Sokféle magyarázata lehet a Svájc elleni szombati 5-2-nek, de nem érdemes abba a hibába esni, hogy miközben keressük a – valljuk meg – elég súlyos vereség okait és mindenféle elméleteket gyártunk, miszerint saját magunkat vertük meg, balszerencsénk volt, hisz góljaink egyéni hibák után estek, amit nemzetközi szinten kíméletlenül megbüntetnek, el is hisszük mindezt.
Akár jó magyarázatnak is tűnhet, hogy csak a fránya pech, a magyar futballt sújtó átok miatt
- csúszott el az első gólnál Gulácsi Péter,
- pattant be a hálóba a labda a második gólnál a becsúszó Bese Barna lábáról,
- született a harmadik svájci találat egy védővonalban, általunk már birtokolt, majd elpasszolt labda után,
- majd a negyedik, amikor Gulácsi rosszul ütött a labdába, így a hálóba paskolta azt.
Ilyen rózsaszín, optimista szemüvegen keresztül nézve akár 2-1-is lehetett volna ide, hisz csak az ötödik hazai gól született védhetetlen lövés után. De még egyszer: ne higgyük el mindezt. Ezekkel az egyszerű megállapításokkal tévútra vinnénk a magyar futballt. Leginkább azért, mert a modern labdarúgásban a jobbik csapat nem feltétlenül lefocizza – ma már Andorrát sem lehet, lásd Andorra-Portugália 0-2 –, hanem sakknyelvre lefordítva egy pici parasztelőnyt szerez, amely előnyt végigvisz a játék folyamán, és elhiteti a vesztessel, hogy éppen csak, vagy valami szerencse folytán verte meg ellenfelét. Magyarán, általában úgy lövi góljait, hogy hibára kényszeríti azt, akit hibára tud.
Az is egy magyarázat lehetne, ha azt hitetnénk el magunkkal, csupán annyi történt, az ellenfélnek jobb játékosai vannak. Svájc válogatottjának piaci összértéke 162 millió euró szemben a magyarok 26,6 milliójával, ők a hetedikek, mi meg az 59. helyen állunk a világranglistán.
Az kétségtelen, hogy ellenfelünk „egyéni technika” dolgában – labdabiztonság, játéktechnika, dinamika – felettünk járt. Azonban a futball „kollektív technikai” része – összműködés, játékszervezés –, tanulható. Ezt bizonyítja például Feröer vagy éppen Izland, de ezt bizonyítottuk mi magunk is ideig-óráig a norvégok ellen, vagy hat hét közös felkészülés után a franciaországi Európa-bajnokságon is.
És itt nem feltétlenül a válogatott stábjára gondolunk, hiszen 3-5 nap alatt nem lehet futballalapvetéseket tanítani. Sokkal inkább a hátországra, az utánpótlásra, az akadémiai képzésre, a játékosokat oktatni hivatott edzők szaktudására, a tudás átadásának módjára, a magyar bajnokikat vezető játékvezetők játékfelfogására.
A 2018-as vb-selejtezőkön Andorrában tapasztaltuk meg először azt, amit a válogatott súlyos 5-2-es veresége után ismét (és ide vehetjük az U21-es válogatott olaszok elleni 6-2-es zakóját is): ezek a mérkőzések a honi labdarúgás állatorvosi lovai, amelyek iparágunk minden típushibáját megmutatták.
A felvetés vonatkozik
- a magyar futballfilozófiára (ha egyáltalán van ilyen),
- a magyar játékosok általános képzésére,
- a csapat játékának megszervezésre,
- a magyar játékvezetők játékfelfogására.
A futballfilozófia
A világ labdarúgásában kétfajta játékszervezés létezik.
- Erők egyenlő elosztása a játéktéren. Erre a futballra az a jellemző, hogy a játékszervező játékosok a posztjukhoz pozicionálnak. Ezt játssza a magyar válogatott. Ennél a játékszervezésnél az ellenfél nyomása miatt könnyen megnőhetnek a távolságok a labdás és a labdát kérő játékosok között, illetve a poszthoz kötöttség okán lecsökken a támogató játékosok száma, ami meggátolja a folyamatos labdabirtoklást.
- Döntő helyen, döntő pillanatban, döntő fölény létrehozása. Ebben a futballban a játékosok a labdához pozicionálnak, mindig létszámfölényt biztosítva a labda zónájában (környezetében). Ezt a típusú futballt játszotta Svájc válogatottja.
Nézzünk mindkét esetre példát! Vizsgáljuk meg az első gól előtti szituációt, amely végén Gulácsi valóban egyéni hibát követ el, de előtte az történik, hogy mindenki megjátszhatatlan, Guzmics ezért kényszerből hazapasszolja a labdát.
A következő képen a labda a játék forgatásáért felelős Pátkainál. A balszárnyunkon négy játékos sétál, akik megjátszhatatlanok. Fehér karikával jelöljük, hogy minimálisan hol kellene állniuk a támogató játékosoknak, hogy birtokolni tudjuk folyamatos összjátékkal a labdát. A labdához közel helyezkedő Lovrencsics védővel a nyakán szintén áll, megjátszhatatlan. (Fehér nyíllal jelöltünk egy lehetséges mélységi váltást, amely megbonthatta volna a svájci védelmet.) Pátkai végül Langnak adja a labdát, aki visszapasszolja Pátkainak, ő kínjában hazaadja Gulácsinak, aki szokás szerint felíveli a labdát.
Mindennek a következményét a következő képen láthatjuk, amint Pátkai széttett kézzel jelzi felháborodását társainak, hogy miért nem segítenek neki, miért nem kérik a labdát.
Most nézzük ellenpéldaként a svájci játékszervezést! A képen látható hét svájci labdarúgó közül csak egy nem mozog, nincs támogató vagy ellenfele védőjét elvivő mozgásban az, akinél a labda van, de amint továbbpasszolja, ő is továbbfut, üres, megjátszható területet keresve.
A magyar játékos nem játékfeladatban gondolkodik
A képen a harmadik gólt megelőző szituációt láthatjuk. Lang labdát szerez és egy pontatlan passzt ad a védővel a nyakán visszalépő Nagynak. A svájciak labdát szereznek, visszatámadnak és gólt lőnek.
Mi volt a probléma Lang megoldásával? Az, hogy Lang nem végrehajtandó játékfeladatokban gondolkozik, hanem játékhelyzet-megoldásokban.
Támadásszervezés során az első játékfeladat: „A labda biztonságos helyre juttatása.” (by Mezey György)
Ennek eszköze, hogy a játékos
- vagy üres térbe vezeti a labdát (lásd fekete nyíl),
- vagy visszapasszolja a labdát a labda vonala mögött segítő társának (erre itt nincs lehetőség).
Miután Lang nem játékfeladatban gondolkozott, így nem egyből az üres terület felé veszi át, majd vezeti biztonságba a labdát, a labdaszerzés utáni döntése, felnézése a labdáról eredendően rossz. Értsd: válogatott játékos létére nem ismerte fel a futball belső működési mechanizmusát.
A magyar futball legnagyobb oktatási gondja: nem futunk labda nélkül, elégtelen a támogató játék
A következő két képen láthatjuk az Elek Ákos (magyar) és Nagy Ádám (futsal, spanyol-portugál) oktatása közti különbséget. Elek Nagyhoz passzol, majd mint aki jól végezte dolgát, egy helyben áll. Nagy továbbadja a labdát Lovrencsicsnek – Nagy az átadással kényszeríti ki, hogy társa egyáltalán megmozduljon –, majd a passz után azonnal támogató játékra mozog. Azt nem gondoljuk, hogy Elek mindezt nem tudná elméletben, más kérdés, hogy fáradtan, stresszhelyzetben csak úgy tud valaki tízből tízszer jó döntést hozni, ha a korábbi évek képzése alatt eleget sulykolták belé ezt az edzők, készségszintűvé vált a tudása.
Nemzetközi trendtől eltérő magyar játékvezetői felfogás
A svájc-magyar meccsen összesen nem több, mint 15 szabálytalanság történt. (Egy átlagos magyar bajnokin általánosságban egy félidő alatt fújnak ennyiszer a sporik.) Ez nem annak köszönhető, hogy a csapatok a fair play szellemében egymást tisztelve játszottak, hanem annak, hogy az olasz játékvezető nem fütyülte szét a mérkőzést, mint magyar kollégái az NB I-ben.
A magyar csatár a fent említett támogató játék hiánya, vagy a játéktudás-deficit miatt, a számára legegyszerűbb megoldást választja: feldobja magát, és a játékvezetői síptól várja a helyzet sikeres megoldását. Ugrai már a 2. percben kétségbeesetten tekint a játékvezetőre, miután a svájci védők határozottan, de nem szabálytalanul elvették tőle a labdát. Megszokta, hogy Magyarországon mindezért szabadrúgás jár.
Összegezve megállapíthatjuk:
Svájc ellen nem saját magunkat vertük meg, nem a balszerencse sújtott le ránk, és bár kétségtelenül közrejátszott benne, de nem az egyéni hiba okozta vereségünket, hanem a zavarban, nem várt helyzetben mindig jobban kiütköző hiányos futballismereteink vallottak kudarcot. Leszögezhetjük:
- Ha jelenleg létezik egyáltalán magyar futballfilozófiai elképzelés, úgy az tévúton jár.
- Az akadémiáinkon rossz lehet a kiválasztás, mert a labdaügyes gyerekeket idő előtt elveszítjük, a kiválasztott 15-09 éves kor között gyorsnak hitt játékosok pedig nem dinamikusak. (Ellenpéldaként lásd Shaqirit, akinek gyakorlatilag a fékútja nulla, és indulás után azonnal végsebességgel megy.)
- A magyar utánpótlásban egy-két üde kivételtől eltekintve a legkisebb kortól az akadémiákig bezárólag egyáltalán nem, vagy nem eleget oktatják a labdához pozicionált támogató játékot, ezért a játékosokban nem alakul ki az a reflexes labda nélküli mozgás, ami a modern futball elengedhetetlen kelléke. Ezért van az, hogy nemzetközi porondra lépve azt látjuk, csak rövid távon, vagy nálunk sokkalta gyengébb ellenféllel szemben tudják megvalósítani a magyar csapatok a folyamatos és legfőképp minden helyzetben magabiztos labdabirtoklást.
- Játékosaink nem játékfeladatokban, hanem játékhelyzetekben gondolkoznak
- Játékosaink olyan alap, összjátékot elősegítő alakzatépítő-bontó technikát nem ismernek – mint például a párhuzamos bontás –, amelyet 1961-es magyar szakanyagban leírtak már.
- Nincs egységes, a nemzetközi trendhez illeszkedő magyar játékvezetői felfogás.
Svájc ellen ezért nem a legjobb magyar játékosok hiánya miatt amúgy is kényszerpályán mozgó Bernd Storck, hanem az egész magyar futballiparág bukását láttuk. A futball tanulható szegmensében vesztettünk.
(Kiemelt kép:MTI/Illyés Tibor)
