Először 2003-ban, legutóbb 2023-ban lettél országos bajnok. Számon tartod a húszévnyi karriered éremszámát?

Egy idő után elvesztettem a fonalat. Eljutottam oda, hogy megszámoltam az Eb-érmeimet. Az huszonhárom.

Tisztességes szám. Ezzel a nemzetközi úszóélet közvetlen topkategóriájába rangsorolod magad?

Nem rangsorolom magam sehova. A topba biztos nem. Azt a szintet soha nem sikerült elérnem, oda nem is tudnék bekerülni.

A húsz év alatt az olimpiákon, világbajnokságokon szerzett döntős helyezések sorát minek nevezzük, ha nem topkategóriának?

Mondjuk élvonalnak. A top mégis eggyel magasabb szint, oda az  olimpiai meg a világbajnokok kerülnek.

Az Európa-bajnoki cím smafu?

Semmiképp nem smafu, de kicsit más. Az úszás világsport, nem Európa-központú, mint néhány más olimpiai sportág. Ausztrália, USA, Dél-Afrika a sportág meghatározó szereplői, de a kínaiak, japánok is jelentős erőt képviselnek, ahogy egy-egy dél-amerikai, afrikai úszó is.

Cseh László pályafutásával kapcsolatban szokták azt mondani, ha tíz évvel Michael Phelps előtt vagy tízzel utána született volna, sokszoros olimpiai és világbajnok lenne. Neked is akadt egy ilyen korszakos zsenid.

Katinka. Fiatal korunkban hasonlóan vidékről, ő Bajáról, én Pécsről, és egyaránt kis, 25-ös medencéből indultunk. Az első érzés, ami vele kapcsolatban eszembe jut, az az inspiráció. És főleg az az időszak, amikor 2012–2016 között gyakorta együtt világkupáztunk, ahol a szemem láttára úszta végig az összes számot, és eközben olyan időket „jött”, amiket hiába látott a szemem, nem hitte el az agyam. A nap végén úgy kellett kihúzni a medencéből. Ez nekem óriási löketet adott. Azt éreztem, ha neki sikerül, akkor nekem is meg kell tudnom csinálni, még ha nem is ugyanazon a szinten, csak mondjuk négy rajtot teljesítve naponta. Az érem másik oldala, amikor életed legjobb idejét úszva büszke második, harmadik vagy éppen negyedik vagy, azt látod, hogy jó-jó, ügyes, de hát van itt egy arany. Egy magyar arany.

Bánt, hogy ezt a top szintet soha nem sikerült elérned?

Egyáltalán nem.

Soha nem bántott, vagy már nem?

Azért nem bánt, mert teljesen tiszta a lelkiismeretem. Fontos, hogy tudom,

a Katinka mögöttiséggel teljes mértékben meg vagyok békélve. Őszintén mondom, sosem zavart annyira, mint amennyi inspirációt adott, ettől még tükörbe tudok nézni, teljes mértékben nyugodtan alszom az életem hátralevő részében.

A „nyugodt alvással” arra utalsz, hogy manapság számos sportágban a bajnokokok közül sokaknak – miután befejezik a pályafutásukat, további tíz évig – kell visszafelé nézegetniük, hogy vajon nyakon csípi-e őket a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA), vagy sem? 

Egyáltalán nem.

Doppingügyben mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével?

Mérlegelned kell. Én például ebből a nézetből nem mondhatom azt, hogy mindent megpróbáltam volna annak érdekében, hogy olimpiai bajnok legyek. Mert mindent azért nem próbáltam meg. Nálam tényleg nagyon sokáig az úszás állt az első helyen. Tudom, hány évet szántam rá az életemből, mit tettem bele az edzések sokaságába annak érdekében, hogy a legjobb legyek, de sosem mások eredményeihez, csak a saját kvalitásomhoz igazodtam, mert lehetetlenség úgy felkészülni, hogy azon agyalsz, ki szerez előnyt doppinggal és ki nem.

Miben különbözik a 2003-es, a 2008-as, a 2013-as, a 2018-as és a 2023-as Jakabos Zsuzsa?

Mindenben. Elég sok minden történik húsz év alatt.

Amikor 2003-ban, 14 évesen az első felnőtt országos bajnoki aranyadat nyerted, miként tekintettél magadra, mint úszóra, illetve az úszásra, mint sportágra?

Az úszásról semmit sem tudtam, csak azt, hogy naponta járok edzésre, és ezt szeretem. Magáról a versenyről nincs túl sok emlékképem. Csurka Gergő emlékeztetett erre a 2003-as rövidpályás ob-n 100 gyorson szerzett aranyamra, és csak ezután ugrott be, hogy tényleg: vékonyka lányként, huzatban álltunk a régi Hajós Alfréd Sportuszoda fedett 25-ösében a lépcsőn, egész testemben remegve vacogtam, nagyon nem éreztem magam kényelmesen a bőrömben, ezért vágytam, hogy legyen már vége az egésznek.

A fiatal úszóként mi jelentette az élményt, a célt?  

Majdnem húszéves koromig Pécsen éltem, edzettem, így a versenyekre, edzőtáborokba utazás. Rengeteg minden történik veled, miközben ugyanolyan hétköznapi problémáid vannak, mint az iskolatársaidnak, amiről persze nem beszélsz, mert csak úgy történik az életed, ami mellett az úszás az a biztos pont, ami mindig ott van neked, amiben mindig sikerül egy bizonyos szintet teljesítened. 2004-től különösen beindult a verkli. 15 évesen részt venni az athéni olimpián a mai napig hihetetlen.

Athénban 400 vegyesen 15. lettél, miközben akadt olyan kortársad, Gyurta Dani, aki szintén 15 évesen vett részt az első olimpiáján… 

…és nyert. Ott egy ezüstöt, nyolc évvel később egy aranyat.

…ugyanakkor ő már sok évvel ezelőtt lezárta a pályafutását, miközben te még mindig versenyzel.

Hát, igen. Meg is fogalmazódott bennem, hogy

a Covid-időszakot leszámítva nem akadt olyan nyár, amit itthon töltöttem volna, és hogy mennyire sokáig szégyelltem az eredményeimet.

Utóbbi meglep.

Ugyan 15 évesen részt vettünk az olimpián, a visszhang mégsem úgy szólt, hogy „hú, de ügyes vagy, ilyen fiatalon kikerültél, B-döntőbe jutottál, helyt álltál Athénban”, hanem „igen, te is ott voltál, de a melletted lévő, aki ugyanennyi idős, egy ezüstéremmel tért haza.” Emlékszem, már az athéni olimpia megelőző madridi felnőtt Eb-n – ahova a korosztályomból senki sem kvalifikálta magát, és 400 vegyesen negyedik, 200-on hatodik lettem – sem éreztem azt, hogy ez hú, de nagy szó, inkább úgy éltem meg, hogy ez kevés, nem elég. Pedig pontosan tudtam, hogy mindent beleraktam, és csak három ember előzött meg, ám a visszhang mégsem ez volt.

Ez az érzet kisebbségi komplexusból vagy más okból fakadt?

Emlékszem, elmondtam mennyire elégedett vagyok a negyedik hellyel, amire azt a reakciót kaptam, hogy ne legyek elégedett.

Ki fogalmazta ezt meg, sportvezető, netán újságíró, vagy a közvetlen környezetedből kaptál ilyen észrevételt?

Tök mindegy, hogy ki mondta. A lényeg, hogy negatív kontextusba került az éremnélküliségem. Szerencsére ma már azt látom, hogy egy tizenhat, tizenhét, de akár húsz-, huszonkét éves „első bálozónak” is azt mondják, „B-döntős lettél, bravó, ezzel Európában vagy a világon a 16 legjobb úszó között vagy!” Teljesen más ez a fajta szemlélet, mint amiben mi felnőttünk. Aztán az, hogy az élsport szempontjából melyik az eredményesebb, az előző, ami nyilván jóval nagyobb prést jelentett, vagy a mostani, az majd elválik. Ami biztos, az utolsó éveimben azért szerettem jobban úszni, mert 2017-től ez a fajta nyomás lekerült rólam.

2017-et véletlenül említetted fordulópontként, vagy azért, mert pont az azt megelőző év végén mondott le 23 év után Gyárfás Tamás a Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) elnöki posztjáról, és azóta szinte egyhuzamban Wladár Sándor az elnök, és a regnálása alatt változott a sportági vezetés szemlélete? 

Mindig is a saját dolgommal törődtem. Nem tudom, hogy az elnökök személye, vezetési stílusa vagy a társadalmi értékrend átalakulás miatt alakult-e ki ez az érzés bennem.

Az ember szemléletét, mindennapjait jelentősen befolyásolja a közvetlen környezetéből felé irányuló elvárás.

Köthető ez talán ahhoz is, hogy amióta Mutina Ági szakérti az M4-en az úszást, tök jó érzés azt hallani, hogy mennyire empatikus, szakmai, pozitív, így az eredményeknek, a sportágnak is merőben más a vetülete.

Mindez fiatalon kudarckerülést vagy dacot, extra motivációt szült benned?

Sokáig azt gondoltam, hogy kudarckerülővé tett. Mai fejemmel visszatekintve idővel tök jól átléptem az effajta démonjaimon. Ebben Tolja bácsinak (dr. Petrov Anatolij – a szerk.) a kiváló nevelőedzőmnek rengeteget köszönhetek. 12 évig úsztam nála.

Ha ezekben az években nem ő áll mellettem, alighanem nagyon-nagyon régen abbahagytam volna az úszást. Segítségével sikerült a »lehetnél jobb is« présből adódó szégyenérzetet, szomorúságot átalakítani, ami így inkább hajtott, mint gátolt volna a következő években.

Tavaly is elutaztam egy olyan Európa-bajnokságra, amit nem is terveztem, mert egyszerűen zavart volna, ha kudarckerülésből mondom le.

Ha 2017-re fordulópontként tekintünk, úgy az eddigi ötből négy olimpiai ciklust „prés” alatt dolgoztál végig. 2008-ban, már 19 évesen, a második olimpiádat hogyan élted meg?

2007-ben nagyon rosszul úsztam, és az „eredménytelenségtől” elég komoly gödörbe kerültem. Ez az év az első igazi mélypont az életemben. Gyakran fogalmazódtak meg bennem olyan kérdések, minthogy miért csinálom ezt a faltól falig robotolást, mi lesz ebből, van ennek egyáltalán értelme, lehet, hogy abba kéne hagyni.

A sportolók zöme nem pont 17–18 évesen gondolkozik el az életén, a jövőjén, azon, hogy megéri-e az irdatlan energia-befektetés, vagy hosszú távon jobban járna-e a tanulással, egy egyetemi diplomával?

De, ez teljesen normális. Csakhogy sose szerettem tanulni. Mindig azért tanultam, hogy úszhassak. A szüleim azt mondták, hogyha hármast hozok haza az általánosból, az nem jó, mert az a gimiben már egyes lesz. Így aztán, ha nem négyest vagy ötöst kaptam, nem mehettem edzésre, helyette otthon kellett tanulnom.

Tolja bácsi hogy reagált a szülői szigorra?

A szüleim külön téma, mert ugyan szigorúan vették a sport mellett a tanulást, de rengeteget áldoztak az úszásomért. Úgy emlékszem, Tolja bácsi egyetértett a családi alapszabályokkal, de megoldást kereső edzőként azt javasolta a szüleimnek, hogyha tehetjük, váltsak az uszodához közelebbi iskolára, mert úgy az utazgatásból megspórolt időt is a tanulásra fordíthatom. Így is történt. Apukám ettől még továbbra is minden reggel 4:20-kor kelt, megcsinálta a tükörtojást, majd 4:40-kor felébresztett, félálomban megreggeliztem, aztán együtt indultunk az uszodába, ahonnan edzés után immár egyedül sétáltam át a szemközt lévő iskolába, ahol tanultam egész délelőtt, majd a menzai ebéd után visszasétáltam az uszodába a délutáni edzésre. Apu minden áldott nap 17 órára jött értem, és fél hat magasságában hazavitt. Hétvégente hol az ország egyik, hol a másik pontjára szállított versenyre. Ha apu valamiért nem ért rá, akkor anyu ugrott be. Ezt csinálták 12 éven keresztül. Kevés olyan szülő van, aki ennyit áldoz a gyermeke sportjáért.

Sportügyileg ott akadtunk el, hogy 2007-ben mély gödörbe kerültél.

És akkor azt mondtam, jövőre olimpia, egy évvel előtte nem lehet abbahagyni. Jól tettem. Egyéniben ugyan nem sok babér termett, viszont a 4×200-as gyorsváltóban hatodikok lettünk a lányokkal. Lehet, hogy a szervezés miatt, vagy csak éppen olyan korba értem, hogy ott minden összeállt, és az a hatodik hely megerősített és átlendített a korábbi holtponton, de az összes olimpiám közül Peking magasan a legjobb élmény lett. És akkor a 2012-esre már úgy készültem, hogy azt mondták: „Meglásd, ez a harmadik lesz a tökéletes, mert kellő rutinnal rendelkező, ideális korban lévő úszó leszel.”

A második és a harmadik olimpiád között azonban történt egy nem elhanyagolható momentum a karrieredben, ami a születési évetek, a vidékiség és a 25 méteres medence mellett szintén párhuzam Hosszú Katinkával: te is Amerikában kötöttél ki, miután elfogadtad az UNLV, a nevadai egyetem ösztöndíját. Azt tudjuk, hogy Katinka élete, karrierje szempontjából meghatározó fordulópontot jelentett a dél-kaliforniai egyetemen eltöltött négy év. Viszont annál, aki „nem szeretett tanulni”, elég érthetetlen döntés. Számodra nem is teljesedett ki úgy az amerikai álom, miért nem Amerikában diplomáztál?

Ott kezdődtek a gondok, hogy miközben Katinka kiskorától kezdve erről álmodott, én sosem. Németből érettségiztem, konkrétan nulla angollal mentem ki. Emiatt olyan kötelező fejlesztő órákat írtak ki, amelyek időpontja nem vette figyelembe az egyetemi úszócsapat edzésbeosztását. Az óra helyett nyilván edzésre mentem, ám kiderült, Amerikában ez nem így működik, amikor az edzőm rájött, húsz perc úszás után kiszállított a vízből, és elküldött az órámra. Százszázalékos ösztöndíjat kaptam, mégis hazajöttem fél év után. Ennek ellenére

nem nevezném haszontalan tévútnak Amerikát, mert sokat segített abban, hogy kiszakadtam abból a fásultságból, amit az a 12 éves verkli okozott, ahogy addig éltem.

Amikor 8–19 éves korom között minden áldott nap ugyanazt csináltam, ugyanazon az útvonalon mentem a sulitól 15 lépésnyire lévő kis, négypályás tanuszodánkig, ahol gyakran naponta háromszor ugrottam be a medencébe, ahol az egyik oldalán 80 centis a vízmagasság, és a gyorsúszásnál leért a kezem a padlóra, és ahonnan egyébként Tolja bácsinak hála két olimpiára jutottam ki. Amerikában kinyílt a világ. A sikerorientáltnak mondott, ám valójában inkább kudarckerülésre nevelő magyaros úszóközegből merőben más szemléletbe, felfogásba kerültem.

Viszonylag bátor tett nulla nyelvtudással amerikai egyetemre menni, ennek ellenére belevágtál. Ki fogta a kezedet, ki támogatott ebben?

Hát, igen, elég érdekes időszak volt. A folyamatos angol szövegtől minden nap megfájdult a fejem. Az akkori barátommal (a szintén válogatott mellúszó Molnár Ákos – a szerk.) együtt utaztunk ki januárban. Próbáltuk támogatni egymást, de végül az első félév végén mindketten hazajöttünk. Pedig gyorsan és sokat fejlődött az angolom, májusban már többoldalas fogalmazásokat írtam.

Akkor miért nem maradtál kint?

Azt éreztem, hogy kevesebb hangsúly jut az úszásra, ami zavart.

Azért érdekes ez az állítás, mert dr. Sós Csaba szövetségi kapitány többször is kiemelte az egyedülálló amerikai egyetemi edzés- és versenyrendszer előnyeit a magyarral szemben.

Lélektani szempontból maximálisan bejött Amerika, és azt sem mondhatom, hogy úszásban hátráltatott, mert 2009-ben a római vb-n 400 vegyesen ugyanúgy döntőztem. Mindent egybevetve mégis azt éreztem, hogy

bár nagyon tetszik az egész, de ha ott maradok, akkor ugyan lesz egy amerikai diplomám, de mellette fennáll a veszélye, hogy elpazarolom azt a 12 évet, amit korábban beletettem az úszásba. Hittem, hogy bennem több van, többre vagyok képes.

Miután hazajöttél, életteret is váltottál, Pécsről Budapestre költöztél és a Jövő SC-ben folytattad a felkészülést. Miért?

Mert a barátom is ott úszott. Amerika után ide is követtem. Jó helyre, egy kiváló csapatba kerültem, a Verrasztó és Gyurta testvérek mellett megtanultam, mi az az igazi edzés. A három Jövő SC-s évem alatt az eredményeim szintet ugrottak.

Sosem gondolkodtál el azon, hogyan alakul az életed, a sportpályafutásod, ha a londoni olimpia előtti négy évet Amerikában töltöd?

Dehogynem! Gyakran eszembe jutott. Végül rendre arra jutottam, tényleg igaz a mondás, hogy mindennek megvan az oka.

Itthon végre azt éreztem, hogy kizárólag azzal foglalkozhatok, amit szeretek, amihez van tehetségem.

2010–12 között szállítottam az érmeket. Londonban is életem legjobb olimpiai egyéni eredményét értem el a 200 pillangón szerzett hetedik hellyel, és mindez igazolta a döntésemet. Ami viszont furcsa, hogy ettől függetlenül sokan úgy érezték, London után vége a pályafutásomnak, mert rendre azt kérdezgették: „Mit fogsz csinálni az úszás után?”

Ki kérdezgette?

Tíz éve minden interjúm alkalmával elhangzik ez a kérdés.

Tényleg?

Miért, te nem fogod megkérdezni, hogy mit fogok csinálni az úszás után?

Amíg elérünk a mához, eldöntöm. Azonban 23 éves korodban még biztosan nem kérdeztem volna meg.

Dehogynem.

Mire alapozod?

Mert alig volt nálam idősebb versenyző. Az olimpia után hirtelen Cseh Laci és mi, az 1989-es korosztály lettünk az „öregek”.

Nem a korotok miatt „lettetek öregek”, hanem azért, mert az élet úgy hozta, hogy több évfolyamnyi folytonossági hiány alakult ki a ’89-es előtti korosztályokban.

Mi ettől még idősnek éreztük magunkat. 2012–13 fordulóján még egyáltalán nem élt a fejekben, hogy 30 évesen is be lehet ugrani a vízbe, pláne nem 34–35 évesen.

2012 kapcsán egy nálad kikerülhetetlen kérdés is felmerül: mikor döbbentél rá, hogy szép vagy, vagy szebb vagy az átlagnál?

Mindenki máshogy gondolkodik a szépségről. A mai napig szeretek kényelmes, sportos ruhákat hordani, nem járok kozmetikushoz, fodrászhoz, sminkeshez kéthetente – elég távol állnak tőlem ezek a „nőcis” dolgok. Kicsi koromban a hajamat egészen sokáig csutak rövidre vágtuk, hogy ne kelljen órákig szárítgatni edzés után. 185 centisre nyúltam. Túl vékonynak gondoltam magamat, fiúsan öltöztem, és folyamatosan fiúnak is néztek. Rengeteg olyan történetem van, hogy például megkérnek a buszon, „fiatalember, kérem, jelezzen”, és akkor körbenézek, és ráeszmélek, hogy én vagyok a fiú. Mitől lett volna nőként önbizalmam, ha a magabiztosságom még 23 évesen is a béka feneke alatt állt?

A külsőm megítélése egyértelműen a londoni olimpiához köthető.

Egy amerikai magazin akkor jelentetett meg egy posztot, amely elgurította a hólabdát. Összevágott képeket raktak ki rólam valami olyan szöveggel, hogy az olimpia legszexibb sportolónője, vagy a legszexibb sportolónő, akit valaha láttunk. Ahogy addig belülről láttam magamat, és az, amit a poszt állított, elég nagy kontrasztot szült. Innen kezdve lettem nőként is téma.

Ezt úgy képzeljük el, hogy a poszt előtt meg se fordultak utánad, azóta pedig megfordulnak utánad?

Ha meg is néztek az utcán, mindig azt gondoltam, van valami a fejemen; biztos, bénán áll a hajam; ekkora vagyok, nem láttál még mamutot? Igen, megnéztek, persze, hogy megnéztek, de nem azért, mert jól nézek ki, hanem mert kosarasnak hittek, holott elugrok a labda elől.

A közösségi média segítségével azóta ráerősítesz a „nőies” énképre. Ekkora váltást eredményezett a gondolkodásodban az a poszt?

Onnantól lett fontos.

A magyar úszók közül Hosszú Katinka után neked van a második legtöbb követőd. A Facebookon majd 130 ezer, az Instán majd 140 ezer. Szimplán a divatot követted a posztolásban, vagy rögvest lehetőséget is láttál a közösségi médiában?

Az olimpia után nem sokkal elhívtak egy fotózásra. Gondoltam, végül is miért ne, elmegyek, végre valami, amit nem csinálok minden nap.

Tetszett, hogy úgy fotóznak, ahogy addig még nem, majd egy olyan nő nézett vissza rám a képekről, ahogy még sosem néztem ki.

Abszolút hobbiból indult a posztolás, mert magam is szeretek fotózni. Mindent megörökítek, csak úgy nézegetni is szeretem a szép képeket, ezért posztoltam inkább Instagramra eleinte, mert az képgyűjteményként indult, no meg azért, mert a Facebookon mindenki fenn volt, az Instán pedig senki. Szóval eleinte messze nem beszélhetünk tudatos tevékenységről.

Nevezzük inkább a nevén: bevételorientált reklámtevékenységről.

Van egy üzleti diplomám a Wekerle Sándor Üzleti Főiskoláról, majd mesterképzésen marketinget tanultam a Széchenyi István Egyetemen. Talán ennek is köszönhetően idővel elkezdtem kicsit másképp nézni az Instagramra. Mint termékre. Érdekel ez a világ. Hogy mi hogyan működik, mi hogyan hat vagy éppen nem hat az emberekre. Nyilván tíz év alatt sok minden átalakult. Ma már, miközben a követőimnek szeretném megmutatni, hogy miről szólnak a mindennapjaim, sokkal tudatosabban posztolok, de kizárólag olyan együttműködéseket vállalok, amiket hitelesen tudok képviselni.

Próbálom úgy föltenni a kérdést, hogy ne lépjek át egy határt: nagyságrendileg be tudod határolni, hogy úszásból vagy a közösségi médiából származik nagyobb bevételed?

Eleinte, a világkupás években egyértelműen az úszásból, később úgy fele-fele, de ma már talán kevesebb az úszásból.

Hosszú Katinka mellett, aki rajtszámok és nyerhető pénzdíj tekintetében éveken át kimaxolta a FINA-világkupák adta lehetőséget, te lettél a másik magyar úszó, aki 2012 után viszonylagos rendszerességgel rajtkőre állt ezeken a versenyeken. Azonban a Covid óta jelentősen átalakult a sorozat. Ezért fogalmazol így, hogy „ma már”?

Az egy nagyon jó időszakom volt. Minden szempontból. Most már nincs is annyi lehetőségünk. A világkupa mellett – ami mára tényleg jelentősen átalakult, a korábbi nyolc forduló helyett jelenleg csak három, és jóval szerényebb nyereményalappal rendelkező verseny van –, az ISL is remek kezdeményezésnek indult, de az meg belehalt a Covidba. Egy dolog azonban nem változott, a nyerhető pénzdíj esetleges, egyáltalán nem garantált bevétel. Nem tudsz rá életet alapozni. Vagy jól ment, nyertél, dobogóra álltál, vagy nem. Vagy jött a pénzdíj, vagy nem. Úszóként az egyetlen relatív fix bevételem mindig is az a Gerevich-ösztöndíj volt, amit szintén az eredményeim után kaptam, és ha két évig nem hoztam volna érmet, csökkenhetett volna a mértéke. Ebből az első 6–8 évben minden egyes forintot félreraktam, mert a szüleim úgy neveltek, hogy nagyon jó, hogy van, de nem szabad felélni.

Mit kezdtél a megtakarítással?

Viszonylag hamar vettem egy lakást Pécsen.

Milyen hamar?

18 évesen. Ez nyilván megint a szüleim érdeme, mert náluk laktam, etettek, itattak, ruháztattak, ezért tudtam félretenni.

Egy átlagos mai fiatal csak álmodik erről. Mi az, ami az elmúlt három évtized úszással és közösségi médiából megkeresett jövedelméből megtakarításként fennmaradt?

Még több lakás.

Ezek szerint ingatlanba fektetsz?

Nyugodt és kiszámítható, és relatív biztonságos befektetés. Hála az elmúlt húsz évnek, nincs egzisztenciális problémám. Megtehetem azt, hogy kedvem szerint döntsek a jövőmről, arról, hogy mikor hagyjam abba, és utána mivel szeretnék foglalkozni.

Miközben Milák Kristóf megcsömörlött, hátat fordított az uszodák világának, és éppen élete krízisét éli, te és a korosztályod jelenleg is aktív tagjai, Verrasztó Dávid és Hosszú Katinka úgy döntöttek, hogy versenybe szállnak a párizsi olimpiáért. Miért remeg meg 23 évesen az egyik, miért bírja 34 évesen a másik úszó?

Minden úszó más, egyedi módon hat rá a terhelés, a monotonitás. Nálam London után szinte évről évre született meg a döntés a folytatásról. 2013-ban például megműtötték a megnyúlt szalagjaim miatt krónikusan gyulladt vállamat. Az operációban benne volt, hogy utána vége, nem tudok majd felépülni, képtelen leszek ugyanazon a szinten úszni, mint előtte. Hetekig csak „hótündért rajzoltam” a víz felszínére. Nemrég tudatosult bennem, hogy tíz éve, amikor Győrbe költöztem, mekkora bizalmat szavazott nekem az egyesületem azzal, hogy a hiedelmek szerint egy nem fiatal, ráadásul sérült versenyzőt leigazoltak. 2014 nyarán ráadásként a porc is megsérült az egyik térdemben, ősszel újra kés alá kellett feküdnöm, mire felépültem, már 2015-öt írtunk, és ott álltunk egy évvel Rio előtt. London után erre az olimpiára végképp utolsóként gondoltunk, de mivel közben Budapest megkapta a 2017-es vb-t is, a történelmi magyarországi világbajnokságot sem akartam kihagyni. Az előtte lévő években többször átéltük, milyen egy magyar rendezésű Eb, ezek alapján azt reméltük, a világbajnokság életre szóló élmény lesz. Az is lett, és ideális alkalomnak tűnt a pályafutásom befejezésére, hogy másra is jusson idő, energia, például arra, hogy oltár elé vigyen a férjem. Ezek után le is mondtam a 2018-as válogatott edzőtábort. Otthon maradtam. De szeretek edzésre járni, és ez mindent megmagyaráz. Egy idő után azt gondoltam, ha már itthon vagyok, lemegyek az uszodába. Mostanában hallottam vagy olvastam valahol, és megmaradt bennem az a mondat, hogy ez – esetemben az úszás –

nem az, amit csinálok, hanem az, ahogyan élek. Legfeljebb majd eljön az idő, amikor úgy élek, hogy már nem versenyzek. Nem hiszem, hogy hiányozni fog. Sohasem a verseny hajtott, kevés olyan akadt, amely után azt mondtam, na igen, ez az az érzés, amiért csinálom.

Ugyan külsőleg egyáltalán nem látszik rajtad, de az idő múlása a sportoló teljesítőképességén, a regeneráció sebessége terén csak-csak nyomot hagy. Meddig lehet még úszva élni?

Nagy tagadó vagyok. De lehetséges, hogy van a kérdésben valami. A testem jelzéseit el kell fogadnom. Nem szeretnék sem érzelmileg, sem testileg belerokkanni az úszásba. Évek óta úgy indul az idényem, hogy oké, ez lesz az utolsó. De most mit csináljak? Otthon üljek? Az a legjobb dolog, amit az ember a testéért, az egészségéért tehet, ha mozog. Én úszom. De ha már úszom, csináljuk ésszel és jól. Rendre változtattunk az edzésmódszeren, mert ezt vagy azt már nem bírtam, ezt meg azt viszont még nem próbáltuk. És miután menet közben azt éreztem, hogy amit kipróbáltunk, működik, rendre megúsztam a szintet. Ezek után mondjam le a versenyt? Mégiscsak megtisztelő az, hogy Eb-n, vb-n, pláne a Covid utáni tokiói olimpián – ahonnan szintén van egy váltó 7. helyem – képviseled az országodat, a klubodat, amik egyébként bizalmat szavaztak neked anno a bajban. Sosem akartam megfutamodni, kudarckerülő lenni. És így rendre valahogy belecsöppentem a következő évbe.

Tulajdonképpen mit lehet szeretni a hajnali hatos hideg vízben, a víz alatti némaságban, a monoton faltól-falig tempózásban?

A hajnali hatot mindenki utálja, az nem kérdés. Azonban amikor 7:30-kor végzek, és nyolckor kisétálok az uszodából, és azt látom, hogy másoknak még akkor kezdődik a nap, amikor én már túl vagyok az első edzésen,

az minden áldott nap sikerélményt jelent, hisz legyőzöm saját magamat, a saját lustaságomat.

Lusta vagy?

Valahol mindannyian azok vagyunk, nem? Nekem megelégedettséget okoz, ha ezt a belső hangot le tudom győzni, és ha sikerül, sokkal jobban érzed magad.

A felnőtt úszókarriered 20 éves évfordulóján részt vettél a 9. világbajnokságodon, ami magyar csúcs, Cseh Laci, de Hosszú Katinka is csak nyolcszor indult. A 20 év, 20 ob-ról már ejtettünk szót, ami szintén rekord. Mindezek tetejébe decemberben még a rövidpályás Európa-bajnokságon is a 4. helyen végeztél 400 vegyesen. Végül úgy döntöttem, hogy nem kérdezek rá, mihez kezdesz majd az úszás után, ám arra azért igen, hogy belecsöppensz a 2024-be is?

Ha nem jön el a világvége, akkor bele. 2024-ben olimpia is lesz. Amikor 2023 januárjában elkezdtem az edzést, és rádöbbentem, hogy nagyon is közelivé vált Párizs,

feltettem magamnak a kérdést, mi zavar jobban: hogyha megpróbálom és nem sikerül, vagy ha meg sem próbálom? És arra jutottam, hogyha megpróbálom és nem sikerül, azzal együtt tudok élni, nyugodtan alszom majd. Öt olimpián vettem eddig részt. Azt is érzem, hogy teljes mértékben sikerült túllépnem a 2–8. helyek után képzelt szégyenérzetemen. Most már nem annyira érdekel, hogy nincs olimpiai és világbajnoki érmem. Ma már sokkal inkább tudom értékelni az elért eredményeimet.

Így az, hogy ott leszek-e Párizsban, csak azon múlik, hogy képes leszek-e még megúszni a szintet. De úgy vagyok vele, hogy el tudom fogadni azt is, ha itthon maradok. Az élet csak úgy történik, és mindig tudja, hogyan kell alakulnia.