Érdekes történettel indította múltidéző írását a BBC, amely a második világháború utolsó napjairól írt a felvezetésében. 1945 tavaszán Gordon Dailley őrnagy egy nap alatt 500 mérföldet vezetett Hollandiából Berlinbe. Nem ez volt az első németországi útja, kilenc évvel korábban, még békeidőben járt ott, amikor Nagy-Britannia jégkorong-válogatottjával aranyérmet nyert a téli olimpián.
Az a csapat nagyrészt brit származású kanadai állampolgárokból állt, valamint Dailley-ből, aki Kanadában született, de évek óta a briteknél élt. 1936-ban, Garmisch-Partenkirchenben találkozott Adolf Hitlerrel, a háború végnapjaiban azonban már nem, három nappal azután érkezett a német fővárosba, hogy a Führer április 30-án öngyilkosságot követett el.
Összefutott azonban Ian Gordonnal, aki haditudósítóként járta a frontot, békeidőben azonban sportújságírással, azon belül jégkoronggal is foglalkozott.
Gordon csatlakozott Dailley őrnagyhoz, és együtt járták be a romos Berlint. Az igazi meglepetés akkor érte őket, amikor autóval eljutottak a város egyik pontjára, ahol a szövetséges csapatok által szervezett levesosztásra civilek sorakoztak fel.
Dailley és Gordon elképedtek, mert nem tudták elképzelni, hogyan élhette túl a hitleri népirtást a zsidó származású sportember.
Külföldre menekült az üldözés elől
Rudi Ball 1911. június 22-én született Berlinben, édesapja, Leonhard zsidó textilkereskedő, édesanyja, Gertrude pedig königsbergi (ma Kalinyingrád) keresztény volt. Két bátyja, Gerhard és Heinz ugyancsak jégkorongozott, együtt nyertek német bajnoki címet a helyi Berliner SC csapatával, és szerepeltek a német válogatottban is.
Fontos szerepet játszottak a német jégkorong felemelkedésében, a válogatott 1930-ban világbajnoki ezüstöt, 1932-ben, Lake Placidben olimpiai bronzot szerzett, majd az 1933-as vébén 5., egy évvel később, Milánóban a 3. helyen végzett. Nem véletlen, hogy a náci propaganda – kihasználva, hogy a téli és a nyári játékokat is Németország rendezhette –, olimpiai aranyat, de legalábbis érmet várt a csapattól 1936-ban.
Ám addigra a Ball fivérek már elmenekültek, Hitler és a náci párt hatalomra kerülésekor inkább elfogadták az olasz és svájci ajánlatokat, hogy elkerüljék a növekvő zsidóüldözést hazájukban.
Miután 1935 szeptemberében a zsidóknak törvényben tiltották meg, hogy német állampolgárok lehessenek, és többé nem házasodhattak össze árjával, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság biztosítékot kért. Azt a választ kapta, hogy az állampolgársággal rendelkező német zsidók továbbra is jogosultak lesznek a válogatottságra – az más kérdés, hogy nem számítottak rájuk egyáltalán.
Ígéretet kapott, visszatért
Ball megtűrt személy volt a német küldöttségben. Hiába mondta azt a szakma, hogy a korszak legjobbjaként megkerülhetetlen személyiség volt, ez az ideológusokat nem érdekelte, az olimpiai csapat kihirdetésekor nem szerepelt a neve a keretben.
Válaszul egyik csapattársa, Gustav Jaenecke kijelentette, ha Ball nem jöhet, ő sem kíván szerepelni. A kérdést titkos náci párttalálkozókon is megvitatták, és egy kis delegáció elutazott, hogy beszéljen Rudival.
1936. február 5-én Hitler egy szokatlanul rövid beszéddel nyitotta meg az olimpiát Garmisch-Partenkirchenben, ahol a háború, de legalábbis a terror előszele már érződött. Bár folytak viták nemzetközi bojkottról, végül semmi sem lett belőle, mert a NOB – különösen a leendő elnöke, Avery Brundage, aki akkor még az Amerikai Olimpiai Bizottságot irányította – elhessegette mindenki más aggodalmait, és elfogadta a náci párt biztosítékait.
Igaz, mint kiderült, Brundage építőipari cége „a német sporthoz való barátságos hozzáállása” miatt véletlenül éppen akkoriban kapta meg az új washingtoni német nagykövetség megépítésére vonatkozó szerződést.
A Garmisch-Partenkirchenhez közeli falvakban eltávolították az antiszemita táblákat, és ugyan a hadsereg teherautói katonákat szállítottak a környéken, a hivatalos álláspont szerint azért kellettek, ha esetleg a havat kellene vinni a környező hegyekről a melegebb időjárás miatt.
Westbrook Pegler amerikai újságíró a nagy katonai jelenlétet a hadi fronthoz hasonlította, mire a garmischi sajtóiroda felvette a kapcsolatot a New York Timesszal, és azt közölte, hogy aki nagyszámú katonáról számol be a térségben, az hazudik.
Ball sérülése döntőnek bizonyult
A jégkorongtornán a németek az Egyesült Államok ellen kezdtek egy szabadtéri, 10 ezer fős stadionban. A mérkőzést többször meg kellett szakítani az erős havazás miatt, végül az amerikaiak 1-0-ra nyertek, de abban mindenki egyetértett, hogy a legjobb teljesítményt Ball nyújtotta.
A következő meccs Olaszország ellen létfontosságú lett, egy második vereség a németek kiesését eredményezte volna. A nyomás fokozására a lelátón helyet foglalt Hitler helyettese, Rudolf Hess és Goebbels is. Németország minden harmadban betalált, a 3-0-s végeredményt éppen Ball állította be. Jöhetett az utolsó csoportmérkőzés Svájc ellen, a mínusz 11 fokos hidegben a németek 2-0-ra nyertek, Ball ismét gólt szerzett.
A második csoportkör első meccsén sikerült 2-1-re megverni a magyarokat, ám Ball megsérült, és ez rányomta bélyegét a válogatott további szereplésére. Ugyan megpróbált játszani, de a torna hátralévő részében már nem lehetett olyan hatékony.
A következő két mérkőzésen ez döntőnek is bizonyult. Nagy-Britannia az olimpiatörténet legnagyobb sikerét érte el azzal, hogy legyőzte az addigi öt olimpián verhetetlen Kanadát, de Németországgal nem bírt. A nézők olyan hangorkánt csináltak, hogy az első harmad befejezéséhez egy rendezőnek állítólag a levegőbe kellett lőnie, mert a játékvezetők sípjait elnyomta a zaj.
German leadership allowed their top hockey player to lead their team at these Nazi Germany hosted Olympics, making him the only Jew to represent Germany at these Olympic Game.
Rudi Ball
Great Britain’s ice hockey team, after winning gold at`36 Winter Olympics pic.twitter.com/nb5C3y0u36— Jim Koenigsberger (@Jimfrombaseball) December 2, 2022
Az 1-1-es döntetlen miatt hosszabbításra volt szükség, a hangosbemondó közölte, hogy az utolsó, Münchenbe tartó vonatok késéssel indulnak, hogy mindenki megnézhesse a mérkőzés végét. Három hosszabbítást úgy játszottak le, hogy nem született újabb gól, végül kiegyeztek az 1-1-es döntetlenben.
Ball a sérülése ellenére játszott, de nem tudott regenerálódni a másnapi, Kanada elleni mérkőzésre. Az ellenfél sokkal jobb volt, 6-2-re győzött, Németország kiesett, és nem játszhatott az érmekért.
Öntöde és kényszermunka
A játékok végén a kanadai újságíró, Matthew Halton megkereste Ballt, és addig ügyeskedett, amíg a türelem és a kitartás meghozta gyümölcsét: kis időt egyedül tölthetett a jégkorongozóval. Az újságíró megkérdezte tőle, hogyan játszhat egy olyan csapatban, amely azt a náci rezsimet képviseli, amely üldözi a zsidó társait.
Halton megjegyezte, hogy a sportoló a beszélgetésük során végig többes szám harmadik személyben (ők) emlegette csapattársait, és nem többes szám első személyben (mi). Aminek örülhetett, hogy a hatóságok betartották az ígéretüket, és a családját kiengedték Németországból.
Júliusban, kevesebb mint hat hónappal a téli olimpia után, Ball szülei, Leonhard és Gertrude hajóval már a biztonságos Dél-Afrikába tartottak, ahol Rudi egyik testvére, Heinz élt.
Ezek után a sportoló, ki tudja, miért mondott igent a németeknek, amikor azt kérték, maradjon Németországban. Márpedig maradt, visszatért régi csapatához, a Berliner SC-hez, kulcsfontosságú gólokat szerzett a hazai bajnokságban, és szerepelt még az 1937-es londoni, illetve a következő évi prágai világbajnokságon is.
Sieht nach einer interessanten Lektüre aus: Die vor kurzem erschienene Biografie der deutschen Eishockeylegende Rudi Ball. Anfang der 30er Jahre einer der besten Spieler Europas, war als hervorragender Techniker bekannt. pic.twitter.com/fL8zO4BgZ0
— Marcel Lang (@MLangHockey) April 29, 2023
Miközben rokonai koncentrációs táborba kerültek, Ball 1941-ig szerepelt a nemzeti csapatban, igaz, külföldi meccsekre sohasem vitték magukkal. Utolsó meccsét 1943 januárjában játszotta. Ahogy Michael Stellwag tavaly novemberben megjelent könyvéből kiderült, egyre nagyobb nyomás nehezedett rá az üldöztetések miatt. Előbb besorozták, és egy alumíniumöntöde kemencéjénél kellett dolgoznia, majd 1944-ben a német hadiipar teljesítményének fokozására létrehozott Todt-szervezethez (Organisation Todt) rendelték be kényszermunkára – ide gyakran kerültek politikailag megbízhatatlannak tartott emberek.
A megterhelő fizikai munka következtében megbetegedett, 1945. január 1-jén kórházba került, ám két hét után elhagyhatta az intézményt.
Hogy ne hívja fel magára a figyelmet, barátnőjével, Hilma Klopsch-sal kiköltözött Berlinből egy közeli nyaralóövezetbe, ott vészelte át a háború utolsó éveit. A hírneve megvédte, és túlélte a háború borzalmait. De sohasem beszélt nyilvánosan a háború alatt szerzett tapasztalatairól, döntéseiről és a megkötött kompromisszumokról.
A hoki elfelejtett embere
A háború utáni években a szövetséges katonákat edzette Berlinben, mivel a régi sportklubok még nem aktivizálhatták magukat, megalapította az SG Eichkampot. A korábbi játékostársai gyorsan visszataláltak hozzá, még a 42 éves testvére, Gerhard is újra a kapusmezt húzott.
Fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy jégkorongcsapatokat alapítson, és meccseket rendezzen Berlinben. Elsősorban ránk, fiatalokra vigyázott
– emlékezett vissza a későbbi keletnémet válogatott játékos, Lothar Zoller.
1948. április 14-én Hilmával és másik fivérével, Gerharddal felszálltak egy repülőgépre, és elhagyták Németországot. A Berliner Zeitung tudósítása szerint szüleikhez emigráltak a dél-afrikai Johannesburgba.
Természetesen ott sem tétlenkedett, mivel sok holland és német bevándorló vette körül, segítségükkel létrehozták az első jégkorongbajnokságot. Az 1949–50-es szezonban a Johannesburg Tigers csapatában játszott, a következő szezonban a Johannesburg Wolves csapatát erősítette. És ugyan már nem töltött annyi időt a pályán, a meccsenkénti egygólos átlagát mindkét idényben tartotta.
1951-ben, 41 évesen visszavonult, már csak egy All-Star meccsen lépett jégre, amelyet dél-afrikai és európai játékosok vívtak egymással. A dél-afrikaiak 10-4-re nyertek, Rudi 4 gólt ütött.
Élete hátralévő részét tekintélyes üzletemberként töltötte Dél-Afrikában, amikor 1970-ben egy riporter interjút készített vele, és megkérdezte, nem érzi-e úgy, hogy a sportágának elfelejtett emberévé vált, így felelt:
A jégkorong nem tartozik nekem semmivel. Én vagyok az, aki tartozik a jégkorongnak, amiért megmentett engem és a családomat a holokauszttól.
1975. szeptember 19-én, 64 évesen halt meg Johannesburgban. 29 évvel később, 2004-ben bekerült a Nemzetközi Jégkorong Szövetség Hírességek Csarnokába. Akkor az ünnepség egyik résztvevője megjegyezte, szégyen, hogy senki sem tudja, ki az a Rudi Ball.
