Hol is találkozhattunk volna másutt, mint a Budapest Honvéd dzsúdó termében. Érkezésemkor Csernoviczki Éváék még az edzés derekán jártak, rövid várakozás után azonban személyesen is megismerhettem olimpikonunkat, aki készségesen válaszolt kérdéseimre.
Fotó: MTI
– Ahogy vártam rád a folyosón, egy srác megkérdezte tőlem angolul: melyik a fiúöltöző? Edzenek veletek külföldiek is?
– Láttam én is néhány külföldit, biztosan a Testnevelési Főiskolán tanulnak és most volt dzsúdó edzésük.
– Ahogy az edzéseteket néztem, kicsit meglepődtem, hogy ilyen sokan vagytok. Ennyire népszerű a sportág?
– Sokszor ennél is többen tréningezünk. Most válogatott keretedzés volt, azért voltunk „csak” ennyien.
– Hány éves kapcsolat fűz a cselgáncshoz?
– Több mint húsz.
– A kezdetektől édesapád az edződ. Ha ő nincs, akkor másként alakult volna?
– Az ő hatására kerültem közelebb ehhez a küzdősporthoz, hisz már kiskoromban is tartott nekem tréningeket. Ám szó nincs arról, hogy erőltette volna a cselgáncsot, valójában ő ellenezte az egészet.
– A közös munka miatt is nagyon szoros vele a kapcsolatod. Édesanyáddal is jó viszonyt ápolsz?
– Ő a biztos háttér, aki főz, mos, takarít és mindent megcsinál nekünk, ahhoz, hogy csak az edzésre kelljen koncentrálni. Sokat köszönhetek neki is.
– Tatabányán születtél, a mai napig ott éled mindennapjaidat?
– Tatabánya közvetlen közelében, Tarjánban lakom.
Fotó: MTI
– Mi a karriered során ért legrosszabb élményed?
– Úgy gondolom, a sport nagyon sok érzelmet vált ki az emberekből. A felkészülés és a versenyek során erős ingerek érik a sportolót. Legrosszabb emlékeim talán a sérülésekhez köthetők, de kiemelni egyet sem tudok.
– Sosem volt olyan pillanat, amikor azt gondoltad, hogy abbahagyod?
– Természetesen előfordult, de ez a sport éppen arra tanít, hogy nem szabad feladni. Az egyéni játék azért is nehezebb másnál, mert csak saját magadra hagyatkozhatsz, magadat kell kihúzni a gödrökből. Az érem másik oldala, hogy ha sikerül kilábalnod egy ilyen hullámvölgyből, az annyi önbizalmat ad, hogy az már maga egy siker.
– Melyik sikeredre emlékezel vissza a legszívesebben?
– Az olimpiai bronzérmemre, egész pontosan a harmadik helyért vívott utolsó mérkőzésemre.
– A verseny reggelén éreztél magadban annyit, hogy sikerülhet dobogón végezni?
– Természetesen úgy mentem ki, hogy tudtam, képes vagyok olimpián érmet szerezni. Már Pekingben is nagyon közel jártam ehhez, hiszen hetedik lettem 2008-ban. De azt, hogy dzsúdóban mi történik, nem lehet előre megmondani. Velem senki nem számolt, hisz a cselgáncs kevés szerepet kap a médiában, és ez korábban is így volt. Az úszó Cseh Laci is az első napon versenyzett, ennek külön örültem, mert kevesebb teher esett rám. London előtt is tudatosan elvonultam a „világ szeme elől”, és a következő olimpia előtt is ez a tervem. Persze most már nehezebb lesz, mert ismert sportoló vagyok.
– Dühös voltál, mikor a legjobb nyolc között kikaptál, és vigaszágra kerültél, vagy megemberelted magad, és kitűzted célul magad elé a bronzérmet?
– Mindig bosszantó, ha vereséget szenvedek. Sok idő nem volt az elmélkedésre, mert rögtön jött a következő meccs. Onnantól tudtam igazán felszabadultan dzsúdózni. Összességében nekem nem kudarc a bronzérem.
– Te voltál az első magyar női cselgáncsozó, aki érmet nyert az ötkarikás játékokon. Mondhatjuk, hogy ezzel egy álom vált valóra?
– Igen, méghozzá gyerekkori álmom. Nagyon nehéz volt ezt úgy végigcsinálni, hogy nem volt előttem női példakép, aki már produkált magyar színekben.
Fotó: MTI
– 2008-ban és az elmúlt három évben te lettél az év magyar női cselgáncsozója, ami nem kis teljesítmény.
– Én nem is ezt emelném ki, hanem hogy 2012-ben, az olimpia évében harmadik lettem az év női sportolója választáson. Azért büszkeség ez számomra, mert a kajak-kenuval és az úszással kevesen tudják felvenni a versenyt, lévén, hogy több számban indulhatnak, több esély van az éremszerzésre.
– Mikor úgymond belecsöppentél a profi szintű sport világba, nem volt nehéz hozzászokni a folyamatos utazásokhoz?
– Ha valaki úgy dönt, hogy élsportoló szeretne lenni, akkor tudja, hogy ez ezzel jár, hiszen sok-sok versenyt és edzőtábort külföldön rendeznek meg. Mikor ezt az utat választod, az elején már ehhez alkalmazkodsz. 2002-ben lettem ifjúsági válogatott, akkor itthon volt az ifjúsági Európa-bajnokság, ott bronzérmes lettem. Aztán két napra rá utaztunk Japánba edzőtáborozni, akkor kezdődött a válogatott pályafutásom.
– Idén indulsz még versenyen?
– Lesz még pár komolyabb torna, de nem neveztem egyikre sem. Nem lehet egy évben harminc megmérettetésen jól szerepelni. Ahol idén elindultam, ott jó eredményeket értem el. Gyűjtöttem elegendő pontot, nem akarok lefogyni. 28 éves vagyok, szükségem van pihenőre nekem is. Az év vége így könnyebbnek tűnik, de természetesen edzek, ám nem olyan intenzitással, mint a versenyek előtt. Az olimpiai kvalifikációs ranglistán harmadik helyen állok, a világranglistán az ötödik helyet foglalom el, ezért sincs szükség a plusz versenyekre.
