„Azt hiszem, néhány srác mostantól kipróbálja majd az én módszerem. Nem garantálom, hogy eredményes lesz, és nem ajánlgatom, hogy ez a stílus a nyerő. Csak annyit mondhatok, ha valakinek nem megy a hasmánt technika, az megpróbálhatja úgy, ahogy én ugrok” – nyilatkozta az 1968-as mexikói olimpiai magasugróbajnoka, az amerikai Dick Fosbury miután egy addig sosem látott technikával nyerte meg a versenyt.
Az akkor 21 éves Fosbury öt évvel azután ért fel pályafutása csúcsára, hogy kinevették a technikája miatt, amit valaki ahhoz hasonlított, mint amikor egy holttestet kilöknek az ablakon. A győzelme utáni mondatai is arról árulkodnak, ő maga sem volt a tudatában annak, micsoda változást hozott a magasugrásba, egyszerűen csak tudatni akarta a világgal, hogy kitalált valami újat, ami nála nagyon bejött, hátha ezzel inspirál másokat.
Az olimpiai aranyérem és a sportágat forradalmasító új stílus különösen annak fényében nagy teljesítmény, hogy Fosbury magáról azt mondta:
A 193 centis atléta a középiskolában a kosárlabdával és az amerikaifutballal is megpróbálkozott, de egyik labdajátékban sem bizonyult igazán ügyesnek. Az iskolai közösségi életből azonban alaposan kivette a részét. „Imádtam énekelni, és néhány musicalben színpadra is álltam, de ezek a programok legtöbbször ütköztek az edzésekkel. Márpedig az edzőim azt várták el el tőlem, hogy a sportra koncentráljak”.
Fosbury kezdetben az ollózós technikát használta, ennek a lényege, hogy az ugró egyenes vonalban fut a léc felé, majd az ugrás előtt kifordul, és a két lábát egymás után lendíti át a léc fölött, hogy aztán arra a lábára érkezzen a homokba vagy a szőnyegre, amelyikről elrugaszkodott. 1963-ban, 16 évesen aztán szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy mi lenne, ha egy olyan stílussal próbálkozna, melynél nem egyenes vonalban fut, hanem íves pályán vesz lendület, majd háttal érkezik a léchez, és először a feje, majd a válla megy át a léc felett, utána pedig a háta.
Bevallása szerint egy délutánjába került, hogy az új technikát kidolgozza, ami révén rövid időn belül 15 centit javított az egyéni csúcsán. Megszületett a flop nevű technika, amelyet folyamatosan tökéletesített, miközben edzői a szabálykönyvet bújták, attól tartva, hogy amit Fosbury kitalált, az tiltott.
Az új technika szinte mindenkit megosztott, voltak, akik fizikai bravúrnak tartották, mások viszont csak legyintettek, hogy ez egy vicc.
Fosburyt azonban nem tudták eltántorítani, a hatalmas javulás őt igazolta, ráadásul örömét is lelte a sportban, úgyhogy még keményebben edzett. A krónikához tartozik, hogy bár a flop berobbanását mindenki Fosburyvel azonosítja, 1963-ban már mások is próbálkoztak vele, egy montanai atléta, Bruce Quande ugrását fotón is megörökítették, de ugyanekkor kísérletezett ezzel a technikával a kanadai Debbie Brill is, aki később megnyerte a Nemzetközösségi és a Pánamerikai Játékokat is. A flopot favorizálókat segítette az a tény is, hogy ekkoriban kezdte felváltani a homokgödröt a szivacs, amelynek révén sokkal biztonságosabbá vált a leérkezés.
Bár Fosburyt a vetélytársai eleinte nem vették komolyan, az 1968-as mexikói olimpia előtt már számolni kellett vele az amerikai válogatókon. A végső válogató helyszíne a kaliforniai Echo Summit volt, ahol a versenyek előtt magaslati edzőtábort tartottak az atlétáknak, akiket így próbáltak felkészíteni a Mexikóvárosban várható körülményekre.
A szokása szerint felemás cipőkben versenyző Fosbury Ed Caruthershez és Reynaldo Brownhoz hasonlóan 221 centis eredményt ért el, de mivel a többiek kevesebb próbálkozásból teljesítették ezt a magasságot, így a harmadik helyen végzett, ám ezzel is megváltotta a jegyét az olimpiára.
„Fosbury a valaha volt legkeményebb mezőny ellen küzd az olimpiai aranyért” – harangozta be a magasugróversenyt Jon Hendershott a Track & Field News atlétikai szaklap olimpiai előzetesében. Mexikóvárosban tényleg nem volt hiány az izgalmakban, a 218 centis magasságon még öten harcoltak az első helyért. Fosbury elsőre átrepült a léc fölött, Caruthersnek ez harmadikra sikerült, míg a 17 éves Brown, valamint a szovjet Valerij Szkvorcov három sikertelen kísérlettel kiszállt a versenyből. A másik szovjet ugró, Valentyin Gavrilov kockáztatott, és kihagyta ezt a magasságot. Jól tette, mert a 220-at elsőre teljesítette, de így tett két amerikai riválisa is.
A léc 222 centire került, és Fosbury ismét magabiztos volt, úgy vitte át elsőre ezt a magasságot, hogy nem is érintette a lécet. Caruthers másodikra ugrotta meg a feladatot, Gavrilov azonban elvérzett, így kénytelen volt beérni a bronzéremmel.
Az amerikai és olimpiai rekordnak is számító 224 centin sikerült továbbfokozni az izgalmakat, mivel az első két kísérletnél Fosbury és Caruthers is leverte a lécet. A magasságot, amelyet korábban csak két atléta tudott teljesíteni, Fosbury harmadikra simán abszolválta, és a mexikói közönség, amely a számára szokatlan technika miatt a verseny elején kissé kétkedve figyelte az újítót, ezúttal egy emberként ujjongott.
Fosbury azonban nem ünnepelt, mivel Caruthersnek még hátra volt a harmadik ugrása, de a válogató győztese leverte a lécet, ezzel Fosbury lett az olimpiai bajnok.
Az újdonsült aranyérmes a világcsúcsot jelentő 229 centire emeltette a lécet, de valószínűleg ott kavargott a fejében, hogy ennek már nincs igazi tétje, mert ekkor már csak három felejthető kísérletet produkált.
A vakmerő Fosbury még magát is meglepte
– harsogta a versenyről tudósítva a New York Times, és a magasugrás trónját elfoglaló atléta elárulta, amikor visszanézi magát a felvételeken, időnként még ő is elámul, hogyan is csinálja.
Az olimpiai győzelme után, pláne azt látva, milyen simán vitte át a 224 centit, mindenki azt várta Fosburytól, hogy ő lesz az, aki megjavítja majd a szovjet Valerij Brumel 1963 óta fennálló 228 centis világcsúcsát. Azért a Brumelét, aki Fosbury új stílusát teljes tévútnak nevezte.
Hogy a nagy várakozások ellenére Fosbury nem lett világcsúcstartó, az elsősorban annak tudható be, hogy olimpiai bajnoki címe után úgy döntött, inkább az egyetemi tanulmányaira koncentrál. Később már nem is tudott javítani a Mexikóvárosban elért 224 centis eredményén, de az ottani ugrásának mégis hatása volt a világrekordra.
A Fosbury-flop szélsebesen elterjedt a magasugrók között, és az 1972-es müncheni olimpián a 40 versenyzőből már 28 az általa meghonosított technikával próbált érvényesülni, 1980-ban pedig a 16 döntősből 13 őt másolta.
„Az olimpiai sikerem után azt gondoltam, egy-két ugró majd biztosan átveszi a módszerem, de azt nem gondoltam, hogy a következő generáció számára már ez lesz az általánosan elterjedt stílus” – nyilatkozta Fosbury 2012-ben.
Abban, hogy az 1968-as olimpia egyik hőse élete legnagyobb teljesítményét később nem tudta megközelíteni, az is közrejátszott, hogy az aranyérmet követő felhajtás bevallottan megviselte.
„Amikor október végén hazaérkeztem az olimpiáról, még volt két hónapom, mielőtt az egyetem újraindult. Több tv-adásba is meghívtak, az egyik ezek közül Johnny Carson beszélgetős műsora volt az NBC-n. Emlékszem, ott volt a humorista Bill Cosby is, aki korábban szintén magasugró volt. Rávettek, hogy a színpadon mutassak be egy ugrást, első kísérletre elcsúsztam, de másodikra átvittem a 183 centis magasságot. Aztán a tízpróba olimpiai bajnokával, Bill Toomey-val együtt szerepeltem a Dating Game nevű párválasztós show-ban, egyikünket sem választották ki, de ettől még élvezetes volt. Aztán jött egy invitálás Berlinből, amit elfogadtam, és ez volt az első alkalom, hogy Európában ugrottam. Ez mind nagyszerű volt, de januárban újra elindult a mókuskerék az egyetemen, és bár fedett pályán edzettem párat, éreztem, hogy szünetet kell tartanom.
Egyszerűen kiégtem attól, hogy az előző évben tíz hónapom is a magasugrással telt. És ehhez jött még a folyamatos felhajtás, az emberek piedesztálra emeltek, de én erre egyáltalán nem vágytam.
Fosbury 1972-ben szerzett építészmérnöki diplomát az oregoni egyetemen, majd Idahóba költözött, ahol céget alapított, és kerékpárutakat, valamint futópályákat tervezett és épített. Végül ő lett az odahói Blaine megye területrendezési biztosa. A sporttól sem szakadt el, volt az USA olimpiai bizottságának alelnöke, valamint világszerte népszerűsítette a magasugrást.
2007-ben nyirokrákot diagnosztizáltak nála, és bár elsőre még ő jött ki győztesen élete legnagyobb csatájából, a rák kiújult, és nem sokkal 76. születésnapja után, 2023. március 12-én végleg legyűrte.
„Amikor elérsz a legmagasabb szintre magasugrásban, akkor a léc fölött olyan érzésed van, mintha repülnél. Nagyjából egy másodpercet töltesz ott, mégis olyan, mintha lelassulna, majd kitágulna az idő. Az elme csodálatos dolgokra képes. Ezen a szinten ez 90 százalékban a mentális tényezőkről szó, és mindössze 10 százaléban a fizikairól” – jellemezte egyszer szeretett sportágát Fosbury, aki a léc fölött repkedő utódjait látva még jó sokáig itt marad velünk.
