Sport

„Tízéves korom óta tudom, hogy halálos beteg vagyok”

A Monster, azaz Szörnyeteg néven ismert korábbi amerikaifutballista augusztusban atlétikában lett világbajnok. Súlylökésben és diszkoszvetésben is világcsúccsal nyert. Mindez Newcastle-ban, a Szervátültetettek Világjátékán történt. Megrázó, ugyanakkor inspiráló pillanatképek a négy éve három vesével élő Mihálovits Tamás életéből.

Policisztás vesebeteg vagyok. Édesanyámtól örököltem. Mindkét vesémben születésemtől fogva ciszták képződtek. Először pár darab, aztán, ahogyan múlt az idő, egyre több. Nem tudni miért, de negyvenéves kor környékén iszonyúan felgyorsul a folyamat. A szaporodó ciszták egyre sebesebben nyomják össze az ép veseszövetet, így gyakorlatilag kikapcsolják a működésből. A nagypapám 41 évesen, anyukám testvére 36 évesen halt ebbe bele. Tízéves korom óta tudom, hogy halálos beteg vagyok. Szüleim akkor mesélték el, benne van a pakliban, hogy én is erre számíthatok.

Nem sokat segít a tudat, hogy rokonaid 40 éves kor tájékán haltak meg

Embere válogatja, hogyan fogadja el a megmásíthatatlant. Én iszonyú dühös lettem. Azt mondtam, ha odáig jutok, biztosan előbb csinálok magammal valamit, mint hogy gépre kössenek. Persze idővel lehiggadtam, a hétköznapokon tompult, háttérbe szorult a tudat, hogy gyógyíthatatlan a vesém. Ebben az is segített, hogy Gárdonyban nőttem fel. Még nem létezett az internet, ezért nem tudott beszippantani a virtuális világ, plázákat sem építettek a környéken. A vidéki létnek köszönhetően a szabadság, a sport biztosította a szórakozást. Bármit is csináltam, semmiképp sem a betegségen járt az agyam, pláne azért, mert a fizikai tünetek sokáig nem is jelentkeztek.

A nyolcvanas években a szülői kontroll nem azt jelentette, mint manapság. Apámék elengedtek reggel iskolába. Gyalog, egyedül. Hazaértem kettőre, a szüleim öt előtt nem hagyták abba a munkát. A haverokkal mindent kipróbáltunk, amit lehetett: télen koriztunk, hokiztunk a befagyott Velencei-tavon, nyáron teniszeztem, eveztem, iskolai szinten atletizáltam, négypróbában vertük a fehérvári tesitagozatos sulikat. Lejártunk az agárdi Park-strandra, a saját kezűleg épített kosárpályánkra, és streetballoztunk. Egyszer az aktuális ellenfél egyik játékosa megkérdezte: „Nincs kedved rendes csapatban játszani?” A téren magunktól tanultuk a kosárlabdát, ez mindig is meglátszott a technikámon, de arra ez is elégnek bizonyult, hogy a Fehérvár-bajnokságban játszhassak. Viszont később ezért nem tudtam feljebb lépni az NBII-nél.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Ha éppen nem kosaraztam, a környéken bandáztunk, csibészkedtünk. Dézsmáltuk a gyümölcsösöket, csúzliztunk – a többit fedje jótékony homály. Gyorsan megkamaszodtam, dübörgött bennem a tesztoszteron, ezért miután elköszöntem reggel otthonról, gyakran nem értem be a suliba. Félbehagytam a gimit is, le sem érettségiztem, de mivel anyám ragaszkodott a tanuláshoz, elvégeztem a kereskedelmi szakmunkásképzőt. „Legalább azt fiam” – kérte. Olyan „Utánam srácok!” gyereknek ismert a környék. Rossznak tartottak, miközben csodálatos gyermekkorra emlékszem.

Valahol a tudat alatt biztosan azért fejeztem be szinte mindent idő előtt, azért próbáltam ki rengeteg olyan „rosszaságot” is, amit mai fejjel már nem biztos, hogy megtennék, mert amikor nehezebb időszakokban eszembe jutott a bajom, az lenyomott, mint úthenger a cserebogarat.

A hullámvölgyben nem segít a tudat, hogy 40 éves korod tájékán haltak meg a rokonaid és rád is ez várhat.

Ami most vagyok, nyolcvan százalékban az amerikai focinak köszönhetem

Tizenkilenc évesen elköltöztem anyuéktól. Pesten, az egyik legjobb barátom édesapja vett fel: 1992-től három éven át a benzinkútjánál alkalmazott. A rendszerváltást követően mindenki ügyeskedett. Mi is. A 16. kerületben, a Szentmihályi úti kútnál dolgoztam. Akkor építették az Ázsia centert, jöttek, mentek a teherautók. Útba estünk nekik. Dízel helyett az államilag támogatott, olcsó HTO-val jártak persze, úgy vitték a fűtőolajat, mint a cukrot. Pörgött a biznisz. Volt, hogy heti negyvenezret vittem haza, annyit, amennyit édesanyám egy hónap alatt keresett meg.

Három év után kirúgtak a kúttól, de nem ezért. A francia forgalmazó magatartási kódexet vezetett be, ami köszönőviszonyban sem állt az élet írta napi forgatókönyvvel. Egyetemistákat bíztak meg, akik, mint Mátyás király, álruhában végeztek próbavásárlásokat. Egyik éjszaka csúnyán megbuktam. Hajnal kettő körül jöttek – mekkora genyaság már –, amikor épp a mosót pucoltam nyakig olajosan. Az előírt udvarias köszönés és a kötelező protokoll helyett intettem nekik, hogy oldják meg. Iszonyatosan lehúztak a minősítésben. A főnökömnek nem maradt választása.

Gyorsan és hatalmasat esett az életszínvonalam. Visszaköltöztem a szülői házba, amiből annyi előny származott, hogy miközben a szakmámban, egy vegyesboltban dolgoztam, legalább 24 évesen leérettségiztem.

2001-ben felvettek az Államigazgatási Főiskolára, és abba az ügyvédi irodába, ahol a mai napig dolgozom. Nem sokkal később a statisztika kifogott rajtam, ezt a sulit is otthagytam, majd egy csúnya bokasérülés után a kosárral is felhagytam. Nem éreztem tovább biztonságban magam a palánk alatt.

Ehhez képest nem valami racionális döntés, hogy két év múlva egy tévéközvetítés alkalmával beleszerettem az amerikai fociba.

Kezdetben többnyire nálam jóval fiatalabb srácokkal edzettem, majd pár ismerőssel, köztük Árpa Attilával, megalakítottuk a Budapest Wolvest. Minket, a hazai úttörőket azóta is ikonként tisztelnek. Múltkor odajött hozzám egy srác és a kezembe nyomott egy fényképet: „Látod, miattad kezdtem el focizni!” Egy, a hónaljamig érő vékonyka fiatal fiú állt a fotón mellettem. Ma már 130 kilós meglett férfi.

Tíz éven át amerikai fociztam a Farkasokkal. Beszédes módon Monster, azaz Szörnyeteg lett a becenevem. Pályafutásom alatt kétszer sérültem meg. Először rögtön az első évemben, amikor elszakadt minden a bokámban. Nyolc hónapot hagytam ki. A doki a műtét után előírta a gyógytornát. Az ötödik alkalom után jelezte a kislány: „Tamás, remekül halad, lassan már elkezdhet kocogni.” Vigyorogva mondtam: „Drága, három hete már beöltözött csapatedzésen veszek részt.”

A Monster Forrás: Mihálovits Tamás

Hála istennek negyvenéves koromig nem sérültem meg komolyabban, pedig előfordult olyan év, amikor egyszerre három bajnokságban vettünk részt, tíz feletti meccsszámmal – ebben a sportágban soknak számít –, rengeteg utazással, röhögéssel. Olyan kohézió alakult ki köztünk, ami a mai napig tart.

Függetlenül attól, hogy az életem privát részében is vannak barátaim, korábbi csapattársaimmal, ha leülünk egy asztalhoz, időutazáson veszek részt. Olyan, mintha megint a pályán lennénk. Mennek a poénok, a beszólások, a zrikák.

Hogy kiegyenesedett az életem, elértem mindazt, ami most vagyok, nyolcvan százalékban az amerikai focinak köszönhetem. A mentalitás, a kitartás, az egyenes szemlélet: mind, mind ebből jött.

Fájnak az ízületeid, gyűlik benned a méreg

2014-ben, az egész évadban azt éreztem, valami nem kerek. Edzettem becsülettel, de fizikális szintem nem úgy ment, ahogy előtte megszoktam, ahogy elvártam magamtól. Azt, hogy már négy nap alatt hevertem ki a meccseket, simán betudtam a 40 életévnek. Az utolsó előtti találkozón jött egy kisebb sérülés. Elballagtam az orvosomhoz, aki felállította a diagnózist: „Nincs nagy gond, kis szakadás, hat hét múlva már újra játszhatsz”. Vakartam a fejem, mert egy négy héttel későbbre kiírt meccsen dőlt el a bajnokság, ezért megkérdeztem: „Ok, egy meccset ki tudok hagyni, de az utána következőn muszáj játszanom. Meg tudja oldani?” Szigorú tekintetet és a „Szó sem lehet róla” választ kaptam.

Szokásos bölcsességemnek köszönhetően négy hét múlva ott álltam a pályán, de legalább úgy köszöntem el a sportágtól, ahogy az igazi harcoshoz illik: hordágyon.

Sackeltem Bencsik Márkot – azóta a Sport tv szakértője – a saját endzónájában. Márk elég mobilis, ezért miközben ráugrottam, kicsit lecsúsztam róla, a háta mögött a földre. Egy lábra, persze a sérültre érkeztem úgy, hogy közben a kezemben tartottam Márkot. Ketten együtt nagyjából 240 kilót nyomtunk. Minden elszakadt a térdemben, éreztem, hogy vége. Visszamentem az orvoshoz. Ránézett és azt látta, amit én: a térdem helyén egy kilós kenyér méretű ömlenyt, tele vérrel és vízzel. Nem lehetett azonnal megműteni.

Az újabb vizsgálat alkalmával a doki jelezte, hogy valószínűleg mégsem olyan rossz a helyzet. Ennek iszonyatosan megörültem. Ugyanis abban az évben alakult meg a magyar válogatott, így végre eljött az idő, hogy teljesüljön, amiről mindig is álmodtam: nemzeti színű, címeres mezt húzzak magamra. Ezért úgy döntöttem, nem ültettetek be idegen szalagot, elég csak kitisztítani, aztán a műtét után megerősítem és visszamegyek még egy évet játszani. Gyönyörű keretet adott volna mindez a pályafutásomnak, de semmi nem lett belőle.

A doki kiírta a műtétet, vérképet kért az aneszteziológus és a 80-as kreatinin helyett 650-et állapítottak meg. Nem értette, hogyan lehet ez. Én akkor már tudtam: vége, eljött az idő, mind a két vesém teljesen szar. Ez az egész évemre és minden másra magyarázatot adott. Mivel a méreganyagok jó része nem ürült ki a szervezetemből, ezért ugyan nem sárgultam be, de az arcom, főleg a szemem alatt foltosodott, és gyakran emelkedett 160 fölé a vérnyomásom.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Azonnal elküldtek nefrológushoz, aki megerősítette, nagy a baj. 32 százalékosan működtek a veséim, ami pár hét alatt lement húszra. Ez már az az állapot, amikor nem választja ki rendesen a vizeletet a szervezeted. Fájnak az ízületeid, gyűlik benned a méreg. A kicsit is komolyabb fizikai teljesítményeket követően azonnal elalszol. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy közepes séta hozzá.

Dagad a bokád, a kezed, az arcod. A nefrológiai szakorvos azt tanácsolta, eszembe ne jusson megműttetni a térdemet. Persze, hogy kés alá feküdtem, mert akkor is arra gondoltam: ok, eljön az idő, amikor muszáj dializálni, de ha vége, akkor legyen esély folytatni a sportot.

Csak abban bízhatsz, valaki elvéti a kanyart

Tizenöt százalékos veseműködésnél kerülhetsz fel a transzplantációs listára. Amint elértem, jelentkeztem. Tízszázalékos működés alatt muszáj dialízisre menned, mert ha nem, meghalsz. Gyakorlatilag ekkor már nem is mérik a veseműködést. Én a Péterfy Sándor utcába jártam. Hétfőn, szerdán, pénteken felkötöttek a gépre, amelyen átáramoltatták a véremet, majd visszatolták a helyére. Mindeközben kiszedték belőle a fölösleges a vizet és méreganyagot. Olyan görccsel járt, hogy a talpam közepéig visszahajlott a lábujjam.

A dialízis alatt megszabták, mit ehetek, mennyit ihatok. Mindent beleszámítva egy liter folyadékot vihettem be. Nem bírtam. Ezért renitens módon megittam kettőt, és inkább lépcsőztem, hogy kiizzadjam. Nem ehettem fehérjét, kálium, kalcium tartalmú dolgokat, a 205 centis szervezetem folyamatosan éhezett és szomjazott.

Amikor feliratkoztam a transzplantációs listára 1360 vesére váró szerepelt rajta. Annyit tudsz, hogy átlagosan 3-3,5 évet kell várnod. Lehet kevesebb, lehet több. Az, hogy, kihez, mikor kerül egy-egy szerv, sok szemponttól függ, például a vércsoporttól, vagy hogy ne legyen benned ellenanyag, amely reakcióba lépne a beültetett szervvel.

Gyakorlatilag mintha egy gép sorsolna ki. Miután rákerülsz a listára, sosincs kikapcsolva és mindig a kezed ügyében van a telefonod. A dialízis mellett napi rutinná válik a várakozás, a reménykedés. Felkeltem, bementem dolgozni, négykor felálltam. Felültem a motorra, berobogtam a dialízisközpontba. Négy és fél óra alatt átmostak. Amikor 19-es, 1,9 milliméter széles tűvel megszúrnak, az cudar érzés, abból kapsz kettőt. Miközben szívják le, mossák át, majd adják vissza a véredet ülsz, fekszel, filmezel, vagy olvasol. Este tízre hazamész, megölelsz mindenkit, majd egy perc múlva elalszol, annyira igénybe veszi a szervezetedet a tortúra.

Másnap felkelsz és kurva szarul vagy, bemész melózni, egész nap kurva szarul vagy és este már csak arra tudsz gondolni, másnap megint kezdődik minden elölről.

A hétvége az egyedüli, amikor két teljes napod telik el dialízis nélkül, de akkor vasárnap estére már iszonyatosan rosszul vagy. Érzed, hogy normál lábak helyett két hatalmas vizes ballonon állsz, az alsó lábszáradat feszíti a felgyülemlett folyadék. Egész végig kattog az agyad. Olyanokra gondolsz: nem lehet, hogy ez velem történik. Vagy éppen: meddig lehet ezt az életet kibírni? Találkoztam olyan emberrel a dialízisközpontban, aki tizennyolc éve jár be! Fel sem rakatta magát a listára. Állítólag öt éve nem beszélt senkivel, annyira kikészítette már idegileg ez az életmód.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Pipázós alkat vagyok. A feladatokat, amiket teljesítek, kipipálom és eldobom. Úgy álltam ehhez is, most ez az első számú feladat.

Van a család, a meló, de az az elsődleges, hogy innen kikerüljek, mert ha nem kerülök ki, nincs család és nincs meló sem többet. Eközben él benned a remény. Egészen bizarr módon csak abban bízhatsz, valaki elvéti a kanyart és agyhalott lesz

– mert úgy tudják megfelelően kiszedni a szervet, ha a test még él, de az agy már nem – és hátha jó lesz a veséje neked.

Láttam, amikor meghozták a szervet

Óriási mázlista vagyok, mert mindössze két hónapot kellett így élnem, ha lehet egyáltalán ezt életnek nevezni. 2015. június 28-án épp grillpartit rendeztünk. Vörösbort kortyolgattam, amikor délután öt órakor megcsörrent a telefonom. Egy kedves nő jelentkezett: „Üdvözlöm Tamás, a koordinációs központból hívom, érdeklődöm, hogy reggel hétre kész tud-e lenni, mert van egy donor.” Azonnal kipateroltuk az vendégeket – megértették. Amikor felségemmel egyedül maradtunk, teljesen magamba roskadtam. Aztán felkapaszkodtunk. Muszáj. Először nekiültem és megírtam a végrendeletemet, ami szintén egészen bizarr érzés alig túl a negyvenen. A házban lakó ügyvédnek adtam oda letétbe, hogyha meghalok, mi, hogy legyen. A feleségemmel előre el kellett rendezzek mindent, felkészülve a legrosszabbra is akár.

A vesebetegség ugyanis idővel az összes szervet, az egész szervezetet károsítja. Emiatt minden dialízisen eltöltött évvel nő a műtéti rizikód is. 

Reggel hétig, amíg jött a mentő, szemernyit sem aludtam. Szirénázva vittek be. Azt mondták, tízkor műtenek, ehhez képest tizenegy órát várakoztam a transzplantációs klinikán. Először megszúrtak, hogy legyen kanül a kezemben, aztán ültem és vártam. Időnként jött egy nővér, rám mosolygott: „A következő még nem maga lesz.” Alapvetően pozitív embernek tartom magam, de ebben a helyzetben sok minden átfut az agyadon. Legfőképp a kockázatokon, a végkifejleten kattog az agyad. Igen, azon is, hogy legrosszabb esetben ottmaradhatsz a műtőasztalon.

Láttam, amikor meghozták a szervet. Egy táskában érkezett. A nővér biztatott: „Ez lesz a magáé Tamás.”

Este tizenegykor kerültem sorra. Felnyitottak, két és fél óra után összevarrtak és kitoltak. Akik ott dolgoznak, azok előtt le a kalappal. Heroikus küzdelmet folytatnak. A sebészek állnak a műtőben, érkeznek a szervek és a donorra váró betegek, ők meg annyit kérdeznek: máj vagy vese? Tudok olyan orvosról, aki egy műszak alatt tizenhárom embernek adta vissza az életét.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Feltört bennem az akaratos újrakezdési hullám

A többség azt hiszi, mindkét vesémet kivették és kaptam két újat. De nem. Minden páros szervből – vese, máj, tüdő – egy elegendő az élethez. Szívből egy van. Így minden donor akár hét másik embernek adhatja vissza az életét. Nekem immár három vesém van. Két rossz, egy jó. A rosszak azért nem okoznak tovább gondot, mert kikötötték, így pont úgy viselkedik, mint egy ér (de nem artériás és vénás ): csak átfolyik rajtuk a vér. A donorvesét a medenceüregembe rakták és kötötték be. Egészen furcsán hangzik, de oda teszik, ahol helyet találnak neki.

A műtét másnapján jött hozzám a gyógytornász. Rövid bemutatkozást követően kérte, hogy üljek fel, mert fel kell ülnöd ahhoz, hogy megtalálja az új szerv a végleges helyét.

Na ekkor tört fel bennem először az akaratos újrakezdési hullám. Felültem, majd így szóltam: „Ha már ülni tudok, fel is állok.”

„Felállhat Tamás, de nehogy elessen, mert akkor mindketten nagyon nagy bajban leszünk.” A 160 centis lány megfogta a kezemet, felálltam, pár másodperc után megszólaltam: „Ha felálltam, akkor már legalább az ablakig hadd menjek el.”

Öt lépés tettem oda, ötöt vissza. Annyira belefáradtam, hogy a nap hátralévő részét kómás alvással töltöttem. Másfél hét után kiszedték a katétert, a műtéti csövet. A sebész azt mondta, esettanulmány vagyok, olyan, mint amilyet a nagykönyvben leírnak, hogy néz ki egy tökéletes veseátültetés.

Amikor megszabadultam az összes belém kötött orvosi eszköztől, a kórház folyosóján elkezdtem róni az hosszakat. 67 kő van a hosszú folyosón 43 a röviden – ez örökre belém égett. Minden nap komplett kontrollt végeztek, és amikor a megfelelő vérképet produkáltam, hazaengedtek. Két és fél hét után jött el a pillanat. Útravalóként azt kaptam, igyak rengeteg vizet, és ne egyek citrusféléket és nyers húst. Minden mást szabad.

A himnusz, ami neked szól, hidegrázós érzés, örök emlék

A fiam akkoriban jégkorongozni járt. Amikor 2016-elejére már kellően erősnek éreztem magam, kitaláltam, ha már amerikai focizni nem lehet, mi lenne, ha az apukák alakítanának egy csapatot. Veseátültetés után nem éppen a legajánlottabb sport a jégkorong, de nem bírtam magammal, gondoltam amatőrben nincs kontakt, nagy baj nem lehet. Ettől még estem nagyokat, be is szartam rendesen minden egyes zakó után, de a rendszeres kontrollok soha nem jeleztek problémát.

A kezelőorvosom mindezt látva 2017. elején megkérdezte: „Ha már ennyire sportos csávó vagy, nem akarsz elindulni idén a szervátültetettek világjátékán?” Életemben először hallottam a Magyar Szervátültetettek Szövetségéről, akik szervezik, támogatják a sportolást. Mint mondják, ez nekünk plusz életéveket jelenthet.

Hokiszezon közben voltunk, nem akartam cserben hagyni a csapatot, ezért nem vállaltam. De szöget ütött a fejemben, ezért felhívtam a korábbi wolvesszos csapattársamat, Pethő Ferit, aki ifjúsági válogatott kalapácsvető volt, hogy mi lenne, ha felkészítene a 2018-as Eb-re. Elengedtem a hokit és szeptemberben nekiálltunk a közös munkának. Elsősorban a dobószámokra fókuszáltunk. Először a Honvéd pályán, majd Újpesten edzettünk. Utoljára az iskolában dobtam kislabdával, a nulláról indultunk. Súllyal első kísérletre tíz métert löktem, Feri nyolcra számított. Fokozatosan építettük fel az Eb-ig a programot. A két fő számomra, a súlylökésre – ötkilós súllyal 14 méter 6 centivel nyertem – és a diszkoszra koncentráltunk, de a másik két számomat, a krikettlabda-dobást és a gerelyhajítást is megnyertem, azonban az utóbbi kettő nagyon megviselte a vállamat.

Az Eb bulisabb verseny, de a világjátékok már komoly, ahol sokkal erősebb a mezőny. Idén augusztusban hatvan országból 2300 versenyző nevezett, ebből tizenegy sportágban 54 magyar szervátültetett. Két fő számomban, a súlylökésben és diszkoszban is 11 nemzet 18 sportolója kvalifikálta magát. A világbajnokságon már 7,25 kilogrammos súllyal versenyeztünk, pont mint most a profik Dohában és 11 méter 93 centis világcsúccsal nyertem. Diszkosszal 36 méter 60 centit dobtam, ami szintén világcsúcsot és aranyérmet jelentett.

A 2019-es ilagbajnokságon. Forrás: Mihálovits Tamás

Már a következő világjátékokban gondolkozom, ami 2021-ben Houstonban lesz. Az irániak, a britek nagyon jók, az amerikaiak altatnak, mert arra biztosan komolyan felkészülnek. De sok van még bennem is.

Feleségem kivan az egésztől. Félt. Azt mondja, kapuzárási pánikom van. De nem. Világ életemben az volt a vágyam, hogy nemzeti színű mezt húzzak magamra, ami a veseátültetésem miatt sikerült.

Hidegrázós érzés, örök emlék a vb-eskütétel a Semmelweis Egyetemen, ahol az orvosok és az ápolók már nem mint betegre, hanem a sportolóra néztek. Ahogy az is, amikor világbajnokként a dobogó tetején álltam és nekem játszották a himnuszt. Ott és akkor arra gondoltam: „Ez vagyok én, itt a helyem.”

Jó ez így, ahogy megtörtént

Miért tartom fontosnak, hogy másokhoz is eljussanak az eddigi negyvennégy évem fontosabb momentumai? Feri a vb után feltette a kérdést: „Ha visszatekerhetnéd az időt 2015 januárjáig és választhatnál két út között: kimarad ez a veseátültetős procedúra és mehetne tovább az életed egészségesen, vagy megtörténik a műtét, de válogatott, világ- és Európa-bajnok lehetsz, melyikre lépnél?” „Ne csináljuk vissza, jó ez így, ahogy megtörtént” – válaszoltam.

A donoromról csak annyit tudok: magyar, férfi, sportolt és 35 éves korában ment el. Sajnálom, ami vele történt, de nem tehetek róla. Ha megtudhatnám ki az, megismerkedhetnék a családjával, nem biztos, hogy bevállalnám. Mert mit is mondhatnék nekik? Hogy kösz? És ők mit mondanának? Hogy szívesen? Megöl és felemészt, ha állandóan azzal foglalkozol, ki lehetett a donorod.

Egy azonban biztos: a lelkem mélyén örökké hálás vagyok. Tartozom neki annyival, hogy nem ücsörgök a fotelban. Meg kell mozdulni. Mindenkinek, nem csak a szervátültetetteknek. Sportolni kell és élni az életet. Az a maximum, amit meg tudok tenni érte, hogy úgy élek, ahogy. Sportolhatok és hálás vagyok neki, hogy az életem száztíz százalékát visszakaptam. Amire ő büszke lett volna, azt megcsinálom. Így az én sikerem az övé igazából.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Lázár jelöltje legyőzte a Fideszét

A volt miniszter városában nagyot égett a kormánypárt. Lázár furcsa mód azzal vigasztalódhat, hogy Mezőhegyesen sikerült lenyomni a fideszes indulót.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.