A Ferencváros női kézilabdacsapatának ez az első olyan szezonja, amelyet külföldi edző irányításával kezd, és az első, amelyben elvesztette az első három Bajnokok Ligája-mérkőzését (ráadásul összesen -30-as gólkülönbséggel, és minden alkalommal teljes reménytelenségben).
Aki kicsit is figyeli a Ferencváros női kézilabdacsapata körüli fejleményeket, tudhatta, hogy a dán edző felbecsülhetetlen méretű fába vágja a fejszéjét. Egy olyan csapathoz érkezik, amelynél az elvárásokat növelte az előző szezonban teljesen váratlanul kicsúszott Final Fourba jutás, amelynek új módszerekhez és stílushoz alkalmazkodni kevésbé képes játékosokból álló kerete az előző idényhez viszonyítva gyengült, és amelynek előző edzője a szurkolók, klubalkalmazottak és játékosok körében is mindenható és megfellebbezhetetlen tekintéllyel bírt, mondhatni, képére formálta a klubot.
A Fradi az előző szezonban – azok után, hogy pár fordulóval a csoportküzdelmek vége előtt még izgulhatott a továbbjutás miatt – előbb a BL jelenlegi lebonyolítási szisztémájának bevezetése óta először nyert kieséses párharcot, majd az egész sorozat történetének legnagyobb meglepetését okozva hazai pályán elszenvedett súlyos vereség után jutott tovább a Metz ellen. Korábban 20 csapat került hátrányba hazai környezetben a BL kieséses szakaszában és mindegyik egytől-egyig ki is esett.
Ekkor már nagy valószínűséggel aláírt szerződése volt Martin Albertsennek, hiszen a meccs után jelentette be a Ferencváros, hogy Elek Gábor távozik a csapattól. Az eredeti elképzelés az lehetett, hogy a papírforma BL-búcsú után következik a fájdalmas, fehér papírzsebkendős integetés.
Az ezzel máris hendikeppel induló edző érkezésekor már ki is alakult a keret. Az előző szezonban a fontos játékosokat figyelembe véve a BL legmagasabb korátlagú csapata csak egy poszton fiatalodott, hiszen Elek Gáborral távozott felesége, az irányító Szucsánszki Zita is, helyére pedig kölcsönből visszatért a BL szinten még kipróbálatlan fiatal tehetség, Simon Petra. Amúgy a játékospolitika – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről – óriási aránytalanságokat hozott létre a csapaton belül. Alighanem még az előző edző igényei szerint szerződtette a klub Bordás Rékát, akit a válogatottba is Elek Gábor hívott meg először, viszont beállóposztról senkit nem küldött vagy engedett el, így négyre nőtt a beállók száma, ami önmagában is sok, de a „rengeteg” szó is kevés a mennyiség leírására, ha azt vesszük, hogy mindannyian hármas védők és erre a feladatra ott van még a védőspecialista Tomori Zsuzsa és hozták Jelena Despotovicot is, aki szintén itt a leginkább bevethető. Két helyre hat ember. Közben balkezes átlövőnek Alicia Stolle távozásával csak Klujber Katrin maradt, akit vészmegoldásként Despotovic vagy Kukely mentesíthet jobb kézzel.
Martin Albertsen világos elképzelésekkel érkezett a csapathoz, modern, gyors kézilabdát szeretne játszatni. Ha volt szakmai megfontolás a szerződtetése mögött, akkor az ez lehetett. Albertsen azon kívül, hogy három különböző csapattal nyert országos bajnoki címeket Németországban és Dániában, a Viborggal EHF-kupát is, újjáépítette a svájci női kézilabdát az akadémia képzéstől a felnőtt válogatottig, minden területen eredményt felmutatva: Svájc tavaly először jutott vb-n, idén Eb-n a legjobb nyolc közé junior együttesével, a 2022-es felnőtt kontinensviadalon pedig ellenünk is megmutatta, hogy milyen modern játékra képes.
A felkészülés rajtja utáni első nyilatkozatokban a játékosok habitusuktól függően a felszabadultságot és jókedvet vagy éppen a nyelvi nehézségeket és az újfajta játék jelentette problémákat emelték ki, de ami ennél is lényegesebb volt, Németh András hetvenedik születésnapja alkalmából adott nyilatkozatában abnormálisnak nevezte, hogy külföldi edző irányítja a Fradit. Németh András a Ferencváros edzőlegendája, de emellett Elek Gábor, a másik, most lecserélt edzőlegenda barátja (és ezek a kapcsolatok a magyar edzői kar egy jelentős részét is szeretőn ölelik), a jelenlegi szakosztályvezetésen belül is erős emberi kapcsolatokkal, a szurkolók szemében etalon, baráti társaságával együtt pedig a játékosok egy jelentős része számára is igazodási pont. Lófej?
Megkezdődött a bajnokság és a csapat dinamikus, gördülékeny és gyors csapatjátékkal demonstrálta, hogy Albertsen elképzelései pályára vihetők, megtanulhatók. Az új elemek és elképzelések látványosan rajzolódtak ki. Gyors középkezdések, gyakran a szélsők ellenkező oldalra történő labdafelvezetésével, majd második beállónak futásával, abból építkezve többféle kidolgozott lebontás; egy csere támadásról védekezésre, a csapat magas szinten egyetlen irányítójának – Lekic – pihentetésével. Albertsen saját Instagram-oldalán a „fuss és csak játssz!” mottóval írta le a lényeget. Az igazi kérdés csak az volt, hogy a keret játékosai életkoruknál fogva és más játékban szocializálódva, hogyan tudják majd ezt a futós és szokatlan filozófiát a Dunaújvárosnál és a Békéscsabánál erősebb ellenfelek ellen képviselni.
A sorsolás pillanatában mindenki tisztában lehetett vele, hogy a rajt iszonyatosan nehéznek ígérkezik a legalábbis egészséges mértékben bosszúszomjas, Európa legjobbjai közé tartozó Metz, majd a címvédő Vipers ellen. Két súlyos vereség lett a vége. Az első meccsen Albertsen nem is bízott abban, hogy a villámgyors játék működhet a fénysebességnél fürgébb franciák ellen, vagy honfitársától, Anne Mette Hansentől félt annyira, hogy stabilabb védekezésre fogadva kettőt cserélt, és feladta a lerohanásokat. A csapat széthullott. A Vipers ellen idegenben 25 percig szaladt és döntetlenre állt a csapat a BL-döntő visszavágóján, majd egy megmagyarázhatatlan 12 percet produkálva megint nagy pofonba futott bele. Ezeken a meccseken a két átlövő, Bölk és Klujber, akik helyett jelenleg nincs (Bölk esetében csak nem volt, Szöllősi-Zácsik hiánya miatt, és újra nem lesz, mert megint megsérült) a keretben közel azonos helyettes, borzalmas formában lőttek. Mindkétszer 7 gólt értek el 23 kísérletből, amiben az egyéni formán kívül a felállt fal elleni variációk – az új játékszisztéma felépítésének jelen fázisában még talán természetes módon – kidolgozatlansága is szerepet játszhat.
Ezeknél a hiányosságoknál beszédesebb, ami védekezésben és az időkéréseknél látszik.
- Az előző időszakban a magyar válogatott védőspecialistájának tekintett Bordás csak a Metz ellen kapott lehetőséget, de a küzdés és a faultolási szándék legkisebb jelét sem mutatta, a
- játékintelligenciájának köszönhetően kiemelkedő védőképességekkel rendelkező Tomori Zsuzsa a Krim elleni legutóbbi meccset is figyelembe véve sorozatban hozott szokatlanul rossz döntéseket,
- Klujber Katrin visszasüllyedt a két évvel ezelőtti letargikus védőteljesítményének szintjére,
- Bíró Blanka akkor találkozik a labdával, ha előre egyeztetett időpontjuk van.
Az embernek akaratlanul is eszébe jut, hogy mindannyian Elek Gáborhoz jelentősen kötődő játékosok, akik közül egyedül Klujber Katrin őrizte meg helyét a hierarchiában, ő viszont csere nélkül talán túlzottan is. Az időkéréseknél az Elek Gábor által jól bejáratott gombokat Albertsen nem akarja és nem is tudja használni, nem kiabál, nem gesztikulál, hanem a dán edzők jelentős többségére jellemző kimért, pedagógusi attitűddel próbál hatni. Mindhiába. A játékosok közönyösnek tűnnek.
A Krim Ljubljana elleni meccs ígérkezett ebben a szezonban az első reálisan nyerhetőnek, bár érdemes megjegyezni, hogy tavaly is csak azért sikerülhetett a pontok megszerzése Szlovéniában, mert a Fradit most is megszóró Dmitrijevát a játékvezetők a meccs elején kizárták. A Fradinak nem volt esélye. Bölk továbbra is magyarországi karrierje legrosszabb szakaszát éli, a meccsre megérkező, enyhet adó jobbátlövőtárs, Szöllősi-Zácsik Szandra súlyos sérülést szenvedett, és most először kapott nagyobb szerepet Simon Petra, aki inkább élt vele, mint nem.
És most is szinte kikapcsolta a tévékészülékeket a csapatból áradó negatív energia és enerváltság. Vajon meg akarnak szabadulni a játékosok az edzőtől? Befolyásolják ezt emberi kapcsolataik, megszokásaik, a néhányuknak nem fekvő nagy tempójú játék, a szintén új, angol nyelvű kommunikáció, vagy az a tudat, hogy a sok évre tervezett projekt következő szakaszaiban már nekik úgysem osztanak lapot?
Amikor elindult ez a szezon, mindenki tudta, hogy a ferencvárosi női kézilabdacsapata – elsősorban klubvezetői nyomásra – kultúraváltásba kezdett, melynek célja, hogy új szemlélettel az európai elit állandó tagjává váljon. Az ilyen átalakulások mindig konfliktusokkal és nehézségekkel járnak, mert nemcsak a testnek, hanem a szellemnek is idomulnia kell, sőt talán előbb az utóbbinak. Hogy az elnök, Kubatov Gábor ezt komolyan gondolta, az nem lehet kétséges: Albertsent és segítőjét kivásárolták a hazai Eb-re készülő svájci kézilabda-válogatott éléről, majd a mérésekre alapuló, tudományos hátterű rendszer felépítéséhez 100 milliós nagyságrendben szereztek be technológiai eszközöket.
Ráadásul még semmi nem veszett el ezt a szezont illetően sem. A bajnoki címért folyó küzdelemben a csapat jelenleg lépéselőnyben van a Mosonmagyaróvártól vereséget szenvedő győriekkel szemben, a Bajnokok Ligájában pedig kiharcolható a továbbjutás, aztán pedig, ki tudja, mi történik. A játékosoknak és az edzőknek is önkritikát kell gyakorolniuk (lehet, hogy fentről már gyakoroltattak is velük), és be kell látniuk, miről kell eddigi elképzeléseik közül lemondaniuk. Ennek gyorsan kell megtörténnie, mert a szintén válságos időket élő Rapid Bukarest elleni szombati, hazai meccsen elszenvedett vereség már tényleg kieséssel és így katasztrófával fenyegetne.
