Hamarosan érkezik Leonardo DiCaprio legújabb filmje, a Quentin Tarantino rendezte Volt egyszer egy Hollywood, ennek kapcsán pedig megjelent a Hollywood Reporterben egy hosszabb, jóformán PR-cikk arról, hogy a színész az utolsó filmsztár egy olyan korban, amiben már nincsenek filmsztárok, csak franchise-ok. A cikk nagyrészt olyan embereket szólaltat meg, akik anyagilag érdekeltek DiCaprio sikerében, elmondják, miért különleges és csodálatos, de ez nem is annyira érdekes. Az sokkal inkább, hogy mit is értünk filmsztár alatt és tényleg ő-e az utolsó.
Miért lenne Leo az utolsó filmsztár?
A cikk azzal támasztja alá az állítását, hogy ő az egyetlen globális szupersztár a filmiparban, aki nem szerepelt még szuperhősfilmben, családi moziban, Star Wars-filmben, vagy bármilyen franchise-ra épülő filmben, és képes eladni a nevével filmeket, szemben a többi sztárral, akire csak akkor kíváncsi a közönség, amikor valamelyik milliárdos filmszériában szerepelnek, a kisebb filmjeikre pedig képtelenek figyelmet irányítani. Utóbbira három példát is említ: Will Smith, Robert Downey Jr. és Jennifer Lawrence. Ha legutóbbi sikereiket és kudarcaikat nézzük, akkor bőven találunk példát merészebb filmekre és rosszul választott projektekre, amik buktak, és sikerekre, amiket adaptációkkal értek el, ugyanakkor és még abban se jár igazán sikerrel. Lawrence nem tudta sikerre vinni mondjuk az Utazókat, szemben az Éhezők viadala-filmekkel, meg az X-Men-szériával, ugyanakkor a Napos oldal rengeteg pénzt és egy Oscart is hozott neki, ahogyan az Amerikai botrány, de még a kevésbé jól fogadott Joy se nevezhető igazán bukásnak. Smith szerepelt kudarcos szuperhősfilmben, legutóbbi sikerét pedig a YouTube-nak, az Instagramnak, és az Aladdin élőszereplős verziójának köszönheti, ugyanakkor a Netflix azt állítja, hogy a Bright, az eredeti ötleten alapuló fantasy, aminek Smith az abszolút sztárja, a streaming oldal egyik legsikeresebb filmje lett és folytatást is terveznek hozzá. Ami Robert Downey Jr.-t illeti, az utóbbi években szinte csak Marvel-filmeket csinált, amikor meg nem, akkor néha egy Sherlock Holmest, ugyanakkor a kilenc évvel ezelőtti, eredeti ötleten alapuló filmje, a Terhes társaság hatalmas siker volt, ahogy a Trópusi vihar is sikeres volt, emellett pedig nehéz lenne azt mondani, hogy Sherlock Holmes az a karakter, amire vakon mennek az emberek, bárki is játssza a címszerepet.
Pláne, hogy azok a filmek igencsak erősen építettek Downey szószátyár figurájára, amivel megszerették a nézők, egyértelműen vele lett eladva az a franchise. Ha önmagában egy ismert karakter sikert jelentene, akkor nem bukott volna hatalmasat ugyanabban az évben mondjuk két Herkules-film, vagy bukna folyamatosan hatalmasat az újabb és újabb Robin Hood és Artúr király reboot. Szóval felmerült a kérdés:
Mi is az a filmsztár?
Ha a legleegyszerűsítettebb módon akarjuk megfogalmazni, talán úgy lehetne, hogy filmsztárnak nevezzük azt a színészt, akinek a neve garanciát jelent a stúdiók számára az anyagi megtérülésre, akinek a neve egy plakáton akár el is adhat egy filmet. Ugyanakkor még Leonardo DiCaprio neve sem garancia a sikerre, a J. Edgart, A szabadság útjait, vagy éppen a Hazugságok hálóját még ő sem tudta sikerre vinni. Szóval ha azt nézzük, ki az, aki bármit elad a nevével, akkor nem is létezik filmsztár, sőt, talán nem is létezett soha. Éppen ezért picit nehezebben meghatározható ez alapján. Viszont ahogy a cikk is fogalmaz, Az emberek egy DiCaprio-filmre ülnek be, ez pedig nem csak annyit jelent, hogy ő a főszereplője. A cikk azt állítja, hogy a brandje az, hogy jó filmekben játszik, ezért neki is ajánlják fel a presztízsmozikat először, de azért ezt még a sajtósa se gondolja feltétlenül komolyan.
Ha pedig jobban megvizsgáljuk, feltűnhet, hogy bőven akadnak jellemzői a filmjeinek, ami alapján a néző sejtheti, hogy mit kap, ha beül egy filmjére. Általában komplikált férfiakat játszik, akik teljesen leépülnek a film végére mentálisan, és gyakran morálisan is elérik a gödröt. Többnyire eltökélt, mindenre kész, aktív hősöket játszik, akiknek végigkövethetjük valamilyen módon a bukását. Akadnak persze kivételek, a Django elszabadulban szokatlanul más figurát játszott, viszont akár a Tarantino-filmeket is nevezhetjük a saját kis franchise-uknak, ugyanis az emberek csak Tarantino miatt bemennek bármire, mert nagyjából sejtik, hogy mit kapnak.
Rengeteg Scorsese-filmben játszott, akinek szintén megvan a maga kis brandje, ami pont illik DiCaprioéba, gyakran követve a gengsztermozik klasszikus formuláját, amiben a hős felemelkedik, hogy aztán elbukjon. Szóval ha a legpontosabban akarjuk meghatározni, mi is az a filmsztár, akkor leginkább úgy lehetne, hogy az a színész, aki megtalálta a maga formuláját, amitől ritkán tér csak el, ez a formula pedig hosszútávon sikeres. Ez pedig talán megmagyarázza azt is, hogy bizonyos színészekből miért lehet A-listás név, míg másokkal hiába próbálkoznak, még ha amúgy nagyon tehetségesek is. Ha létezik anomália, akkor Brad Pitt mindenképpen közéjük lenne sorolható, mert bár rengeteg bukást szállított karrierje során, de filmsztár tudott lenni anélkül, hogy lenne egy jól meghatározható formula. Pitt egy halom teljesen különböző filmben és szerepben lett ismert, sokkal több meglepetést tartogat a neve egy plakáton, mint DiCaprioé, aki évek óta csak nagyon ritkán mozdul ki saját filmes komfortzónájából, ami többi között sikerének is titka. Ahogy a Marvelnél, úgy DiCaprionál is leginkább az igaz, hogy ha elég jól produkálja nagyjából ugyanazt évekig, akkor az emberek tudják, hogy mire számítsanak, az emberek elhiszik neki korábbi filmjei alapján, hogy tudja hozni az elvárt minőséget, így nagyobb eséllyel szavaznak az új filmjének bizalmat. Ugyanakkor ez igaz Tarantino és Scorsese filmjeire is, ahogy mondjuk Christopher Nolanéra is.
Leo tényleg az utolsó filmsztár?
Korántsem. Kétségtelen, hogy a Disney túlhatalma és sikere révén, továbbá az elmúlt évek mozis trendjeit nézve megvannak azok a formulák, amiket ha az ember jól csinál, akkor az szinte biztosan siker lesz, DiCaprio pedig létrehozta a sajátját, amit sikerre vitt. Ugyanakkor amióta a film létezik, azóta sikeres és bevált formulákat sokszorosít. Ha az ember Humphrey Bogart-filmre ment, nagyjából tudta, hogy valószínűleg noirt kap, ha az ember elment egy Gene Kelly-mozira, akkor színes-látványos musicalt. amire brandet tudott építeni. És még csak azt se lehet mondani, hogy Leo az utolsó ilyen lenne már most. Tom Cruise ugyan leginkább a Mission Impossible-filmek révén számít még mindig globális szupersztárnak, ami egy franchise, de ha megnézzük, a széria filmjeinek többsége különbözik egymástól, mindegyik teljesen magán viseli az adott film rendezőjének sajátos kézjegyeit. Az egyetlen dolog, ami igazán összeköti ezeket a filmeket ragasztóként, az Tom Cruise. Egy időben leágazóban volt a karrierje, és pont az húzta ki a gödörből, hogy rátalált a formulájára.
A sajtóban azt láttuk, hogy a színész Oprah kanapéján ugrál vihogva, meg azt olvastuk, hogy mindenféle bizarr dolgot művel. Cruise pedig úgy döntött, hogy ezt branddé alakítja a filmjeiben is, méghozzá úgy, hogy a filmjei sajtója arról szól, hogy éppen milyen hajmeresztő őrültséget csinált meg kaszkadőrei helyett, a filmjeiben pedig rendszerint mániákus figurákat játszik, akik komplett őrültségekre is képesek a céljukért, ami rímel a való életbeli sztorikra róla. Szerepválasztásai okosan használják azt, mit is gondolunk róla emberként. Továbbá ott van Dwayne Johnson is, aki szintén a nevével elad filmeket, mert az emberek tudják, hogy mit kapnak, és nagyjából milyen figurát alakít benne.
Filmsztárok mindig is lesznek
Éppen ezért hiába borítanak el mindent a remake-ek, folytatások, franchise-ok, mindenféle adaptáció, filmsztárok továbbra is lesznek, pusztán csak meg kell találniuk, hogy mit szeret tőlük a közönség leginkább. Ott van mondjuk Chris Hemsworth, aki sokáig komolykodott Thor bőrében, ritkán villantva csak meg kivételes komikusi érzékét, továbbá buktak Marvelen kívüli filmjei, mert ugyanazt a komolykodó, állandóan gondterhelt figurát hozta, ami érezhetően nem állt jól neki.
Aztán mindenkit meglepett, hogy mennyire vicces magabiztos idiótaként az új Szellemírtók mellékszerepében, utána pedig a Thor harmadik részében is elvitték a karakterét a magabiztos idiótaság irányába, ezzel pedig gyakorlatilag meg is találta a saját formuláját, amire az új Men In Black-film promócióját is alapozták. Channing Tatumöt ugyancsak el akarta adni Hollywood alkata miatt komoly akciósztárnak, viszont akkor talált igazán rá a formulájára, amikor elkezdett komikus idiótákat, vagy éppen kedvelhető, nem túl okos, de aranyszívű figurákat hozni.
De Keanu Reeves reneszánsza is annak köszönhető, hogy felismerte, mi áll neki a legjobban, a John Wick-filmekben pedig tökéletesen ki tudja aknázni. Van egy olyan mondás, hogy az a zseni, aki ismeri a saját határait, ez pedig halmozottan igaz a filmsztárságra. Ha egy színész tudja, mi az a formula, ami jól áll neki, és kitartóan ugyanolyan szerepeket választ, egy idő után a stúdiók brandet alapoznak rá és filmsztár lesz, akinek a neve pénzt hoz a stúdióknak. Robert Downey Jr. nem azért közkedvelt, mert Marvel-filmekben szerepel elsősorban, hanem mert az emberek szeretik őt vicces, laza szószátyárként, így elmennek bármilyen filmjére, amiben hasonló karaktereket hoz, még ha nem is feltétlenül annyian, mint az új Bosszúállókra. Ha az emberek szeretnek valamit, rendszerint akarnak belőle többet, és ez nem csak a franchise-okra igaz, hanem a színészekre is, ez pedig nem fog a Disney teljhatalmától sem változni. Éppen ezért teljesen irreleváns, hogy DiCaprio szerepelt-e szuperhősfilmben, ha ugyanúgy a formulája miatt sikeres, mint a Marvel.
Kiemelt kép: Matt Winkelmeyer/Getty Images
