Három tényező, ami megmutatja, miért lehet sikeres a Vidi Európában

A hazai 2-1-es vereség után – amelyet Huszti Szabolcs korai, vitatható kiállítása alapozott meg a Groupama Arénában – Athénban 1-1-es döntetlent játszott a MOL Vidi, amely így nem jutott be a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Magyar csapat (a Debreceni VSC) legutóbb 2009 őszén járt az elitliga legjobb 32 csapata között, de mivel a Vidi kiesése ellenére is folytathatja szereplését az Európa Liga 48-as főtábláján, 2012 óta először ismét szoríthatunk hazai klubnak a nemzetközi kupaőszön.

Pláne örömteli, hogy a szerb Marko Nikolics által irányított Vidi abszolút méltó ellenfele volt a tavalyi görög bajnok AEK Athénnak: a csapat 1-0-ás hátrányban sem esett össze, villámgyorsan kiegyenlített, sőt a találkozó utolsó harmadában teljesen beszorította ellenfelét, helyzeteket dolgozott ki, és esélye volt a hosszabbítás kiharcolására.

A görög közönség nem egyszer füttyszóval honorálta kedvencei teljesítményét, az embernek pedig a párharc – és különösen az egyenlő létszámban lejátszott játékpercek – alapján az az érzése támadt, hogy a Vidi semmivel sem gyengébb csapat.

Mivel Juhász Rolandék az idei nyáron sorrendben a bolgár és a svéd bajnokot is elbúcsúztatták a BL-szereplés lehetőségétől, majd a görög aranyérmes ellen is – minimum – állták a sarat, érdemes elgondolkodni, melyek azok a tényezők, amelyekben az NB I első helyezettje is kiállja a nemzetközi összevetést. Íme, három megfejtési javaslat.

Fizikum

Az AEK elleni párharc egyik nagy tanulsága az volt, hogy a Vidi jobban bírta erővel a meccsek hajráját. Már a hazai találkozón szembetűnő volt, hogy a mérkőzés hajrájában a fehérváriak beszorítják a görögöket, de a visszavágón még egyértelműbben le lehetett szűrni a fizikai különbséget a csapatok között. A sokat futó, párharcokat erőltető Vidi – Marko Nikolics maga mondta el a meccset megelőzően, hogy csapata leginkább az Atlético Madrid harcmodorát tartja iránymutatónak magára nézve – percről percre őrölte fel az AEK ellenállását, a párharc utolsó harmadában pedig egyre másra alakította ki a helyzeteket Barkasz kapuja előtt.

Hogy a fehérváriak előszeretettel domborítják ki a játék küzdő jellegét, az abból is látszik, hogy a még versenyben lévő csapatok közül ők kapták a legtöbb lapot és az ő nevük mellett áll a legtöbb szabálytalanság is.

A párharcokra koncentráló futballnak persze megvan a maga kockázata is, és ha onnan nézzük, hogy Huszti – bár vitatható, de a szabályok szerint mégiscsak adható – piros lapja jó eséllyel eldöntötte a párharcot, már korántsem egyértelmű a mérleg. Azt ugyanakkor mindenképp ki kell emelni, hogy magyar csapat évek óta először látszott folyamatosan frissebbnek, élesebbnek és a meccs előrehaladtával erősebbnek, gyorsabbnak, ütőképesebbnek, mint nemzetközi riválisai. Ha valami, ez biztosan a szakmai felkészítés érdeme és eredménye.

Taktikai felkészültség

A svéd Malmö kiverése után már értekeztünk arról, hogy a Videoton átigazolási politikája miben tér el a hazai riválisokétól, és mik ebben a sportigazgató, Kovács Zoltán érdemei. Most koncentráljunk inkább az edzőre:

Marko Nikolics ugyanis a klub egyik legnagyobb értéke, amit a nemzetközi meccsek is ékesen bizonyítottak.

A szerb edző játékosként – sérülései miatt – nem futott be karriert, cserébe viszont már húszas évei elejétől tudatosan készülhetett az edzői pályára. A mai napig ő a szerb élvonal történetének legfiatalabb vezetőedzője (2008 októberében, 29 évesen debütált a Rad kispadján), de még akkor sem volt 35, amikor a Vojvodinát az Európa Liga play-off köréig vezette 2013 nyarán. Később a Partizannal már bejutott a sorozat csoportkörébe is, hogy aztán 37 meccses veretlenségi sorozattal nyerjen kupát és bajnoki címet.

Edzőként 50 százalék feletti győzelmi aránnyal rendelkezik (a Partizannál töltött második időszakában, a 2016-17-es idényben 85 százalékos volt a mérlege), legnagyobb erénye pedig a taktikai rugalmasság. Amellett, hogy csapatai erőnléte általában remek, Nikolics arra is tudatosan figyel, hogy több poszton bevethető, komplex, sokoldalú játékosok alkossák a keretét, akikkel aztán kedvére trükközhet a pályán, hogy meglepje ellenfeleit.

Az AEK elleni visszavágó remek példa volt erre. A Vidi szinte tankönyvi 4-1-3-2-es felállással kezdte a meccset (Hadzic szűrt a védelem előtt, Nikolov, Kovács és Nego feladata inkább az összeköttetés biztosítása volt, Lazovics és Scsepovics pedig szinte egymás mellett játszott), ám a félidőben gond nélkül váltott a csapat 4-3-1-2-re. Nikolics ugyanis észrevette, hogy az AEK védelme és középpályás sora nem helyezkedik egymáshoz elég közel labda nélkül, az így keletkezett üres területbe pedig visszavonta csapata legkreatívabb játékosát, Danko Lazovicsot.

Hogy ezt megtehette, annak két oka volt. Egyrészt az, hogy a csapat képes több formációban játszani, mert az edző több felállást is leoktatott a játékosoknak, akik így zökkenőmentesen váltanak a szerepkörök között. Másrészt az, hogy két játékos is megvillantotta sokoldalúságát: Kovács István azzal, hogy egy sorral hátrébb, valamivel defenzívebb (box-to-box) szerepben is hasznosan futballozott, párharcokat nyert, labdákat szerzett, Loic Nego pedig azzal, hogy csatárként is elképesztő hatékonysággal kamatoztatta gyorsaságát és cselezőkészségét.

A görögöknek arra sem volt válasza, hogy Nikolics érezhetően előre eltervezett ritmusban diktálta a meccs tempóját. A Vidi nem esett neki a görögöknek, hanem előre meghatározott periódusokban pörgette fel a játék tempóját, váltott sebességet. Ez a fajta tudatosság a magyar mezőnyben abszolút egyedi, de Nikolics már nem először villantja meg: egy évvel ezelőtt a francia Girondins de Bordeaux kiverésében is nagy szerepet játszott, hogy a Vidi tudatosan és meglepetésszerűen volt képes meghajtani például a félidők utolsó 10-15 percét.

Szerencsés sorsolás, hazai segítség

Amellett, hogy a Vidi egyértelműen szintet lépett a magyar futball elmúlt öt-hat évéhez képest a nemzetközi porondon (ha őszinték akarunk lenni, lépten-nyomon azt hangsúlyozzuk: a teljesítmény nem csoda, mindössze közelítés a rendelkezésre álló anyagi lehetőségek optimális kihasználási szintjéhez), nem szabad elfelejteni, hogy különféle külső körülmények is a segítségükre siettek az idei menetelés során.

A Ludogorec elleni párharcban például a bolgár csapat egyik játékosa sokkal inkább kamu piros lapot kapott, mint amit Husztinak osztott ki a (magyar sajtó egy része által simán csak csalónak kikiáltott) Gianluca Rocchi játékvezető.

De az is ritka, hogy egy csapat három párharcon keresztül folyamatosan hazai pályán játszhassa a visszavágót. És természetesen annak is van, kell legyen jelentősége, hogy a Vidi most már fordulók óta megkapja a lehetőséget az MLSZ-től, hogy ne kelljen hétvégi bajnokikkal vesződnie, hanem rápihenjen a nemzetközi kupameccsekre.

Utóbbinak is lehet például szerepe abban, hogy a Videoton fizikálisan látványosan jól helytállt a nemzetközi párharcokban. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az egész őszön át tartó nemzetközi szereplés közben nem halasztható el mindig, minden bajnoki meccs: azaz a Vidinek is hozzá kell majd szoknia a kettős terheléshez.

Le kellett cserélni a magyar magot a sikerhez

A Videoton 2016 nyarán játszotta első nemzetközi kupameccseit úgy, hogy már Kovács Zoltán sportigazgató elképzelései szerint alakult a keret. Ekkor, az andorrai Zaria Balti, a szerb Csukaricski, valamint a dán FC Midtjylland ellen vívott meccseken rendre nyolc-kilenc magyar játékossal a kezdőcsapatában állt fel a Vidi: Kovácsik, Juhász, Fiola, Vinícius és Pátkai mellett lehetőséget kapott többek között Fejes, Szolnoki, Kovács István, Lang, Feczesin, Barczi, Bódi Ádám, Simon Ádám és Géresi is.

 

Egy évvel később – már Marko Nikolics irányítása mellett – fokozatosan kezdte kiszorulni a magyar nevek a csapatból. A máltai Balzan elleni páros meccsen mindkétszer öt magyar maradt a kezdőben, mint ahogyan az észt Kaljuval vívott párharcban is külföldiekből állt a kezdőcsapat több mint fele. A Bordeaux ellen megfordult az arány és a hazai meccsen (1-0) hat hazai játékos kapott lehetőséget: Kovácsik kapus mellett Pátkai, Juhász, Varga, Fiola és Szolnoki volt a kezdőcsapat tagja. A mélypont a Partizan elleni rosszemlékű visszavágó volt, amelyen mindössze négy magyar játékos (Kovácsik, Fiola, Pátkai, Juhász) volt a pályán a kezdő sípszó pillanatában.

 

Innen tért vissza Nikolics a nagyjából feles arányhoz az idei szezonra. A Malmö ellen mindkét meccsen 5-5 magyar játékost nevezett a kezdőbe, ahogyan az AEK ellen idegenben is. Feltűnő, hogy elsősorban a védelemben tudott megmaradni a magyar mag: Kovácsik évek óta őrzi helyét a kapuban, mint ahogyan Fiola, Vinícius és Juhász helye is viszonylag biztos előtte. A középpályán ugyanakkor Pátkai és Varga sem feltétlenül alapember már a nemzetközi meccseken, a támadósorban pedig egyértelmű a külföldi fölény (egyedül Kovács István idei kivirágzása javítja a helyzetet). Nagyon úgy tűnik, Nikolicsnak a csapat felét külföldiekkel kellett feltöltenie, hogy legyen sansza szintet lépni, és egy európai kupasorozat csoportkörébe jutni.

Kiemelt kép: Pétrosz Jannakurisz / AP / MTI