Rengeteget olvashatunk arról, hogy a labdarúgásnak nevezett permanens pszeudoháború legnagyobb sztárjai közül Cristiano Ronaldo milyen emberfeletti edzésmunkát végez azért, hogy 34 évesen a legjobb(ak egyike) lehessen, Lionel Messiről azt is megtudtuk nemrég, hogyan cselezi ki edzésen befűzetlen cipőben és játszi könnyedséggel a Barcelona teljes védelmét oda-vissza kétszer, míg a Real Madrid nem a szerénységéről híres csapatkapitányáról, Sergio Ramosról azt írta meg a sajtó, hogy az esküvőjére csak az léphetett be, aki egy unikornist tetováltatott magára – ha csak ideiglenesen is. Mi most az élsport mögötti küzdelem és az élsportolók életét körülvevő kevésbé nyilvános miliő megmutatásához két olyan sportághoz nyúlunk, amelyek sportértéke vetekszik a fociéval, ám – itthon – jóval kevesebb publicitást kapnak.
Grand Slam és elitpartik
A teniszvilág kulisszái mögé Bazula Géza egykori junior versenyző, majd edző segítségével néztünk be. Még csak a harmincegyedik évét tapossa, ám már sokat tapasztalt versenyzőnek és edzőnek számít a teniszben.
Junior versenyzőként évekig második volt itthon, majd ösztöndíjjal az Egyesült Államokba került. Egy dallasi középiskolai év alatt belekóstolt az európainál sokkal kevésbé merev amerikai képzési rendszerbe: nemcsak edző, hanem profi teniszezők is mentorálták, 16 évesen pedig ő is kapott 12 éves juniorokat, akiket coachingolt.
18 évesen látta be, hogy nem elég jó a profi teniszhez, pontosabban nincsenek meg azok a rendkívüli képességei, amelyek a teniszelitbe kerüléshez szükségesek, ezért inkább egy Los Angeles-i ösztöndíjat választott. Ott és New York-ban végezte el a nemzetközi gazdálkodás szakot. Két évet maradt tanult szakmájában, ám a monoton irodai munka mellett is tartott tenisz workshopokat és adott tanácsokat, mígnem végül felhagyott a nyakkendős élettel és profi teniszedzőnek állt. Mivel 18 éves koráig hatvan országban volt alkalma versenyezni, így a későbbi – a mai – tenisz elit kilencven százalékát személyesen ismeri, és rajtuk, a teniszezők meglehetősen zárt közösségén keresztül első kézből értesül a teniszvilág nem nyilvános információiról is, a profi edzői munkája révén pedig bekerült a tenisz elit és az amerikai felső tízezer számos ponton összefonódó kapcsolati hálójába és mindennapjaiba.
Történt, hogy egyszer egy idősebb úr hívta fel és a világ egyik legismertebb amerikai divattervezőjének nevével mutatkozott be, Géza tréfának hitte a hívást és megszakította az épphogy kibontakozni kezdő diskurzust. Csak másodjára hitte el, hogy azzal beszél, akivel.
– csak egy számot kellett bemondania és azonnal megnyíltak a kapuk, az asztalfoglalással és a számlafizetéssel sem volt gondja, minden olajozottan, előre leszervezetten működött. A fiúk ügyesen játszottak, olykor a közelben éldegélő, a Forbes szerint 82 milliárd dollárral Amerika második leggazdagabb családjának számító Koch fivérek egyikének 11 éves gyereke is becsatlakozott.
Egyszer volt alkalma hazavinni Manhattanbe a nebulót, akitől mikor megkérdezte, hol tegye ki, azt a választ kapta:
„Bárhol. Az egész utca a miénk.”
A Long Island végében található üdülőövezetben karnyújtásnyira élt Leonardo DiCaprio és Madonna is. Előbbivel egy olyan partin találkozott – a divatmogul küldte el maga helyett –, amelyre csak Ferrarival lehetett megérkezni – és mivel az neki nem állt rendelkezésre, kénytelen volt begyalogolni a július 4-i ünnepi mulatságra, ahol csak a háromnegyed órás tűzijáték került négyszázezer dollárba.
Madonnával pedig egyszer a teniszező unokák és az édesanyjuk társaságában volt alkalma jógázni – a közös szelfi ötletét a fekete, hústorony fazonú testőr határozott fellépése feledtette el vele. A divatmágus házában egyébként gyakori vendég volt Jimmy Fallon showman, Adam Sandler, Will Ferrell vagy Ben Affleck is.
A teniszvilághoz kapcsolódóan az egyik legemlékezetesebb élménye egy európai top játékoshoz fűzi, aki akkoriban – közel egy évtizede – sokkal bohémabb életet élt, mint manapság. Az eset Géza első New York-i estéjén történt, ami egybe esett az év legrangosabb amerikai tenisz tornájával, a US Opennel. Egy barátja hívta meg a Grand Slam-tornához kapcsolódó zártkörű bulira, ám hiába volt felírva a listára, ez a megtermett doorman kőszívét nem hatotta meg.
„Te vagy Federer?” – kérdezte az óriás, „Nem” – hangzott a tényközlés, „Akkor kint maradsz” – született meg az azonnali ítélet. Gyors telefon, a barát már bejutott, megígérte, hogy kiküld érte valakit. Jött is az akkor is közismert, ma pedig világsztár játékos és két üveg Coronát tartott Géza elé: „beviszlek, ha lehúzod”. Nem volt mit tenni, nagy nehezen sikerült, addigra a géniusz már régen végzett a maga söreivel és bár Géza elveszítette az ivóversenyt, az állhatatosságáért beengedés járt. Hogy a teniszcsillag aznap éjjel mennyit ivott, azt számolni sem volt könnyű, de hogy két nap múlva hogyan verte ronggyá a világranglista akkori harmadik helyezettjét, az még döbbenetesebb volt – Géza soha életében nem látott olyan teniszt. És itt ébredt rá végérvényesen, hogy jól döntött 18 évesen, amikor nem a további versenyzést választotta: vannak, akik egész életükben edzenek, tudatosan táplálkoznak, mindenre odafigyelnek, ami az élsporthoz kell, erre jön egy ilyen éjszakai duhaj zseni, akit feltörli veled a padlót. A top teniszhez extrém adottságok is kellenek, nem elég a tehetség meg a szorgalom.
Hasonló bulikban egyébként a popsztár Rihannával és Mariah Careyvel, a pókermilliomos Dan Bilzeriannal vagy Tom Brady amerikai futballikonnal is találkozott. Egyetemistaként volt alkalma játszani Hugh Hefner unokatestvérével a Playboy-villában, a kinti edzősködés során pedig szoros kapcsolatba került a Manhattanben tenisz akadémiát működtető McEnroe fivérekkel is.
„A tenisz zárt közeg – mondja Géza – szinte mindenki ismer mindenkit, hasznos, életre szóló kapcsolatok ezek, ha az ember bölcsen használja”, ennek köszönhetően gyakran kap megkereséseket a világ különböző pontjairól (egykori tanítványa ma amerikai korosztályos bajnok), a következő munka azonban még kérdéses, csak egy biztos: a sportágat a világért nem hagyná el.
Eszeveszett sebesség és családias légkör
Turán Frigyes nevével csak az nem találkozott az elmúlt húsz évben, aki bedugta a fülét, amikor a sporthíreket mondták a tévében. Második interjúalanyunk huszonöt éve autóversenyző (jelenleg az általa alapított Turán Motorsport nevű csapatával). Pályaversenyzőként mindent megnyert itthon, hétszeres abszolút bajnok, a kategóriánkénti meg a csapat bajnoki címek számát nem is tartja számon, annyit nyert belőlük. 2003-ban váltott ralira, a letisztult pályaszakaszok nyújtotta steril közeg után kellett az új kihívás, a raliban ugyanis nem lehet eléggé felkészülni a pályából és az időjárás még akkor is beleszólhat az adott körülményekbe – akár az indulás előtti utolsó pillanatban is.
Így történt ez a november 8-10. között Nyíregyházán és környékén megrendezett Rally Hungary-n is, ami nem csak az ORB záró futama volt, hanem az ERC-sorozat egyetlen magyar állomása is. A Rally Hungary-n a Shell Helix Ultra versenyzőpárosa, Turán Frigyes és Bagaméri László sporttörténelmet írt, mivel 16 év után újra Európa-bajnoki futamot nyert egy magyar páros, sőt Frigyesék ugyanezen a versenyen az ORB záró futamát is megnyerték, olyan időkülönbséggel, melyre 23 éve nem volt példa a magyar ralisportban.
Frigyesnél a versenyzés családi indíttatásból jött, egy éve elhunyt édesapja szintén neves autóversenyző volt – ráadásul, abban az időben Trabantokkal és Zsigulikkal szinte folyamatosan életveszélyben versenyzett –, élete végéig fia mellett volt az autósportos karrierjében, előbb szponzorként és mentorként, majd mentorként, azután csapattagként, és minden verseny előtt volt egy-egy jó tippje. Frigyes az abszolút bajnoki cím kivételével a ralisportban is mindent elért itthon és a valaha elért legjobb magyar eredmény is nevéhez fűződik – 2010-ben Bulgáriában lett abszolút világbajnoki nyolcadik helyezett.
A teljesítménye értékét csak növeli, hogy olyan gyári (Citroen, Ford, Hyundai, Toyota stb.) csapatok ellen jutott ilyen magasra, amelyek nagyjából ezerszeres költségvetéssel és elképesztő infrastruktúrával készültek, mégis lekörözte a versenyzőiket (tíz-tizenkét profi versenyző csapatonként) – a sikert a Leicester City 2016-os angol bajnoki címéhez hasonlítom, Frigyes találónak érzi az analógiát. Emlékezetes történet, hogy amikor végül a 8. helyen végzett, a több napos verseny egyik napja végén Malcolm Wilson, a Ford csapat igazgatója, korábbi nagyszerű autóversenyző, odaküldött hozzájuk egy nála dolgozó magyar fiút azzal, hogy „Malcolm azt üzeni, picit menjetek már lassabban, mert ciki, hogy elveritek a pilótáit”. És ebben semmi rosszindulat nem volt, a kedves csipkelődésnek szánt üzenetből később egy sikeres kapcsolatfelvétel és egy szponzori szerződés lett. A nemzetközi ralisport szereplői ízig-vérig sportemberek, senkit nem néznek le, csak mert alacsony a költségvetése vagy mert újonc, sokukkal a mai napig baráti a viszony – árulja el Frigyes –, a családias légkör, a bajtársiasság, ami áthatja a közeget, emocionálisan egy életre a sportághoz köti az embert. A 8. helyet egyébként 90 induló közül szerezte meg, ahol a 12 gyári csapat profi pilótáinak más dolga sem volt, mint egész nap tréningezni: reggel és este fizikai felkészülés (funkcionális és súlyzós edzés) személyi edzővel, napközben autózás. Magyarországon a professzionális autósportnak nincsenek meg a feltételei, ő világ életében munka mellett versenyzett, szerencséjére, a jelenlegi munkája is szervesen kapcsolódik a sportághoz: a Hankook versenyabroncsait forgalmazza tíz országban.
A versenyzők tehát folyamatosan interakcióban vannak a rajongókkal, és ebbe a hangulatba bele lehet szeretni. Frigyes mindig élvezte az ismertséget, a sajátos, sokak szerint bevállalós, látványos versenyzési stílusa miatt a népszerűbb versenyzők közé tartozik, hozzáteszi, ő belül egyáltalán nem érzi kockázatosnak, ahogy vezet, amit mások „bevállalósnak” látnak, ő olyankor annyit érez, hogy „jól megyünk” – igaz, minden kanyart igyekszik a maximumon autózni. Sokan miatta jártak és járnak versenyekre. Szerencsére, mondja, olyan hisztériát nem kellett átélnie, mint Raikkönennek, akit, amikor raliban versenyzett, egy japán stáb mindenhova követett, a finn határozott fellépése kellett hozzá, hogy leállítsa őket.
Ami a magyarországi közeget illeti, a versenyzőket összekovácsoló partik neki hiányoznak, a vb-ken, a nemzetközi versenyeken az utolsó nap mindig arról szól, hogy valamennyi csapat együtt bulizik, olykor a szurkolókkal együtt.
Aki nem tud lazítani, az nem tud feszülni sem
– ki kell engedni a gőzt egy verseny után egy pohár bor vagy egy korsó sör kíséretében. A rali abszolút csapatsport, a szerelők, a navigátor is a csapat szerves részei, a csapatok pedig egy nagy család, a ralisport részei.
És hogy milyen is ez a családias hangulat? Emlékezetes sztori, amikor egyszer, Franciaországban Petter Solberg norvég autóversenyző egy esős napon, a szlalompályán megtett edzés végén – ahol Frigyes csak annyit érzett: „jól mentünk” – odament hozzájuk: „srácok, picit menjetek már lassabban, mert egy tizeddel vagytok a második helyen, mi vagyunk az elsők és az összes gyári autó mögöttetek van”.
