Gretel Bergmann 1936-ban, bő egy hónappal a berlini olimpia nyitánya előtt német csúcsot (160 centiméter) állított fel női magasugrásban. Nem először. Már 1931-ben rekordot (151) ért el hazájában, ám két évvel később – származása miatt – kitették az ulmi sportklubból. Ezért aztán 1935-ben a brit bajnokságon győzött, mert – hogy tudjon egyáltalán edzeni – Angliába költözött.
Körmöczy Zsuzsát, minden idők legnagyszerűbb magyar hölgyteniszezőjét nemhogy kizárták a válogatottból és törölték a hazai ranglistáról, de a Roland Garros 1958-as győztese – a szégyenteljes korabeli törvények miatt – még labdát se vásárolhatott magának. A nevéről is le kellett mondania – Pintér Klára álnéven bujkált –, ám edzeni tudott, mert az FTC két extraklasszis labdarúgója, dr. Sárosi György és Toldi Géza befizette helyette a pályadíjat az Üllői úton, Fáncsy Ferenc gondnok pedig vállalta veszélyt, hogy a számkivetettnek nagy titokban helyet ad a ferencvárosi salakon.
Az arany Toldi és a jó lelkű Sárosi az után került baráti kapcsolatba a kirekesztett sporttársnővel, hogy az első magyar bajnoki címét már tizenhat évesen elhódító Körmöczy a teniszlabdával dekázni is tudott. Nem ütővel: lábbal. (Indításairól, kapura lövéseiről már nem szól a fáma. Annál inkább arról, hogy Párizsban még háromszor volt a legjobb négy között – 1959-ben újra a döntőbe jutott –, és elődöntőt vívott Wimbledonban pályafutása legragyogóbb esztendejében, 1958-ban.)
Na de nálunk nem rendeztek olimpiát, Berlinben viszont igen, ezért horogkeresztes körökben nagy fejtörést okozott Bergmann benevezése. Az atlétát hazazsarolták azzal, hogy otthon maradt családtagjait nem feltétlenül üdülőövezetbe utaztatják, ha ő maga nem tér vissza, ám hiába értett a fenyegetésből, és javította meg otthon a német csúcsot, a huszonkét esztendős sportolót közvetlenül a játékok előtt kihagyták a válogatott keretből. Csapattársainak azt hazudták, hogy megsérült, rekordjait pedig törölték a birodalmi nyilvántartásból.
Nem minden német zsidóval történt ez így. A tőrvívó Helene Mayert, aki 1928-ban – alig tizenhét évesen – ötkarikás diadalt aratott Amszterdamban, majd 1935-ben megfosztották német állampolgárságától, ugyancsak hazahívták az 1936-os olimpiára. Ő az Egyesült Államokból tért vissza, és versenyzett is Berlinben, ahol naivan náci kézlendítéssel tisztelgett a dobogón azoknak, akik aztán zsidók millióinak iparszerű kiirtásával iratkoztak ki az emberek világából.
A Völkischer Beobachter – amelyhez Kósa Lajos, a hazai agytröszt megkerülhetetlen alakja volt szíves a Népszabadságot hasonlítani annak brutális és alattomos „felfüggesztése” után – nyilván nem emelte ki, hogy egymást követő három olimpián is az alsóbbrendű faj képviselője nyerte a női tőrvívást, ráadásul az „alávaló” trió tagjai még együtt is álltak az emelvényen, ám ettől ez történelmi tény. Amúgy Preis berlini születésű kettős állampolgár volt, de a náci Németországnak nem kellett 1932-ben. Ausztriának az arany és a bronz mellé egy másik bronzot is szerzett 1948-ban, harminchat esztendős korában. Az Anschlusst megúszta, kilencvenhat évet élt.
Bergmann százhárom éves korában hunyt el New Yorkban 2017-ben. Az Államokba nyolcvan esztendővel korábban emigrált, s első két tengerentúli évében három amerikai bajnoki címet nyert (kettőt magasugrásban, egyet súlylökésben). Harminchatos mellőzése után a németek Elfriede Kaunt és Dora Ratjent indították női magasugrásban. Utóbbi a negyedik helyen kötött ki, de beállítása nem ezért keltett blamázst, hanem azért, mert utóbb kiderült róla, hogy férfi. (Korábban Bergmann szobatársa volt az edzőtáborokban, ám a száműzött utóbb azt mondta: „Soha nem láttam őt levetkőzni.”)
A valóban nőnek született Kaun hallatlanul szoros versenyt vívott a brit világcsúcstartó Dorothy Odammel, valamint Csák Ibolyával. Mindhárman túljutottak a 160 centin, ám egyikük sem ugrotta át a 162-t. A szervezők ezért pótsorozatokat tartottak az utóbbi magasságon, s a szűnni nem akaró hosszabbításban – három sikertelen széria után – a magyar lány egyedül repült át a léc fölött.
Aznap Csík Ferenc is aranyérmet nyert, a Sporthírlap pedig ekképpen szellemeskedett:
– Ki nyerte a százas úszást?
– Csík.
– Hát a női magasugrást?
– Csák.
– S mi volt a jutalma?
– Csók.
– Mi lesz az olimpiával vasárnap?
– Csuk.
– Miért olyan szófukar ön?
– Csak.
A viccet félretéve: Csák, aki kilencvenegy éves korában hunyt el, színésznő szeretett volna lenni, de a pénzjegynyomda estélyén, tánc közben a Nemzeti Torna Egylet egy korifeusa is felfedezte kitűnő mozgáskészségét. A pénzjegynyomda a mamája munkahelye volt, majd a magyar női atlétika első olimpiai aranyérmese – aki bölcs előrelátással váltott a tornáról – szintén ott dolgozott három és fél évtizeden át.
Berlini diadala után azt mondta: „Nem szoktam a körmömet rágni, de most a ráadásban rövid néhány perc alatt mind a tízet lerágtam.” Idehaza díszes hintón hajtathatott szűkebb pátriájába, Pesthidegkútra, az úton rezes banda kísérte, a házánál diadalkapu várta.
Ám harminchatban nem csupán neki és aranyérmes társainak hálálkodtak. Igaz, akkor sem sokáig, mert 1937 elején Csák elkeseredetten beszélt arról, hogy abbahagyja a versenyzést, a férjét ugyanis Hidegkútra köti a munkája, ezért nem tudnak beköltözni a fővárosba, ahová villanyossal jár edzeni. A megálló huszonöt percre volt a lakásától, gyalogolt és utazott szüntelenül. Már feladott minden reményt, amikor értesítették házastársát, Kádár Lajost, hogy állást kapott Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaságánál, közkeletű nevén a Beszkártnál. Csák így mégsem vonult vissza a versenyzéstől, és szépen megköszönte Ivánkovics Kálmánnak, a kultuszminiszter titkárának a nem várt segítséget.
Az Országos Testnevelési Tanács elnöke pedig a Führer előtt hajbókolt. A sportvezető a következő szövegű táviratot küldte „Adolf Hitler vezérnek és birodalmi kancellárnak” a magyar küldöttség hazautazása közben a passaui pályaudvarról:
Amikor a magyar olimpiai csapat elhagyja a német határt, mély meghatódottsággal gondolunk a felejthetetlen berlini olimpiára. Fogadja Nagy Méltóságod legmélyebb csodálatunknak és legszívesebb jó kívánatainknak kifejezését azokért a nagyszerű teljesítményekért, amelyekkel Németország az olimpiai eszmét sikeresen előbbre vitte. Legőszintébb köszönettel emlékezünk meg arról a szeretetteljes fogadtatásról és hűséges barátságról, amelyet mi, magyarok, Németországban mindenkor tapasztaltunk. Kelemen Kornél dr., a magyar királyi kormány képviselője.
Néhány huszonegyedik századi Horthy-rajongó szeme most nyilván könnybe lábad.
A kiemelt képen a női tőrvívás dobogósai láthatóak az 1936-os berlini olimpián, balra Ellen Preis, középen Elek Ilona, jobbra pedig Helene Mayers. Fotó: Getty Images
