szeretnék ezoterikus bolondságba belemenni, ez csak egy józan paraszti megérzés.

Viktor saját bevallása szerint nem profi zenész, de meg kell tudnia szólaltatnia a hangszereket. Azt mondja, nem elvárt, hogy egy hangszerkészítő tudjon zenélni, és ő egyébként is más füllel hallgatja. De ha már szóba kerül ez a téma, hegedűt ragad. Aztán mesél: „Amikor eljön Tinnyére mondjuk egy világklasszis csellista, leültetem arra a székre, és itt muzsikál nekem, azért az elég jó érzés. Más, mint amikor elmész egy MÜPA-, vagy Zeneakadémia-hangversenyre: itt együtt dolgozunk vele,belelendül, és amikor eljátszik nekem egy Bach-csellószvitet, spontán, teljesen szabadon, akkor itt én olyan koncertélményhez jutok, amit szerintem sok átlag halandó el sem tud képzelni.”

Film-elő-hívás

Amúgy Koós Viktornak is volt korábban – ahogy a gimisek többségének – zenélési ösztöne: „ilyenkor sokan gitározgatnak, én is csináltam, de ez átalakult hangszerkészítéssé”. Úgy kezdődött minden, hogy középiskolás korában látott egy Stradivari-filmet.

Gimi harmadik vagy negyedik körül lehetett. Volt ez a film, Anthony Quinn volt a főszereplője. Gondolom, mostani szemmel holt giccses alkotás, de akkor, naiv szemmel nagyon érdekes volt, és szó szerint egy pillanat törtrésze volt a felismerés: én ez szeretnék lenni. Nyilván mindenki röhögött rajtam, apám is mondta, hogy életem végéig ő tart majd el. De kitartottam, letojtam, hogy mit mond a környezet. Még katonának is elmentem egy évre, hogy letudjam, és aztán zavartalanul tudjam ezt a szakmát csinálni.

Az álmok megvalósítását a Zeneakadémián kezdte, ahol elvégezte a hangszerészképző iskolát, a következő lépés Anglia volt, a West Dean College. „Csóró magyarként kimentem egy pazar dél-angliai kastélyba, ahol takarítónőm volt, és naponta ötször járt nekünk fenséges étkezés. Sem szülői, sem egyéb támogatás nem állt mögöttem, azt a kevés pénzt, amit magamtól összeszedegettem, leraktam, de az nem volt sokáig elég: tizenkétezer font volt akkor az éves tandíj. Húsz éve. Egy idő után nem tudtam fizetni, és csak azért nem zavartak haza, mert én voltam a legjobb a műhelyben.”

Azért termelte is a pénzt az iskolának: készített hangszereket, amiket eladogattak, és abból volt bevétel. A hangszerkészítés mellett látásmódot is elsajátított. „Van ez a panaszkodós hungarikum, a mit nem lehet, miért. És amikor oda kimentem, megismertem, milyen a mit lehet és hogyan. Egész más a habitus. De aztán, bár volt lehetőségem kint dolgozni, hazajöttem. Patriótának érzem magam, itt szeretnék értéket létrehozni – ugyanakkor be kell látni, hogy mentalitásban hatalmas a különbség.”

Valljuk be, elég meglepő, hogy egy gimis egy Stradivari-film láttán úgy dönt, hogy hangszerkészítő lesz (ráadásul aztán tényleg így is történik), Viktor azonban meggyőző etimológiai érvvel áll elő:

Később jöttem rá, hogy mit jelent a hivatás szavunk. Ebbe belegondoltatok? Hívott magához, mintha nem is az én választásom lett volna, hanem megfogta a grabancom, mint egy rendetlenkedő gyereknek.