„Nyírlugos, kamu, elkúrt karrier, Zimány Linda” – ismerőseimet kérdezve ez volt az első dolog, ami eszükbe jutott Dzsudzsák Balázs neve hallatán. Az ismerősökben közös, hogy többé-kevésbé mindannyian futballrajongóknak mondhatók, van köztük utánpótlásedző és újságíró is, és azért faggattam őket mindenki Dzsudzsijáról, mert megakadt a szemem azon, hogy már 92 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban.
Ez azt jelenti, hogy jelenleg Fazekas Lászlóval holtversenyben az örökrangsor ötödik helyén áll, és már csak Juhász Roland (95), Gera Zoltán (97), Bozsik József (101), valamint a szürke mackóalsót menővé varázsoló rekorder, Király Gábor (108) előzi meg.
Sosem szerencsés különböző korszakok játékosait és adatait összehasonlítani, de az egyik barátom – akinek Dzsudzsákra használt, nem éppen szalonképes jelzőjét inkább nem írnám le – azért megjegyezte, számára azért hangzik szörnyen a csapatkapitány 92 meccse, mert az 1954-es vb-ezüstérmes csapat klasszisai közül Czibor Zoltán 43, Budai II László 39 meccsnél állt meg.
Kezdjük azzal, hogy a magyar köztudatban a futballista mindig egy olyan státusz volt, amelyet a nagy többség irigyelt (“még egy egyeneset sem tud rúgni a labdába, de milyen jól keres”), ugyanakkor egy sportoló pályafutásának velejárója, hogy ha nem sikeres, el kell fogadnia, hogy kikezdik.
Ismerjük a sztorit, hogy Albert Flóriánnak is megvoltak a maga kritikusai, akik számon kérték rajta, hogy miért áll csípőre tett kézzel, pedig akkor még rendszeres szereplői voltunk a vébéknek, lehetett a rádió előtt ülve együtt izgulni a nagy meccseken, miközben nekünk ez az élmény csak a tavalyi Eb-n adatott meg.
Dzsudzsák 2007 júniusában volt először válogatott, még Várhidi Péter dobta be először egy görögök elleni Eb-selejtező utolsó tíz percében. Az elmúlt tíz évben volt 6-1-es, 4-0-s és 8-1-es vereségünk a hollandoktól, 0-3 Bukarestben, 0-0 Feröeren, 0-1 Andorrában, 2-5 Svájcban, és az utolsó leszámítva, Dzsudzsák mindegyiknek részese volt.
Miközben az összes kapitány 2007 óta alapvetésnek vette, hogy Dzsudzsáknak ott a helye a kezdőben, ezzel egyidőben a vereségek hatására a szurkolókban is kialakult a reflex, bűnbakok születtek, akikről úgy tartották, a klubjukban zsíros fizetéseket vesznek fel, de a válogatottban mégsem képesek húzóemberek lenni.
Ha már az egyik ismerős bedobta az elszúrt karrier címkét Dzsudzsákkal kapcsolatban, érdemes őt összehasonlítani Gerával, akivel most azon versenyezhetnek, ki lesz előbb százszoros válogatott.
Gera sztoriját mindenki ismeri, itthon az ellenfelek szurkolói csak szipusnak hívták a tinédzserkori kábítószerezése miatt, abban az időszakban pusztította magát, amikor az ifjú focisták a legfontosabb alapokat kapják meg (kellene megkapniuk…), ehhez képest előbb kinőtte az NB I-et, majd karriert csinált magának Angliában.
Ráadásul a még Angliában is csak egy szürke csapatnak számító Fulhammel bemasírozott az Európa Liga döntőjébe, és ami igazán nagy szó, hogy mindezt nem a keret 22. tagjaként tette, hiszen a sorozat alatt hat gólt lőtt, és a gólpasszokkal sem spórolt. A szurkolóknak szükségül van hősökre, amolyan népmesei figurákra, akiért lehet lelkesedni, akinek lehet drukkolni, akiben kicsit önmagukra ismernek, vagy pont azt hozza el számunkra, amit ők sosem tudtak elérni.
Gera itthon pengés focistának számított, aki oxizott, ollózott, de ha úgy hozta a helyzet, akkor méterekről odadobta magát a labdáért, ilyen mentalitással Angliában is érvényesülni lehet, mert mit sem ér a pályán az a játékos, aki minden tud a játékból, csak éppen nem tudja, mi az az alázat.
Emlékeznek még, amikor Dzsudzsák már a PSV-ben játszott, és az eindhoveniek úgy verték 4-3-ra a Stekelenburggal, Emanuelsonnal, Suárezzel felálló Ajaxot, hogy a mi fiunk lőtt két bődületes nagy szabadrúgásgólt, valamint adott egy gólpasszt?
2009-et írtunk, és igen, akkor ő még a mi fiunk volt. A népmesei hős, a nyírlugosi srác, aki megcsinálta a szerencséjét, és sztár tudott lenni a magyarnál klasszisokkal erősebb holland bajnokságban. Akkoriban nem arról szóltak a kommentek, hogy Dzsudzsák mekkora celeb, hanem azon ment a vita a hozzászólok között, hogy eljuthat-e az angol vagy a spanyol bajnokságig.
Most kellene visszamenni az időgéppel, és szólni a PSV-mezben villogó Dzsudzsinak, Balázs ne ijedj meg, csak azért jöttünk, hogy szóljuk, érkezni fog majd egyszer egy fejedelmi ajánlat egy Anzsi Mahacskala nevű, soha nem hallott csapattól, ne hallgass senkire, ne hagyd magad befolyásolni, jobban jársz.
Nem mondunk vele újat, hogy az emberek szemében valahol itt tört össze a Dzsudzsákról addig alkotott kép, szerették volna, ha a mese tovább íródik, és ahogy Gera az EL-ben, úgy Dzsudzsák is nagy klubok elleni nagy meccsek főszereplője lesz.
Pedig tudjuk, hogy a futball kőkemény üzlet, és érhető, ha a PSV-nél dörzsölték a tenyerüket, mikor megtudták, hogy az Anzsi nagyjából hatszor annyiért venné meg a magyart, mint annyit ők fizettek érte a Debrecennek.
Hogy az a 14 millió euró mennyit is ér? Dzsudzsáknál csak Ronaldót, Stamot, Strootmant, Wijnaldumot, Van Nistelrooyt és Depayt adta el drágábban a PSV! Bármennyire is köpködték itthon Dzsudzsákot, mondván zsákutca az Anzsi, szakmailag mégsem ásta el magát, hiszen elvitte a Dinamo, méghozzá magyar átigazolási rekordért, 19 millió euróért.
Itt még felcsillant a remény, hogy a pályaívben lesz még egy nagy kiugrás, ehhez képest Moszkvából a topligák helyett csak a Bursasporig sikerült katapultálni, majd onnan a kertek alatt az Emírségekbe. De nem Dzsudzsák az első, aki máshova érkezett, mint ahova az induláskor várták, a vele kapcsolatos ellenérzéseknek csak egy részét okozza, ahogyan a pályán, vagy az átigazolásoknál döntött.
Ennél sokkal szomorúbb, hogy nem volt mellette senki, aki visszarántja, hogy ne süllyedjen a nagy magyar celebmasszába, hogy ne egy irritáló playboynak tartsák, aki azzal kerül be a hírekbe, hogy összetöri a Lamborghinijét, hogy a Lánchídon fogy ki a benzin a kocsijából, vagy hogy épp melyik modellel kavar.
A bulvármédia és az azonnali információ fénykorában ezek a mozzanatok sajnos sokkal jobban megmaradnak az emberekben, mint az, ahogy Dzsudzsák a norvégok elleni pótselejezőn tényleg olyan elánnal és alázattal küzdött, ahogy egy csapatkapitánytól, illetve bármelyik válogatott mezt felhúzó játékostól elvárható.
Lassan a portugálok elleni két Eb-gólját is szinte szégyellnie kell, mert hogy mindkettő megpattanó lövésből született, de ezek is mi vagyunk, akik előtt még a gólod miatt is magyarázkodni kell. Az Eb után egyébként maga az érintett mondta, hogy az a legszomorúbb, hogy egy magyar szempontból vállalható Eb után sem kapkodták a játékosainkért, így Dzsudzsák sem tudott visszakerülni a térképre.
Pedig aki 23 évesen meccseket dönt el a holland bajnokságban, annak nem a futballtudásával van gondja. Kérdés, ha 15-20 év múlva a vasárnapi húslevest követő délutáni szieszta során a korosodó Dzsudzsi visszagondol a fiatal éveire, melyik érzés lesz erősebb, a “jó volt ez így” beletörődés vagy a “bassza meg, mennyi mindent másképp csinálnék” felismerés?
Dzsudzsák decemberben lesz 31, még bőven lehetnek jó évei, viszont látva, hallva és érezve a mostani közhangulatot, talán nincs még egy ember a válogatottban, akire annyira ráférne egy újabb Eb-kijutás, vagy legalábbis valami elementáris erejű sikerélmény, mint őrá, aki rohamosan közelít, hogy csatlakozzon ahhoz a kiváltságos társasághoz, ahol egyelőre Király Gábor és Bozsik József tartózkodik.
Bár valahol tökéletesen leképezné a magyar futball állandó ellentmondásokkal teli légkörét, ha egy olyan egyéniség lenne a válogatott rekordere, aki még a sajátjait is erősen megosztja.
