Pedig igazán mindent megtettünk, mindennek utánanéztünk, hogy zökkenőmentes legyen a dolog. Persze tervezni lehet, az élet úgyis átírja a dolgokat. Az első nehézséget az okozta, hogy az én akkreditációm érvényes a médiát szállító buszokra, a szobatársamé, Riáé viszont nem. A transzferes önkéntesek viszont elmagyarázták, hogy hogyan juthatunk ki így is, még éjjel is a reptérre az olimpiás buszokkal. Vészhelyzet esetére ott a külvárosi vonat, a szupermodern „Laszticska”, annak a menetrendjét is megnéztem, azt is ingyen használhatjuk. Óránként jár, szuper, nagy bajunk nem lehet.
Esik az eső. Hát ez remek kezdet. Felszálltunk a buszra, eljutottunk az Olimpiai Parkig, ott kérdeztük az éjszakai szolgálatot teljesítő önkéntesektől, hogy honnan indulnak pontosan a buszok. Meg is mutatták, látótávolságon belül, pár perc séta, a vonatállomás előtti pálmaligetes buszpályaudvarról. Odamentünk, kérdeztük az ottaniakat, hogy melyik állásból megy a reptéri járat. Na, itt jött az első bökkenő. Ja, hogy az a bizonyos buszjárat még nem létezik? Képben vannak a transzferes munkatársak, valóban.
Szuper, irány a vonat. A biztonsági detektoros kapunál meredt szemekkel néznek ránk az önkéntesek és biztonsági őrök, hogy ugyan mit akarunk. Hát a reptérre menni. Reptérre? De hát már elment az utolsó vonat… Mert az meg csak az Adler főpályaudvarról megy, a másik irányba. Csodálatos.
Magyar küldöttség – még otthon
Ha már eddig eljöttünk az éjszaka közepén, dehogy adjuk fel. Valaki egy taxi számot esetleg? Az persze szétkapcsol. Harmadik próbálkozásra válaszolnak, Ria oroszul hadar a telefonba, azt mondják, öt perc, és küldik a kocsit. De nem talált meg minket. Hát igen, új az egész komplexum, nem ismerik minden zegét-zugát, na de tudták, hogy olimpia lesz, felderíthették volna az Olimpiai Park környékét. A sofőr visszautasította a rendelést, mindegy, küldenek mást.
Végre megtalált minket a taxis, aki helyi lévén történetekkel szórakoztatott minket az építkezések nehézségeivel kapcsolatban, például, hogy tulajdonképpen egy ingovány volt korábban az olimpiai park helyén, ami okozott némi fejtörést a mérnököknek.
Aztán megérkeztünk a reptérre, ahol már várt a magyarokra egy orosz srác, aki maga sem igazán tudta, mit akar. Úgy tűnt, a NOB vezetőségét fogja kísérgetni, de sem én, sem Ria nem értettük, mit magyaráz, mert a sportolókkal kapcsolatban is volt valami mondandója, amit sem oroszul, sem angolul nem tudott tulajdonképpen megfogalmazni.
Aztán előkerültek sportolóink, a sízők kicsit különválva a korcsolyázóktól, de mindenki egyaránt hulla fáradtan, leszögezve. Heidum Bernadett, friss Európa-bajnoki ezüstérmesünk alig több, mint egy hónappal korábbi térdműtétéről mesélt: kicsit megijesztette, hogy az olimpia előtt hat héttel műtőasztalra kell feküdnie porcleválás miatt, és bár még mindig nem tökéletes, de a szokásosnál körültekintőbb bemelegítés után már rendesen tud korcsolyázni.
Szegény Kónya Zsófi, aki váltó harmadik hely mellett egyéni bronzéremmel tért haza Drezdából, betegen érkezett Szocsiba, szinte megszólalni sem tudott – mostanra már jobban van. A koris fiúk csak lógtak a csomagjaikon, Riával beszélgettek, Liu Shaolin Sándor kicsit a vállát fájlalta.
Szabó Milán, a P&G Köszi Anyu! kampányának magyarországi nagykövete arra panaszkodott, hogy szinte az egész napját folyamatosan interjúkkal töltötte, így már akkor kimerült volt, mikor felszállt a gépre. A biatlonozó Szőcs Emőke pedig szótlanul állt edzőjével a transzferbuszra várva.
Liu Shaolin Sándor felcsapott lesifotósnak
Nagyjából húsz perces várakozás után aztán megjöttek a várva-várt buszok, a mieink elindultak az olimpiai faluba, Ria ment dolgozni, én pedig vissza a szállásra aludni még egy órát, mielőtt a műszakom kezdődött.
Ja, a tanulság majdnem lemaradt: Oroszországban soha, sehova ne indulj el úgy, hogy nincs veled olyan, aki beszél oroszul!
