A már-már sivatagi időjárás – éjjel fagy, aztán reggel hirtelen felmelegedés – már kellőképpen sokkoló: ha más nem lett volna, hogy felkészítsen arra, mi vár a szigetelőkre, akkor a 9 órakor már a Nagyszínpadon nyüzsgő Tankcsapda mindenkit ráhangolt arra, a csütörtök kemény nap lesz. A Nagyszínpad fellépői ugyanis az egyetlen kakukktojás Caro Emerald kivételével mindannyian a rock valamely brutálisabb ágát képviselték. Pedig az általában jellemző rendezőelv, hogy a délután még napsütésben játszó zenekarok és előadok más stílust (általában könnyedebbet) játszanak, mint a főműsoridőben következők. Mint már jeleztük, az elkéső The Roots helyét az amerikai Anti-Flag punkbanda vette át, intenzív meglepetést okozva mindenkinek, aki nem volt felkészülve a cserére. A stílusból és a nevükből (Anti-Zászló) is következően a számok többsége a valami ellen való lázadást (leginkább minden vagy mindegy mi ellen) képviselte, mind zeneileg, mind szövegüket tekintve, nem túl változatosan. Viszont nagyon lelkesen és a rájuk vevő közönséggel igazi kommunikációt teremtve igen jó show keretében adták elő mindezt. Így aki túltette magát a műsorváltozáson vagy eleve örült neki, az valószínűleg nem csalódott.
A pittsburghi punkokat aztán a már említett kakukktojás, a holland Caro Emerald követte, egy egészen más világot képviselve. A holland jelző azonban félrevezető, ugyanis a fiatal énekesnő angolul (a hollandokra jellemző minden akcentus nélkül) énekel, a repertoár pedig az ötvenes–hatvanas évek jazz- és latin zenéit idézte. Azonban gyakran némi csavarral, így aztán nem egy szimpla nosztalgiazenekarral volt dolgunk, hanem egy mindenki számára élvezhető koncerttel. Ennek megfelelően nemcsak a legnagyobb külföldi kontingenssel jelen lévő hollandok nézték meg őket, hanem elég rendesen megtelt a Nagyszínpad előtti rét a korai időpont és a hőség dacára.
Már az estébe hajolva aztán ismét visszaállt a (napi)rend, bár azért még nem a szokott töménységgel. A 2000-ben alakult, de még csak négy lemezt prezentáló angol alternatív rockbanda, a Maximo Rock következett, intelligens zenével és talán ebből kifolyólag precíz, jól megszerkesztett szettel. Igazi zenei élményt okozva az arra fogékonyaknak.
Őket aztán – a mínusz és nulladik napot leszámítva – a Nagyszínpadon egyedüliként fellépő magyar zenekar, a Tankcsapda követte. Némileg elgondolkodtatóan, hogy miért épp rájuk esett a választás, ha már helyet szorítottak (ráadásul főműsoridőben) egy magyar zenekarnak is a főszínpadon azon a fesztiválunkon, amelyet legalább felerészben külföldiek látogatnak. A Tankcsapda kétségtelenül a hazai kemény rock egyik, ha nem a legnagyobb prominense, ezzel együtt mégsem olyan előadó, aki igazán keresztmetszetet kínálna a Szigetre látogató magyaroknak, vagy (ami még indok lehetett volna) igazán tudott volna valami érdekességet kínálni a külföldieknek. Ennek megfelelően, bár egy hibátlan koncertet prezentáltak, szép számú rajongóik dacára az embertömeg érezhetően szellősebb volt, mint a más napokon hasonló időben játszó zenekaroknál.
Olyan nagy tumultus, mint mondjuk az előző nap fellépő Placebo alatt, nem lett az amerikai Korn zenekar alatt sem. Így aztán végső soron a csütörtöki napon érezhetően kevesebben voltak, mint szerdán, nagyobb emberinfúziót már csak a partyarcok jelentettek, akik a hajnali egykor kezdő elektrohouse sztár DJ, a svéd Axwell szettjére érkeztek megfelelően alapozott állapotban, de egy teljesen más közönséget képviselve, mint a napot a Nagyszínpad előtt töltők.
