Marjai János / 24.hu
Sport sport

„Levághatja a karomat, ha előtte végigcsinálhatom a csapattal a döntőt”

Sipos Péternek már a zsebében lapult a korosztályos válogatottba szóló meghívó, amikor egy esés után szarkómát diagnosztizáltak az orvosok a könyökében. A félkarú kosáredző története kitartásról, sportszeretetről, szenvedésről és szenvedélyről.

Anyu akadozva beszélt. Közben úgy szorította az egymásba fűzött ujjait, hogy kiment belőle a vér. Végül sóhajtott és kimondta:

Peti, a legkisebb rossz az amputálás, mert úgy nem tudja a létfontosságú szervekbe is berágni magát a rák.

15 évesen, a korosztályos kosárválogatottba szóló behívóval az asztalán nem éppen erre számít az ember. Azonban muszáj volt választanom: sportkarrier és a potenciális halál, vagy fél karral élek tovább.

Kosárlabdáért sutba vágott futballkarrier

Kőbányai panelgyerek vagyok. Olyan, akinek az Óhegy parki lét jelentette a hétköznapi szórakozást. Ahogy cseperedtünk, öcsémmel rendre megpróbáltunk valahogy beszállni a nagyobbak labdakergetésébe. Ha nem jártunk elsőre sikerrel, ujjainkat a ketrec vasán tartva addig rostokoltunk, amíg fel nem szabadult egy-egy hely. Elsős koromban a KISE edzői bejöttek az iskolába. A kicsik közt próbáltak focista palántákat verbuválni. Mozgékony, sportos gyerek lévén azonnal kiválasztottak. Anyuék örültek, hogy a „veszélyes” park helyett a suli kerítésén belül, legfőképp szervezett keretek között fárasztottak le.

Marjai János / 24.hu

A futballkarriert azért vágtam sutba, mert az edzőm ott felejtett minket a suli előtt. Anya aznap becsomagolta a csukát, a mezt, megpuszilt, majd elengedett a két sarokkal odébb lévő iskolához. A megbeszéltek szerint ott kellett találkoznom az egyik csapattársammal és az edzővel, aki vállalta, hogy elvisz minket. Ácsorogtunk, ücsörögtünk, nézelődtünk, vártunk rá. Négykor értem jöttek anyuék. Kérdezték: „mi volt a meccsen, hogy ment a játék?” Mi meg csak néztünk rájuk, majd egymás szavába vágva elmeséltük, a megmagyarázhatatlant: „Itt felejtettek minket, el sem mentünk a meccsre. Azóta várjuk, hogy hátha valaki értünk jön”. „Két órája?” – nézett a karórájára anyukám.

Kapcsolódó
„Holtan, kézfej és lábak nélkül születtem, mégis itt vagyok”
Illés Fanni világbajnok paraúszó lenyűgöző története születésről, elfogadásról, kudarcról és sikerről.

Hatéves korában az ember még nem találja fel magát. Mi sem gondoltunk arra, hogy hazasétálunk vagy beballagunk a suliba az osztályfőnökhöz, hogy segítsen. Csak tengtünk-lengtünk a biztonságot nyújtó épület előtt, miközben peregtek a percek, az órák – számunkra észrevétlenül. Elvoltunk, mint a befőtt a nagymama polcán. Az edző másnap, mondhatni korrekt módon elnézést kért tőlünk, de ez nem tudta elnyomni azt a sokkot, amit anyuék éreztek. „Nézz magadnak valami másik sportot fiam. Olyat, ahol nem hagynak ott” – javasolták a szüleim.

Így kötöttem ki a Kőbányai Darazsaknál. Itt már nem lábbal, hanem kézzel kellett terelgetnem a labdát. Mivel nem indítottak ilyen fiatal csoportot, a két évvel idősebb kosarasok közé raktak be. Ott ragadtam.

Az alsó tagozatban túl jó, magamba forduló, a hátsó padsorokban Harry Potter-könyveket olvasó gyerekként könyveltek el. A többiek gyakran észre sem vették, hogy ott vagyok. A kosárlabda azonban csapatjáték, nem bújhatsz el a pálya egyik sarkába. Az edző is folyamatosan biztatott, hogy nyugodtan mutassam magam, kérjem többet a labdát. Ennek ellenére eltelt egy kis idő, amíg megjött a hangom az idősebb srácok közt. Negyedikes, ötödikes koromra az ügyességemmel, játéktudásommal elértem azt, hogy már partnerként tekintettek rám. Kinyíltam és megjött az önbizalmam is.

Marjai János / 24.hu Sipos Péter a Honvéd utánpótlásedzésén.

Ekkor tudatosult bennem végképp, hogy a kosárpálya nem a magányos farkasok terepe: vagy a csapat részévé válsz, vagy nem lesz belőled semmi.

Átkattant valami a fejemben. Rájöttem, ha szeretnék szintet lépni, fejlődni, nem lehetek szemérmes, visszahúzódó.

A korai sikerek meg az, hogy ennek köszönhetően az iskolában is megnőtt az elismertségem, még inkább a kosárlabda irányába tereltek. Beszippantott. Beleszerelmesedtem. A falamat csak kosaras poszterek díszítették, irányítóként címeres mezről, felnőtt válogatottságról álmodtam. Semmi más nem kötött le, csak a vöröses Spalding és a palánk. Már jóval a 14. születésnapom előtt potenciális életcélként tekintettem a sportra. Tudtam, hogy felnőttként ebből akarok megélni.

„Ennek nem kellene itt lennie”

Hatodikos koromban a szüleim elváltak. Öcsémmel anyunál maradtunk. Ő könnyebben, én nehezebben viseltem a változást. Magamba fordultam. A letargiámból az évnyitó előtt érkező korosztályosválogatott-behívó rántott ki. Újra jó kedvem lett, a fellegekben jártam. De hamar leestem a földre.

A suliban a hetediket kezdtem, és miközben az előttem álló válogatott kerettagság kettőzött energiája hajtott, az egyik edzésen ráestem a könyökömre. Zsibbadt, fájt. Olyan érzést képzelj el, mint amikor jó erősen bevágod az ajtófélfába. Csakhogy nekem nem múlt a fájdalom, mi több, este otthon hiába próbáltam, nem bírtam derékszögnél jobban kinyújtani a karomat.

Marjai János / 24.hu

Elmentünk az orvoshoz. A doktor sem tartotta normálisnak a karom állását, és bár a röntgen nem mutatott törést, „a mozgásmentesség majd megnyugtatja” címen mégis felrakatott a jobb kezemre egy klasszikus, derékszögű, gézzel nyakba akasztós gipszet. Amikor hat hét után leszedték a rögzítést, pláne nem tudtam kinyújtani. Ezt azzal magyarázta, hogy nyilván az izmok leépültek, „befagytak”, menjek gyógytornára, és higgyem el, utána jó lesz. Három hónapon át heti kétszer jártam gyógytornászhoz, végeztem otthon is becsülettel a gyakorlatokat, és karácsonyra már majdnem kiegyenesedett a karom. Az utolsó kezelések egyikén a könyököm belső részén a gyógytornász kitapintott egy bogot. „Ennek nem kellene itt lennie” – mondta. Szilveszterre ez a dudor elért valami ideget, amit úgy elkezdett nyomni, hogy a fájdalmat nem bírtam ki sírás nélkül.

Kapcsolódó
"Megmagyarázhatatlan, miért maradhattam ott egy családnál évekig, ahol vertek"
Az anyja a siófoki kórházban hagyta, de úgy érzi, így járt jobban. Voltak nevelőszülei, akik verték és éheztették, majd amikor jó családhoz került, időbe telt, amíg megszokta, hogy akkor ehet, amikor csak akar. Válogatott kézilabdázónak készült, fitneszmodell lett, de a kick-boxban találta meg önmagát. Zsiga Melinda élete.

Egyfelől hetek óta emésztettem magam, hogy a legrosszabbkor, épp akkor sérültem meg, amikor ott vár a válogatott behívó, másrészt ijesztő érzést okozott, hogy szemmel láthatóan is ott dudorodott valami a könyökömön, az orvosok pedig csak találgattak, mi lehet az. Hogy biztosra menjenek, tűbiopsziát javasoltak. Miközben az érintett területről mintát vett a szakember, azzal nyugtatgatott, hogy nem lesz gond, csak valami izom elszakadhatott és betokosodott.

De gond lett. Egy hét múlva csörgött a telefon. Anyu vette fel. Arról tájékoztatták, hogy rosszindulatú daganat alakult ki a könyökömben, amit azonnal műteni kell. Befektettek a Karolina úti ortopéd sebészetre, és 2,5–3 órás műtéttel kiszedtek egy tumort, amit újra elküldtek biopsziára. Az eredmény megnyugtatónak tűnt, nem mutatta ki, hogy más terület is érintett lenne, de mivel mikroszkóp alatt megállapították, hogy sérülten került ki a daganat karomból, egy második, egyórás műtéttel megtisztították a környező területet, az izmokat, a teljes ízületet, nehogy rákos sejt maradjon benne.

Marjai János / 24.hu

18 éves kor alatt nincs választás, automatikus jött a kemoterápia.

Hétszer három napot feküdtem bent a Tűzoltó utcában, ahol 0–24 órában ömlött belém az anyag. A legyengített immunrendszer miatt a köztes időben szobafogságra ítéltek. Én már 2009 tavaszán megismertem, milyen a maszkos élet. Újra magamba fordultam. Amikor éppen nem kemo- vagy sugárkezelésen ültem, otthon tanultam. Hogy ne maradjak le nagyon, online küldték el az anyagot, de időnként személyesen is feljártak hozzám a tanárok. Nekik is követniük kellett a rituálét: az ajtóban fertőtlenítés, maszk fel, aztán maszk le. Ugyanígy ment akkor is, mint mostanság.

A hetedik első félévi zárójegyeit még megkaptam, de az év végi bizonyítványt az irtózatosan sok mulasztás miatt már nem. Úszott az egész tanévem. Nyáron átmentem egy hatosztályos suliba, és a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumban kezdtem elölről mindent. A kosáredzéseket is beiktattam, de a suliváltás miatt már nem a Darazsaknál, hanem Rákospalotán.

15 évesen azt hiszed, már félig felnőtt vagy, de hamar ijedt kisgyermekké válsz

Bár a karomat még mindig nem tudtam tökéletesen kinyújtani, de legalább nem fájt. Klasszikusan kivezetett módon nem, csak egyedi technikával, csuklóból meg lábból dobtam, de hittem magamban, és abban, hogy a rengeteg kezelés hatására meggyógyultam. Azonban bárhogy erőltettem, nem sikerült arra a szintre visszahoznom magamat, ahol a betegség előtt álltam. Ez frusztrált. Anyukám új társa kosáredzőként dolgozott a Zuglói Sasoknál. „Ne keseredj el, hogy nem megy ugyanúgy, másképp is lehet érvényesülni kosárlabdában” – mondta, majd felajánlotta, hogy kezdjek el mellette segédedzőként karriert építeni.

Marjai János / 24.hu

15 évesen éppen egy hónapja álltam mellette síppal a számban, amikor a soros kontrollon elvégezték a már megszokott képalkotó vizsgálatot. Előtte két alkalommal is negatív MR-leletet produkáltam, de ezúttal jelezték, újra látnak valamit. A bejáratott útvonalat járva kórház, általános vizsgálatok és újra biopszia követte egymást.

Három nap után hazaengedtek. Anyuék nem úgy viszonyultak hozzám, nem úgy néztek rám, ahogy szoktak. Feszültséget éreztem a levegőben és bajt. Elmesélték, hogy miközben a kórházban feküdtem, az orvos behívatta őket. Azért nem mondták el egyből, mi a diagnózisa, mert a négy-ötágyas szoba nem a legalkalmasabb helyszín egy komoly döntés meghozatalára.

„Nem érdemes újra kemózni, mert annyira agresszívnek tűnik a daganat, hogy bármit teszünk ellene, valószínűleg úgyis pár éven belül tüdőáttétes lesz. A legkisebb rossz az amputálás, mert úgy nem tudja a létfontosságú szervekbe is berágni magát a rák” – idézte anyu az orvost. Azt is hozzátette, hogy a kivárás alighanem megmérgezné a következő évek hétköznapjait, mert minden egyes MR-kontrollt rettegve várnánk majd, azt találgatva, szétterjedt, megjelent-e a rák a tüdőben is, vagy sem. Mert, ha ez bekövetkezik, azon már nem lehet segíteni.

Durva helyzet. 15 évesen azt hiszed, már félig felnőtt vagy, de abban a pillanatban ijedt kisgyermekké válsz, aki megkukul. Éreztem, azért terelgetik a beszélgetést, azért nem jelentik ki, mit csináljunk, mert

annyira már nem vagyok fiatal, hogy helyettem mondják ki a verdiktet. Felfogtam, nekem kell dönteni. Választanom kellett: a karom vagy az életem.

A beszélgetés után bevonultam a szobámba. Egy álló napig nem szóltam senkihez. Sírtam, hüppögtem, a neten hasonló eseteket tanulmányoztam. Megint sírtam, megint hüppögtem. Ez ment egész nap. Ki látott már félkezű kosarast? Húzzak 19-re lapot és várjam a tök alsót, vagy végleg adjam fel a sportolói álmomat?

Marjai János / 24.hu

Az ember ragaszkodik a kezéhez. Az ember bízik abban, hogy van, kell, hogy legyen másik út. Erre az alapvető ösztönre, az örök bizakodásra a net csak ráerősít. Ahogy rákattintasz a keresőben egy témára, később már kéretlenül is egyre több olyan, halvány reménysugarat nyújtó cikket, írást dob fel – természetgyógyászat, ilyen tabletta, olyan tabletta, ilyen víz, olyan víz –, amelybe, azt gondolod, belekapaszkodhatsz.

Rájöttem, esetemben ezek olyan szalmaszálak, amelyek már a rákattintás pillanatában elszakadtak. Az billentette el a mérleg nyelvét, hogy feltettem magamban a kérdést: „Ha az első végigszenvedett kemoterápia, a sugárkezelés nem segített, akkor egy újabb, a második után miért lenne jobb a helyzet? Miért tűnne el végleg a rákos daganat, ami az orvos szerint is elég agresszíven berágta magát a könyökömbe? Ha csak fél karral is, de élnem kell!”

Fájt az evés, fájt az ivás, fájt a létezés

A Zuglói Sasok U14-es, nálam egy évvel fiatalabb játékosokból álló csapata, amelyiknél elkezdtem az edzősködést, éppen országos döntőre készült. Amikor visszamentünk az orvoshoz, annyit mondtam neki: „Levághatja a karomat, ha előtte végigcsinálhatom a csapattal a finálét”. Belement.

A döntő másnapján befeküdtem az Országos Rehabilitációs Intézetbe. Előbb Budakeszin amputálták a jobb karomat, majd az onkológián egy héten át újabb kemoterápiás kezelésekkel minimalizálták a tumor továbbterjedésének a lehetőségét.

Tudtam, mi vár rám, mert az első műtét utáni kezeléseknél megtapasztaltam: kihullt a hajam, a szemöldököm, állandósult a gyomorfájás, a rosszullét, a hányás, hasogatott a fejem. Fájt az evés, fájt az ivás, fájt a létezés. Mindezek ellenére meghíztam, a kisportolt testem újra amorffá vált.

Ezúttal annyival módosult e tapasztalás, hogy a jobb kezem helye folyamatos fantomfájdalommal jelzett a fejemben – ez olykor a mai napig jelentkezik, ha ránézek.

A lelkemet mégsem a félkarúság törte ketté, hanem önmagam látványa. Ezért egy ideig nem néztem a tükörbe. Fotó sem készült rólam.

Marjai János / 24.hu

A családi képarchívumban összesen talán négy képet találni rólam kopaszon. Miközben a karom elvesztését szimplán a betegség miatti veszteségként fogtam fel, egyszerűen féltem attól a 16 éves sráctól, aki a tükörből visszanéz rám. Hihetetlen módon elvesztettem a jobb karomat, mégis jobban zavart, hogy se szemöldököm, se szempillám, se hajam, csupasz vagyok, mint egy sikló. Ezt a szőrtelen, duci képet nem bírtam feldolgozni abban a korban, amikor a többiek már csajoztak. Akkor fogadtam el újra önmagam, amikor fél év után visszanőtt a hajam.

A kezem hiányának elfogadásáról egy kislány győzött meg, aki egy outletben mosolyogva nézte a karomat és mutogatott rá. „Jé, a bácsinak nincs meg a keze” – csicseregte. A gyerekek őszinték. Nem fordulnak el, nem kapják el a tekintetüket, nem kellemetlen nekik a másság, csak belevigyorognak a világba, és felhívják a figyelmet arra, amit látnak. Ez segített. Egy vadidegen, négyéves forma kislány, aki a viselkedésével azt éreztette velem, ha őt nem zavarja, akkor nekem miért kellene szégyenkeznem miatta?

A sport megtanított, hogy mindig jön újabb esély a győzelemre

Tíz év távlatából visszatekintve a családom támogatása mellett a legtöbbet a sportnak köszönhetem. Hogy aktív kosárlabdázóként diagnosztizálták a betegségemet. Miért? Annyi pofont kaptam az élettől, mint az a kosárcsapat, amelyik a szezon során az összes meccsét elveszti. Ha a kosár nem tanít meg arra, hogy vereség után mindig jön a következő meccs, a győzelem esélye, most alighanem nem mesélnék.

Nem kezdhettem volna el újra a gimnáziumot, az edzősködést a Zuglói Sasoknál. Nem végeztem volna el előbb egy OKJ-s sportedzőit, majd az érettségi után nem jelentkezhettem volna az ELTE földrajz-matek szakára, nem szerezhetnék hamarosan diplomát Egerben földrajz– természetismeret tanárként. Mindezek mellett egy éve nem járhatnék a Testnevelési Egyetem kosárlabda szakedzői képzésére.

Marjai János / 24.hu

A Budapest Honvéd Akadémia vezetése sem érzékelte volna, hogy testvérklubjuknál annak a fiatal edzősrácnak ugyan hiányzik a jobb karja, csak a sutábbal tudja bemutatni a gyakorlatokat, de be tudja. Tapasztalták azt is, hogy folyamatosan képzi magát, élete a kosárlabda, legfőképp a két klub közötti együttműködésnek köszönhetően fél csapatnyi használhatónak tűnő játékost adott át. Mindezek tudatában nem ajánlhatták volna fel, hogy dolgozzak náluk, nem lehetne 2018 nyara óta saját akadémiai csapatom, nem lehettem volna U16-os tanítványaimmal idén nyáron harmadik az országos bajnokságon. Végül nem tanulhatnám a szakmát olyan mentoroktól, mint Zsoldos András, Báder Márton, Sabáli Balázs vagy éppen Dr. Ránky Mátyás.

Hogy mi a célom 26 évesen, a fibrosarcomának (lágyrész szarkóma – a szerk.) köszönhetően félkarú kosáredzőként? Az, hogy olyan játékosokat neveljek, akik közül néhányan a felnőtt válogatottságig emelkednek, de bármeddig is jutnak, ha összefutunk az utcán mosolyogva integetnek felém, mert az edzőjük voltam. Akiknek átadhatom a sosem adom fel stílust, akik a példámból merítve nem félnek semmitől. Mert tudják, mindig van újabb meccs, mindig van lehetőség a győzelemre.

Ahol a futball esze és szíve találkozik!

Válogatott írások a legjobbaktól.

Minden hónapban legalább 24 kiemelkedő színvonalú tartalom havi 990 forintért. Próbáld ki 490 forintért az első hónapban!

Ahogyan szerzőgárdánk összetétele ígéri, a legkülönfélébb műfajokban, témákban jelennek majd meg szövegek: lesznek elemzések, interjúk, kisprózák, riportok, lesznek hazai és nemzetközi témák, adat- és véleményalapú cikkek egyaránt.

Tartsatok velünk minél többen, hogy együtt alakíthassuk, építhessük az új magyar futballújságot, amely leginkább az írások nívójával és egyediségével akar kitűnni! Fizessetek elő, olvassatok, kövessetek minket, vitatkozzatok velünk, adjatok ötleteket! Várjuk ebbe a közösségbe mindazokat, akiknek a futball csak egy játék, s mindazokat, akiknek a futball több mint egy játék.

KIPRÓBÁLOM!

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.