Becsorogtam a rajtgépbe. Az adrenalin elöntötte a testemet. A versenyláz okozta stressz nem tesz különbséget. Nincs tekintettel arra, hogy nekem mindkét lábam mozgásképtelen. Eldördült a startpisztoly. Ilyenkor belefeszülök. Ahogy a hajóm gyorsul, úgy kezdem növelni a csapásszámot. A különbség köztem és az épek között csak annyi, hogy nem tudok úgy rádőlni, törzsből elfordulni, miközben a lapáttal húzom a vizet. Most is kvázi vállból, színtiszta izomból haladtam a középső pályák egyikén, amikor száz méternél jött a baj: beborultam a vízbe. Próbáltam menekülni, de hiába, a saját kajakom fogságába estem. Alighanem a túlzott akarástól nem vettem észre, hogy elhagytam a sávomat és majdnem nekimentem a mellettem haladó kajakosnak.

Mire eszméltem, már szinte süllyedtem is. Hiába vagyok száz mellen úszásban is országos bajnok, bepánikoltam, amikor leesett, hogy a beülő modulommal együtt hajóhoz vagyok rögzítve. Nincs menekvés.

Ezúttal is, mint minden esetben, két hajó kísért minket a hátunk mögött, míg egy mellettünk haladt, de csak remélni tudtam, hogy észrevettek, és már úton vannak felém. Addig is kezemmel kutyaúszásra emlékeztető módon próbáltam meg fenntartani magam. Eközben a kajakom teljesen megtelt vízzel, elkezdett lefelé húzni. Harminc másodpercnyi magatehetetlen küzdelem után – ami nekem inkább harminc percnek tűnt – az első száz métertől amúgy is besavasodott karjaimból végleg elfogyott az erő. A nyakamat kilencven fokban elfordítva, teljesen kicsavarodott helyzetben, számmal az ég felé csücsörítve próbáltam levegőt venni, de már csak egy-egy pillanatra sikerült visszatornáznom a fejem a vízfelszín fölé. Ilyenkor távolról tisztán eljutott hozzám az edzőm éktelen üvöltése, segítségkérése. Ebbe kapaszkodtam. Már kezdtem feladni, amikor végre megéreztem a két kezet a hónom alatt. „Jól vagy? Minden oké?” – mondta az ember, aki végül is megmentette az életemet.

Minden bizonnyal csak jól megfáztál, Péter

Nagyváty. Nagyjából háromszáz fős település a déli határvidéken, Szigetvártól öt kilométerre. Nem mondhatni rá, hogy a világ közepe, nekem mégis az. 2003 májusában a pécsi szülészetről ide, egy két szobás, kertes házba vitt haza közmunkás édesanyám és villanyszerelő segédként dolgozó édesapám. A mai napig ide járok haza. Az ilyen kis településeken kisgyermekek számára nem nagyon adódik szervezett programlehetőség, így vagy a falu határában lévő vakondtúrásos focipályán, vagy a határt járva, olykor a Sándorárok vízfolyásán felduzzasztott hatalmas halastó körüli idilli környezetben nőttem fel.

Iskolába Nagypeterdre jártam. Anyuval kisétáltunk a távolsági buszhoz, majd amikor megérkezett, felsegített, egyúttal átadott a három évvel idősebb bátyámnak, aki kézen fogva hátrakísért az utastérbe. Így, kettesben mentünk nap mint nap a suliba, majd a tanítás végén egymást megvárva jöttünk haza. E gyermeki szabadságot nyolcéves koromban törte ketté a Guillain-Barré szindróma.

Egy télvégi péntek este lázasodtam be. Nagyon. 41 fokot mutatott a lázmérő, anyu hívta az orvost. Mintha influenzás lettem volna, olyan tüneteket produkáltam. Elesettnek éreztem magam, fájtak a végtagjaim. A doki elővette a sztetoszkópot, meghallgatott, majd annyit mondott: „Minden bizonnyal csak jól megfáztál, Péter! Felírok lázcsillapítót, antibiotikumot, pihend ki magad.” A következő napokban jobb híján olvastam, tévéztem, miközben anya kényeztetett. Még örültem is, hogy nem kellett iskolába mennem. De a lázam csak nem csökkent, a lábam elkezdett zsibbadni, és úgy éreztem, az izmaim sem úgy reagálnak, mint rendesen. Amikor egy hét után a doki újra megvizsgált és meghallotta mindezt, megijedhetett, mert azonnal beutalt a pécsi kórházba.

Akkor már csak anyára támaszkodva tudtam sétálni. Azonnal kerekesszékbe ültettek, mindenféle ijesztő vizsgálatnak vetettek alá. Például tűvel szurkálták végig mindkét lábam és nézték, hogy reagálok.

A vádlimban nem éreztem semmit, de a mikor a combomhoz ért a döfés, sírtam fájdalmamban. Az elején azt sem tudtam, mi forog kockán, csak félelemmel vegyes érdeklődéssel néztem, mit művelnek velem.

Nem maradt személyzet, aki vízbe ment volna velem

Pécsen három hónap alatt a magas fehérvérsejt-számomat leszorították, a fertőzés miatt sárgásba hajló véremet kitisztították. A kezelések hatására annyira jöttem rendbe, hogy bár csak járókerettel, de egyedül tudtam sétálni. A kórházból azonban áthelyeztek Zalaegerszegre, a rehabilitációs központba. Sajnos. Annyiból ugyan örültem ennek, hogy míg Pécsen csak hetente egyszer láttam a szüleimet, ide anyu beköltözhetett velem, viszont azért sajnos, mert itt már nem figyeltek annyira a kezelésemre. Pedig akár uszodában is gyógytornázhattam volna, de nem maradt személyzet, aki vízbe ment volna velem. Két hónapot töltöttem itt. Ezalatt vagy 15 kilót híztam, úgy néztem ki, mint egy fóka, miközben anyám leadott tízet, annyira idegesítette, hogy nem javult, sőt rosszabbodott az állapotom. Visszaküldtek Pécsre, ahol látva, hogy milyen stádiumban kerültem vissza, rettentően kiakadtak. Megint gyógyszeres kezeléseket kaptam, a vizes gyógytornát medence híján szárazföldire cserélték, de itt megdolgoztattak keményen.

A második, ezúttal négy hónapos pécsi kezelés végén közölték, sajnos visszafordíthatatlan a helyzet. Soha többet nem tudok felállni, nem tudok újra járni. Meglehet, ha nem egy háromszáz lelkes faluban betegszem meg, hanem Pécsen és azonnal kórházba szállítanak, simán kiheverem Guillain-Barré szindrómát és teljesen más irányba megy az életem. 

Merthogy azóta már tudom, a betegség lefolyása, végkimenetele szinte csak a diagnózis felállításának sebességén és a kezelés minőségén múlik. Ha korai stádiumban felismerik, és megkezdik a szükséges gyógymód alkalmazását, akár teljesen vagy csak minimális visszamaradó tünetekkel meggyógyulhattam volna. A kórházban ugyanezzel a betegséggel feküdt mellettem egy srác, neki két hónappal később teljesen elmúlt minden baja, maradéktalanul felépült. Az is igaz, hallottam olyan esetről, akinek ráment a tüdejére, és annyira szétroncsolta, hogy azóta is ágyhoz kötve éli az életét.

Úgyhogy járhattam volna jobban is, de rosszabbul is. Ezért a szerencsésebbek közé sorolom magam, mert ugyan a hetes csigolyámtól lebénult mindkét lábam, de teljes életet élhetek.

Saját hajunknál fogva húztuk mi magunkat a lelki, fizikai gödörből

Kilencévesen ezt még nem láttam ilyen kristálytisztán, ezért nem is így éltem meg. Magamba fordultam, kerestem az okokat, miért történt ez velem. Annyira szégyelltem a lábaimat, hogy sosem hordtam rövidnadrágot, és mindig letakartam. Azt is hamar megéreztem, a kerekesszékben másképp néznek az emberre, ezért kerültem a társaságot.

Pécsről Pestre, a Bethesda Kórházba kerültem, ahonnan két hónap után beköltöztettek a Mozgásjavító Intézetbe. Kilencéves koromra a mindennapi életben teljesen elszakadtam a családomtól. Kollégista lettem és csak hétvégente találkoztam szeretteimmel.

A mozgásjavítóban minden adva van a normális élethez. Az intézetben folytattam az iskolát, járt hozzám pszichológus, napi rendszerességgel gyógytornáztam, vagy vízi tornáztam a sulink 25 méteres uszodájában. Sorstársaim között éreztem először, hogy nem vagyok különböző.

Ott nem néztünk egymásra más szemmel, nem kerestük egymásban a hibát, inkább segítettük, saját hajunknál fogva húztuk ki magunkat a lelki, fizikai gödörből, ha problémánk akadt. Ennek köszönhetően kezdtem elfogadni önmagam.  

Itt tanítottak meg úszni is. Ez sem ment egyszerűen, mert egy korábbi trauma miatt – a strandon majdnem belefulladtam a vízbe – erős víziszony alakult ki bennem. Türelemmel mégis sikerült rávenniük. Mellel kezdtük, ami egyáltalán nem egyszerű, ha az ember deréktól lefelé magatehetetlen. Eleinte ezért a vízben szinte állva küzdöttem az elemekkel, rengeteg vizet nyelve mentem rá a túlélésre. Aztán ahogy erősödtem, javult a technikám, úgy okozott egyre több sikerélményt az úszás. Idővel annyit fejlődtem, hogy átkerültem Szűcs István versenycsapatába. Hamarosan már mind a négy úszásnemet elsajátítottam, később para-úszóversenyeken indultam.

Rohamtempóban fejlődtem tovább

Újabb egy évet követően jutottam el odáig, hogy javasolták, próbáljam ki a kajakozást. A jelenlegi edzőm, Pruzsina István, Bartos Adéllal és Csillag Ágnessel négy évvel korábban, 2008-ban kezdte el terápiás jelleggel a Mozgássérültek Általános Iskolájában a parakajak oktatását. Azóta is minden héten egyszer kihúzzák a 25-ös medencéből a köteleket és beeresztik a hajókat, amelyekben a sorstársaim körbe-körbe eveznek. Sosem gondoltam, hogy egyszer én lehetek a példaképük.

Eleinte ezt sem nagyon szerettem, mert látszólag ugyan könnyebb a felszínen csúszva haladni, mint a vízben úszni, de kezdetben István csak fogta a kajak végét és egy helyben kellett eveznem. Valljuk be, ez nem olyan szórakoztató, mint manapság szép nyári napsütésben, madárcsicsergésben a szabad vízen lapátolni.

Az hozta meg az áttörést, amikor a második évben az edzőm nyári táborba vitt minket. Istvánék hihetetlen körültekintéssel foglalkoztak velünk. A baleset kizárása érdekében olyan túrakenuba ültettek, amely két oldalán oldaltámasz gátolta a borulást. Ezt úgy kell elképzelni, mint a kerékpár két oldalára felszerelt szamárkereket, csak itt a kerék helyett egy-egy plusz lap fekszik fel a vízre, ez biztosítja a stabilitást. Olykor szép sima, máskor a motorcsónakok vagy a szél okozta hullámzás miatt rossz vízben eveztünk. Utóbbi igazi kalandot, kihívást jelentett.

Még nem töltöttem be a 14-et, amikor 2017-ben, a legelső kajakversenyemen mindjárt egy öt kilométeres maratonival kezdtem. Utólag bevallom, nagyon vártam, de örökre tanulságos élménnyel zártam. Mivel sosem próbáltam, nyilván fogalmam sem lehetett, milyen megpróbáltatást jelent öt kilométert lekajakozni. István hiába intett óvatosságra, a rajtpisztoly dörrenése után egyből iszonyatos erővel belehúztam. Hárman indultunk a kategóriámban, négyszáznál már messze megelőztem klubtársamat, Juhász Tamást, meg a szegedi Suba Robit is, sőt a tömegrajt többi kategóriájának versenyzőit is. Majd szétfeszítette a mellemet az öröm: „Hú, itt simán nyerek!”

Pár száz méterrel később kihúzták a dugót. Leeresztettem, mint a lufi. Még a lányok is megelőztek, az utolsó után két perccel értem be, úgy besavasodtam. Olyan izomláz lett a hasamban, hogy napokig alig kaptam levegőt.

Ebben az évben, egész pontosan életem első őszi, Dunavarsányi edzőtáborában dőlt el a mérleg nyelve az úszás és a kajak között végképp utóbbi felé. Ott kapott el a gépszíj, ez hozta meg az áttörést. Itt is integráltan edzettünk és ráéreztem az evezésre. Ezt az őszt, telet nagyon meghajtottuk, egyre jobb erőben éreztem magam, amihez annak is köze lehetett, hogy ekkor, 15 évesen kezdtem el testileg érni. Korábban nekem István csak saját testsúlyos gyakorlatokat engedélyezett, de mindig is irigykedve néztem, ahogy a többiek 80 kilós súlyokkal nyomnak fekve. Azonban ez is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a 2018-as világkupa-válogatón, amelyen egyben országos bajnokságként is eredményt hirdettek, már az olimpiai versenytávunkon, 200 méteren 53 másodpercet menjek. Aztán hála a fizikai érési folyamatomnak 2018 telén már előkerültek a kis súlyok és rohamtempóban fejlődtem tovább. 2019-ben pedig berobbantam itthon és a nemzetközi mezőnyben is: világ– és Európa-bajnok lettem, a Nemzetközi Paralimpiai Bizottságnál a hónap sportolójának, majd itthon az év parasportolójának választottak.

Meglátjuk, ki lesz a jobb

Általában meglett, 30-40 éves felnőtt férfiakkal versenyzek. Olyan sorstársaimmal, akik nem születésüknél fogva, vagy gyermekkorban váltak mozgáskorlátozottá, mint én, hanem felnőtt fejjel, valamilyen baleset okán. Eleinte kicsit furcsán néztek rám, mit keres ott ez a tizenéves pelyhedző állú, de mára elfogadtak. Az idei csonka évben az egyetlen szeptemberi világkupán is győztem.

A járvány miatti szünet nekem jól is jött, meg nem is. Nyilván nyugodtabb lennék egy olimpiai éremmel a nyakamban. Ugyanakkor tudni kell, hiába vagyok világbajnok, elég nagy a versengés itthon ahhoz, hogy válogatóznom kelljen a tokiói paralimpiai indulásért. Egész pontosan azért az egyetlen versenyszámért, a KL1 200 méterért, amit kajakban megrendeznek.

A szintén honvédos Juhász Tomival vállvetve ott vigyorgunk egymás mellett jókedvűen minden edzésen, eközben Suba Robi sem alszik Szegeden. Készülünk. Aztán tavasszal, a válogató versenyeken jól odadurrantunk egymásnak. Meglátjuk, ki lesz a jobb.

Bizakodó vagyok. A vb-n 45,42-t mentem. Minimum ennyi, vagy jobb kell a válogatókon ahhoz, hogy utazhassak Tokióba. De fejlődnöm kell ahhoz is, hogy nemzetközi szinten teljesüljön az álmom. Van egy fiatal, erős olasz srác, Esteban Farias, aki nagy ellenfél. Szegeden 46,17-et ment mögöttem a vb-n, de a brazil Luís Caedoso da Silva is 46,49-el végzett a harmadik helyen. Azzal, hogy tavaly berobbantam és tán meglepetésre legyőztem őket, adtam nekik egy új célt, amit el kell érjenek, ha nyerni akarnak.

Az idő nekem kedvez. A célom nem lehet más, minthogy jövőre kijussak Tokióba és magyar kajakkenu sportban először paralimpiai bajnok legyek.

Kiemelt kép: Marjai János /24.hu