A temetőben voltunk, onnan jöttünk ide. Virágot tettünk a régi csapattársak sírjára
– mondja Szabó János, akit a hollóházi polgármesteri hivatal emeletén berendezett, a helyi futball történetéről szóló kiállításon zavarok meg, miközben borítékból előhúzott, kopott fekete-fehér képeket mutat egykori játékostársainak. Egyikük egy színessel tromfol: a közös emlékezet szerint edzőmeccsen készülhetett, a háttérben a füzéri vár látható. Aztán sorakoznak még a fotók a brigádról, amelyik kalákában építette a pályát, megelevenednek a történetek a hetvenes, nyolcvanas évekből, a határőrségről, amelynek köszönhetően távolabbi falvakban élő zsugások is kikötöttek a csapatban, a porcelángyárról, meg arról is, hogy…
Talán a tolcsvai Pista bácsi. Megvakult, de azután is kivitette magát a meccsre. A pálya hegyoldali felén szeretett lenni, mindig azon a térfélen, amerre a csapat támadott. Sajó László tolcsvai író több szövegében idézi is a történetet. Ez a hűség, a kötődés szélsőséges példája: a futballból csupán a hangokat hallani, de mégis, mégis mindig ott szurkolni
– Csillag Péter, a Nemzeti Sport főmunkatársa, több futballtörténeti kötet szerzője és Ringer István, a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója felvetésemre arra jutnak, hogy talán a tokaji borvidéken fekvő falu végtelenül ragaszkodó szurkolója jelképezi leginkább mindazt, amit közös szenvedélyük, a Hátsó füves futballmentőtúra jelent.
E különleges projekt az újságírókolléga korábbi cikksorozatának eredetileg aligha várt fejleménye. Hosszú évekkel ezelőtt kezdte járni a megyei pályákat: az elfelejtett amatőr labdarúgás világát, a játék kisközösségekben, identitásokban mutatkozó szerepét tárta föl.
Egyedi riportsorozatából, amelyet csodálatos képi anyag kísért, kötet készült, mi több, kiállítás is, mely jelenleg is látható a sátoraljaújhelyi intézményben. Néhány hete jártam ott,
Noha a múzeumi kulisszák üzenhetnék az elmúlást, a két minimum futballőrült aktuális tevékenységéből az következik, hogy a múlt leginkább arra való, hogy megépítse a jövőt. Ennek jegyében indulhattak útjukra: olyan falvakat kerestek Zemplénben, melyekben már megszűnt a futball. Megszervezték a Zempléni Főnix nevet viselő alkalmi csapatot, hogy labdaalapú reményt vigyenek a helyiekhez.
Mi Hollóházán értük utol a túrát. Abban a faluban, ahol a Tolnai Világlapja 1911-ben azt írta, elsőként alakult falusi csapat: már 1908-ban futballoztak. Természetesen nem nyálaztuk végig a forrásokat az eredet után kutatva, e kistelepülési premierről szóló cikket a kiállításon találtuk. Ezt azért tehettük meg, mert a túraszervezők nem csupán egy meccsre vonulnak föl: harmadik társuknak, Orosz Zsoltnak, a Futballkutató gazdájának köszönhetően minden viziten létrehoznak egy helyi futballról szóló tárlatot is, ahogyan kultúrprogram is minden helyszínen kíséri az akciót.
„Az alapgondolat az, hogy élő közösségi élményt adjunk a helyieknek. A futball ezekben a falvakban nem egy sportág, hanem a közösség legfőbb kötőanyagainak egyike, társadalomszervezési tér. Hollóházán a mai napért dolgozott a fél falu: a helyi asszonyok csapatzászlót varrtak, készítették a csörögefánkot, amelyet a meccsen szolgálnak föl, a férfiak pedig az utolsó deszkáig felújították, újrafestették az éppen fél évszázados fatribünt” – mondja Csillag. Hozzáteszi:
Ha a csapat nélkül maradt, sok esetben társadalmi kihívásokkal, elöregedéssel, apadó gyerekszámmal küzdő falvakra nézünk, akkor látjuk, ezek talán az utolsó alkalmak, pillanatok, hogy a futballtörténeteiket összegyűjtsük, rögzítsük. És ezek nélkül nehezen lennének elbeszélhetők ezeknek a közösségeknek a történetei.
Ringer így folytatja: „Tényleg nagyon fontos megérteni, hogy itt a futballmeccs nem arról szól, hogy kétszer tizenegy ember gyűri egymást a pályán. Éppen ezért ezeknek az egyesületeknek az eltűnése sem futballszakmai, hanem társadalmi probléma. Amikor viszont a túránk előtt felhívtam a kis falvak polgármestereit, és arról érdeklődtem, mit szólnak az ötlethez, szinte mindenki azonnal igent mondott. Nekem ez az egész a társadalomba vetett hitemet adta vissza: ezek a cselekvő közösségek ugyanis igenis léteznek.”
Ahogyan a kultúrájuk is. Hollóházán ugyanis a futballtárlat megtekintése után már a porcelánmúzeumban álltunk számos hajdani futballista társaságában, és hallgattuk a gyár 1777 óta íródó történetéről szóló beszámolót. Egészen odáig, hogy az idei Giro d’Italia magyarországi szakaszainak győztesei az itteni manufaktúrából származó porcelántrófeát kaptak: több mint 800 ezer forintot ér az alkotás. A múzeumban természetesen külön fala van Szász Endrének: a legendás festőművész a nyolcvanas években az Egyesült Államokból tért haza, hogy a világhíres porcelánnal alkothasson.
„Ha szólnak, hogy jönnek, úgy szerveztük volna, hogy megnézhessék a mi saját Szász-műveinket is, a templomunkat, az iskolánkat is díszíti egy-egy alkotás” – említi lelkesen Fűzériné Odrobina Gabriella. A polgármester ad nekünk fuvart, ő szállít a múzeumból vissza a hivatalba, közben elmeséli, hogy első ciklusát tölti a kicsit több mint 800 lakosú falu élén, mint mondja, sokat változott ebben a néhány évben. Pénzügyes volt, alapvetően táblázatos ember, ám immár máson sem jár az esze, mint hogy mit és hogyan lehetne még elhozni a faluba. Megsúgja azt is, meglepetés porcelánéremmel készültek a játékosoknak.
Például Mészöly Gézának. Csillagék minden fellépésre igyekeznek megnyerni egy-egy korábbi nagy futballistát. Az előző meccs a kalandos, egyszerre tréfás és csodaszép nevű Makkoshotykán volt. A faluban jelentős cigány közösség él, ott Pisont István játszott, aki egyébként a túra legalább öt állomásán megmutatja majd magát a pályán.
A gyerekeknek álmaik vannak, azt ne tévesszétek szem elől!
– emelte ki beszédében a Békés megyei Gádorosról indult későbbi legnagyobb kispesti király, aki egyenesen küldetésének érzi, hogy a túra minél több állomásán ott legyen, pláne arrafelé, ahol jelentős cigány közösségek is élnek. S hogy miféle történetekre akadnak egy-egy településen, arra Csillag éppen makkoshotykai példát citál. Régen nem volt öltözője a csapatnak, a pályát körbeölelő erdőben készülődtek a játékosok. Az újságírót érdekelte, maradt-e emléke a daliás időknek, kutattak hát a fák között, s egy szöget még megtaláltak: ezeket verték ugyanis a törzsekbe fogasként, volt is vita olykor, melyik fa kié.
Hogy a tomboló zöld kulisszák milyen hangulatot teremtenek, arról Hollóházán is sok tudást lehet szerezni. Voltam néhány futballpályán életemben, ám a kis zempléni falu sporttelepe a legelragadóbbak egyike. A hegy oldalából vágtak ki egy darabot, így erdő öleli körbe a pályát, mesebeli a miliő.
– Gyönyörű, igaz? – Vantur László érkezik mellénk, miközben az oldalvonal mellől bámuljuk a különleges falelátót. Az, felelem. Ő meg már mondja is, hogy évtizedekig minden meccsen ott volt, akár otthon játszottak, akár idegenben. A hollóházi derbiken munkája is akadt, ő szedte be a jegyek árát, amikor elkezdte, egy forint ötvenért kínálták a belépőt – meséli az egykori porcelánfestő, aki a gyárban tudta le munkás éveit.
Álltunk még ott kicsit az egész nap vigasztalanul zuhogó esőben, ami persze a meccset nem tudta megakadályozni, noha a kísérő programokat igyekezett elrontani, a sátoraljaújhelyi börtönmúzeum kitelepülése vagy éppen a papírszínház oda is lett. Azt viszont az időjárás nem tudta megakadályozni, hogy Egervári Sándor korábbi szövetségi kapitány, a túra védnöke bejelentkezzen telefonon, s üdvözölje a résztvevőket. A helyiek szép számban föl is vonultak egyszer már elfelejtett futballszentélyükbe.
– Zoli bácsi hova megy? – kérdezi valaki valahonnan fölülem a megtelt, fedett lelátón. Fűzériné polgármester felel: „A helyére. Ott volt mindig minden meccsen. Most sem tudja máshonnan nézni.” Zoli bácsi valóban baktat kifelé az esőbe, elvégre a tradíciók nem arra valók, hogy gálameccsen felrúgjuk őket. Hogy Zoli bácsi szokott kis padja elé áll, oldalán Nándi bácsival, az valójában leginkább talán történelem. Ringer tán erről is beszél, amikor azt mondja: „Muzeológusként is nagyon érdekes a munka, amit ilyenkor végzünk. Különleges forrásgyűjtés, terepmunka, oral history: változik a világ, eltűnőben van egy életforma, aminek az emlékét azonban valahogyan meg kell tartani. Például így.”
Ezekben a falvakban kellene hát újrakezdeni, Ringer szerint kiemelten fontos, hogy csakis pénzmentesen. Szerinte nincs értelme újjászervezni semmit, ha a taóból lefelé csurgó forintok, kalandos vállalkozói machninációk állnak a háttérben. Ez ugyanis közösségszervezés: a futballtársadalom csak akkor működik, ha emberi kötelékek, a játék iránti szenvedély, a közös identitás tartja meg.
Arra a kevéssé összetett felvetésre, hogy van-e még értelme küzdeni, azt felelik, nem egyszer könnyes szemeket látnak, arról beszélnek nekik házigazdák, hogy évek, évtizedek óta nem éltek meg hasonló pillanatokat. Egyáltalán nem biztosak abban, hogy végül bárhol is lesz folytatás, de annyit biztosan elértek, hogy a pályák ezekben a falvakban újra rendben vannak, a helyiek pedig újra elkezdenek beszélni a futballról, játékosaikról, olykor fölvetődik, újra kellene kezdeni. Hollóházán például a kisgyerekek maguk reklamálják ki a szünetben a zivatar miatt elmaradt tizenegyesrúgó-verseny meccs utáni lebonyolítását.
A szervezők arra jutnak, nincs általános megfejtés, mindenhol más a kihívás. Van, ahol az volt a baj, hogy a közeli csapatok szűntek meg, sokat kellett volna utazni a meccsekhez, máshol a pénz hiányzott, megint máshol előbb ért oda a legnagyobb baj, a falvak kiürülése. A tehetséges gyerekek jellemzően azért eljutnak a régiós akadémiákra. De hát nem a válogatott játékosokról, hanem e települések történetéről szól a Zempléni Főnix.
Amelynek indulóját a mostani meccs előtt is eljátszották, zúgott a hangfalakból, hogy egy ordításnyi szabadság mindenkinek jár, hogy repülj hát Zempléni Főnix, legyen tűz a hamvaidból. A mostani találkozón biztosan lett: a mások mellett Csillag Péter testvéreivel, barátaival, illetve a sátoraljaújhelyi múzeum baráti társaságával megerősített, Mészölyt is felvonultató társulat magabiztosan győzte le a vendéglátókat, ám – miként azt a meccs előtti pálinkás koccintások már jelezték – az eredmény kívül esett a résztvevők érdeklődésén. Ez a találkozó nem a gólok számáról, hanem a közösségről szólt. Ahogyan Ringer mondja:
Ez egy reális csoda. Reális, mert megvalósítható, a közösségek élniakarása látszik benne, s csoda, mert valójában hihetetlen, ami történik.
Hát, őszintén szólva, az.
Hogy Orosz Zsolt aprófalvak futballmúltjából képes kiállításnyi szöveget összeírni, hogy az aprófalvak kulturális programokkal mesélik el, kik is ők. Hogy ennek köszönhetően megtudhatjuk, a szerte az országban már látott porcelánfocistát az egyik helyi játékosról mintázták, hogy a szintén híres porcelánstoplishoz a közeli Kazincbarcikán született Lipcsei Péter Umbro-cipője volt a modell. Hogy ezek az idős falusi emberek nézik a kopott fényképeket. Hogy rendbe teszik a pályát. Hogy főznek a nagy találkozóra. Hogy mesélik a történeteiket a határőrökről, a megyei első osztályig jutó aranycsapatról, a valószínűtlen pálya építéséről.
Volt barátunk, aki azt mondta, Peti Don Quijote, én pedig a Sancho Panzája vagyok
– mondja Ringer, aki azonban azzal egészíti ki a mondást, hogy szerinte ennek a sztorinak nagyon sok Sancho Panzája van, amit meg mi egészítünk ki azzal, hogy sok Don Quijótéja is. Ők együtt keresik – messziről nézve kilátástalan szélmalomharccal – az igazságát elmúlásra ítélt, elfelejtett falvaknak, az amatőr futballnak.
Csillag így összegez: „Világbajnoki döntőről tudósítani szép szakmai kihívás, a megszűnt falusi csapatok meccseivel és sorsával foglalkozni viszont messze több annál: emberi feladat és felelősség. Itt az újságíró sem lehet teljesen kívülálló, szerepének nagyobb a tétje is, hiszen valamelyest akár formálhatja is a vidéki valóságot.”
A Hollóháza-Zempléni Főnix mérkőzés gyászszünettel kezdődött. A játékosok fölálltak a kezdőkörre, a lelátón is kiegyenesedett mindenki, az eső meg minden korábbinál erősebben, könyörtelenebbül ömlött. Néztem körbe a továbbgondolhatatlan csöndben, néztem a régi játékosokat, a polgármestert, a pályát, a bírókat, a vendéglátók több nemzedékének képviselőit mezben, a zöld mindenséget Zemplén mélyén. Fegyelmezett némaságban néztünk mind, így mindennél érthetőbben üvölthette a kopogó eső a falvak Don Quijótéinak és Sancho Panzáinak dicséretét.
Nekik köszönhető, hogy abban a felejthetetlen katlanban még a gyásszünet is életet üzen. Ahogyan a Szabó Jánosok is, akik nem adják föl a hagyományt, hogy együtt menjenek a temetőbe virágszálat tenni elhunyt csapattársaik sírkövére.
