Gyarmati Andrea: Tucatnyi nagy, színes lufi

A sport mindenkor meghatározója volt egész életünknek, és bizonyos szempontból, jóval azelőtt, hogy elkezdtem komolyan úszni, és jóval azután is, hogy abbahagytam a versenyzést, befolyásolt egy csomó mindent. Például a nyaralást.

Tizenkét éves voltam, még éppen egy lépéssel a komoly úszókarrier előtt, és két évvel szüleim válása után. Az úszás – lévén még csak nyitott uszodákban zajlottak a versenyek, sőt a vízilabda mérkőzések is – nyári sportág volt. Télen a felkészülés és az edzések, nyáron a megmérettetés.

Még csak gyerekversenyeken indultam, de az már akkor is kiderült, számomra nincs jobb dolog, mint versenyezni és persze nyerni.

A szüleim komolyan sportoltak, és elég eredményesek is voltak. Mindezek hatására úgy lettem szocializálva, a nyár nem a nyaralás, a pihenés, hanem a versenyek időszaka, és nem is volt ezzel semmi baj.

Balatoni nyár

Abban az évben azonban, ma sem tudom miért, Apu úgy döntött, elmegyünk kettesben nyaralni. Mondom, a szüleim már elváltak, tehát Apu nem lakott velünk, és bár mindennap láttam, találkoztam vele az uszodában, és egyébként is, ha akartam, mégis, az külön öröm volt, hogy egész nap együtt lehetünk.

Gyerekként nem nagyon értettem, hogy mi az a válás, és az én szüleim miért nincsenek együtt. Nem mintha elhallgattak volna bármit is előlem, elmagyarázták az okokat, de tízévesen elég nehéz mindezt megérteni. Talán sokszor tízévesen sem könnyű.

Mindenesetre, mint minden kisgyerek, igyekeztem alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, és mint mindig, kihozni abból a legjobbat.

Az azonban, hogy Apu velem lesz, sőt csak velem, úgy éreztem, akár kárpótlásnak is megteszi.

Nagyon szerettem az Apukámat, nincs ez másképpen ma sem. Volt miért szeretni. Laza volt, vicces, és biztonságban voltam mellette. Azt hiszem, fürödtem a szeretetében. Szóval nem ragozom, rajongtam Apuért, ahogy sok kislány rajong a papájáért.

Úgy nőttem fel, hogy mindig megbeszélték velem is a dolgokat. Mire mit költünk, mire van lehetőség, mit szabad, és mit nem. Nem volt tehát semmi meglepő abban, amikor Apu indulás előtt azt mondta: “Meg kellene beszélnünk, Andukám, hogyan csináljuk ezt a nyaralást.”

Tudtam, van szavazati jogom, de nem nagyon értettem, mi megbeszélnivaló van azon, hogy lemegyünk kettesben a Balatonra, vártam hát türelmesen, mit is akar Apu mondani.

“Te már nagylány vagy, segíts nekem, szerinted hogyan lenne a legjobb” – mondta.

Szóval nagylány vagyok – azt tudod, tizenkét éves korban még nagyon szereti az ember, ha lenagylányozzák –, és dönthetek. Nem hoznak-visznek, rángatnak, hanem meghallgatják a véleményemet. Majd szétvetett a büszkeség.

Sok évvel, sok-sok évvel később tanultam meg, hogy így, ezen a módon lehet egy ember önbizalmát megalapozni. Nem tudom, a szüleim honnan tudták ezt, tudták-e egyáltalán, vagy spontán voltak ilyen okosak, de ez nem is volt igazán érdekes akkoriban.

Miben kellene dönteni? – kérdeztem.

“Nézd, kislányom, van ennyi pénzünk” – válaszolta Apu, és olyan apus-férfias mozdulattal kipakolta a pénzt a zsebeiből –, “azt kellene eldönteni, mihez kezdjünk ezzel.”

Nem egészen értettem, mit akar ezzel mondani. Meg még azt is gondoltam, hát költsük el. Szóval nem értettem a kérdést. Valószínűleg ez látszott is rajtam.

“Látom, nem nagyon érted, mit akarok megbeszélni” – mondta Apu.

Hát nem igazán – válaszoltam.

“Nézd, Anduka, két lehetőség van. Lemegyünk a Balatonra, szépen beosztjuk a pénzt, és úgy gondolom, ez az összeg körülbelül 2-3 hétig kitart, vagy ez itt a benzinpénz az oda és visszaútra – és elhúzott egy bizonyos összeget a kupacból –, a többiből meg azt csinálunk, amit akarunk, de csak addig leszünk lent a Balatonon, amíg a pénzünk tart.”

A kiváltságos

Nem hiszem, hogy sokat kell gondolkoznod azon, vajon hogyan is döntöttem. Úgy éreztem magam, mint egy milliomos. Tehát van terülj-terülj asztalkám, és bármit kérhetek, megkapom. Ugyan, kit érdekelt a hazajövetel.

Később, a mexikói olimpián mesélték el a történetet, hogy azt a valakit, akit feláldoznak emberáldozatként a piramison a papok, egy évig csak kényeztetik, mint kiváltságost. Amikor két évvel később az idegenvezető azt a történetet ecsetelte, pontosan tudtam, miről beszél. Kiváltságos, ez volt tényleg a legjobb kifejezés.

Apuka –
Gyarmati Dezső (1927.10.23.-2013.08.18.)

Háromszoros olimpiai bajnok (1952, 1956, 1964) vízilabdázó, olimpiai bajnok szövetségi kapitány (1976) a Nemzet Sportolója. Az  egyetlen vízilabdázó, aki öt olimpián szerepelt, ráadásul mind az ötről éremmel tért haza.

Első felesége Székely Éva úszónő, Lánya: Gyarmati Andrea.
1964-ben feleségül vette Bara Margit színésznőt, aki négy év múlva még egy kislánnyal, Eszterrel ajándékozta meg.
Unokái: Hesz Máté vízilabdázó, Szilágyi Liliána és Szilágyi Gerda úszók

A ház ahol laktunk, elég pici volt. Apu egyik csapattársa adta kölcsön. Két kicsi szoba, egy apró étkező és a fürdőszoba. Isteni nyaralás volt. Lángos, fagyi, vízi pisztoly, bármire csak ránéztem, azt kérdezte a papám – “Kéred, kislányom?” – és én bólintottam, és fantasztikus kincsek birtokába jutottam.

Úsztunk és játszottunk a vízben, sokat beszélgettünk, olvastunk is együtt. Meglátogattunk barátokat. Egyik este vacsorázni indultunk, amikor egy lufi árus mellett vitt az utunk. Színes nagy lufik voltak a biciklijére kötve. Kicsit fújt a szél, és a gömbök gyönyörűen mozogtak a levegőben. Lassítottam.

“Melyiket kéred, Andukám?” – kérdezte az Apukám.

Egyik szebb volt, mint a másik, vacilláltam. Édesapám várta a választ, majd hirtelen döntött. “Megveszem mindet” – mondta az árus bácsinak, majd a kezembe nyomta a zsinórokat.

Lufik

Ha a Kohinoort vette volna meg, azzal sem okozhatott volna nagyobb örömet. Tudtam, vagy inkább csak éreztem, Apu mindent nekem akar adni, ami a világon értékes. És akkor bizony, hidd el, bármennyire nevetséges is, a kincseket egy halom lufi jelentette számomra..

“Tudod, nincs ez mindig így, kislányom, nem lehet, de a nyaralás arról szól, másképpen élünk néhány napig, mint a mindennapokban. A nyaralás attól is más, hogy meg lehet ezt is csinálni” – magyarázta.

Úgy masíroztam egész este kezemben a lufikkal, mint egy királylány. Én voltam Lufi Ország királylánya, a kiválasztott. Amikor hazaértünk, akkor derült csak ki, ez a sok lufi bizony sehogy se fér be abba a kicsi házba, ahol lakunk. Vagy a lufik maradnak kint, vagy mi.

“Gyere” – nyúlt a kezem után Apu –, “tudom már, mit csinálunk”. Mentünk lefelé a part irányába, apu, a lufik meg én. Sejtelmem sem volt róla, mi lesz ebből. De tudtam, minden rendben lesz, mert Apu fogta a kezem, és velem volt.

Gyönyörű este volt teliholddal, ragyogott a víz. Halkan fodrozódott is. Kevesen voltak már a parton. Távolról zene hallatszott. Tudod, olyan igazi giccses Balaton-parti este volt, amit, ha megélsz, egyáltalán nem tűnik giccsnek, inkább úgy érzed, varázslat. És valóban az volt.

“És most szépen sorban, egyenként elengedjük a lufikat, úgy, hogy kívánunk mindig valamit. Akarod?” – kérdezte.

Akkor még annyi idős voltam, hogy tudtam, biztosan tudtam, minden álmom valóra válik, de abban is biztos voltam, ha varázsolunk is mellé, az sosem árthat.

Darabonként engedtem el a zsinórokat, és felváltva mondtuk azt, amire a szívünk vágyott. Felszállt az utolsó gömb is egy titkos kívánsággal. Erre ugyanis azt mondta az Apukám, ez legyen olyan, hogy mindketten kívánhatunk valamit, de csak magunkban. Szálltak az ég felé a gömbök, és tudtam, minden úgy lesz, ahogy szeretném.

Másnap kiderült, elfogyott a pénzünk, idő lett volna még de ennek ellenére haza kellett jönni. Tudtam, én választottam így, hogy tart, ameddig tart, de addig mindent megkapok. Csendesen összecsomagoltam, és egyáltalán nem bántam meg, hogy így döntöttem az elején.

Van az úgy, nem is nagyon ritkán, hogy valami tovább él benned, és az emlék végigkíséri az életed. Néha, ha biztonságra vágyom, és nagyon szeretnék valamit, csak lehunyom a szemem, és gondolatban elengedem egy lufi zsinórját, és remélem, az érzés is visszajön, hogy kívánhatok bármit, valóra válik