A 33 éves támadó falember már nyolc éve erősíti a Farkasokat, így részese volt a piros-feketék sikereinek: öt magyar bajnoki címnek és két Közép-európai Kupa ezüstéremnek. A civilben mezőgazdasági vállalatot működtető Pethő Ferenc feladata a pályán az, hogy megvédje a irányítót a szereléstől, valamint hogy jó blokkokkal segítse a csapat előrejutását. 2012-ben a hazai amerikaifutball csapatok szavazása alapján pedig megkapta az év legjobbjának járó elismerést, vagyis az MVP-címet.
Mit gondol, miért önt választották meg az év legjobbjának?
Amatőr szinten nagy dolognak tartom ezt a díjat. Abban biztos vagyok, hogy nem az utóbbi egy évemnek szólt ez az elismerés, hanem az elmúlt nyolcnak. Mondhatnánk azt is, hogy ez egy összetett kitüntetés, a pályán és azon kívül mutatott eredmények gyümölcse. Azt a munkát díjazták, amit mindkét oldalba belefektetek. Persze jó érzéssel tölt el, hogy ott szerepel majd a történelemkönyvekben, 2012 legjobb játékosa Pethő Ferenc.
Pedig a falember pozíció nem tipikusan egy kirakat-poszt, mint mondjuk az irányító, a futó, vagy az elkapó.
A bírók, a csapatvezetők, a játékosok megjegyzik az embert egy kemény, de szép megmozdulás után. Ebben a pozícióban csináljuk a dolgunkat: ha jól teljesítünk, touchdown a vége, ha rosszul, akkor azt rögtön észreveszik. Persze a csapaton belül, és szakértői szemmel nézve tisztán látható, ki az, aki jól dolgozik a gyepen.
Az Év játékosa díjjal (Fotó: wolves.hu)
Azt mondta, nem ez volt a legjobb éve, mégis most díjazták a munkáját.
Voltak erősebb idényeim az elmúlt nyolc szezon alatt, ez igaz, hiszen idén vállsérüléssel bajlódtam, most műtöttek meg december 6-án. Ráadásul vidékről járok edzésre, egy foglalkozásért 150 kilométert utazok, így nehéz az időt jól összeegyeztetni. Viszont amikor edzésen vagyok, 100 százalékot beleadok, de érzem, ahogy idősödök, egyre “ritkább” a levegő, és az erőnlétem is jobb volt régebben.
Nyolc évvel ezelőtt nem volt túl felkapott sportág az amerikaifutball, mondhatni a kezdeti szárnypróbálgatások óta jelen van a sportág hazai életében. Hogyan került mégis a pályára?
Egy egyetemi évfolyam találkozón két sportrajongó barátom keltette fel az érdeklődésemet az amerikaifoci iránt, így lementem egy edzésre. Ott kialakult egy nagyon jó brigád. A csapat amerikai trénerétől, Lee Hlavkától sok bíztatást kaptam, és ez egy külföldi szakembertől jó érzés, így ott ragadtam. Jó érzés valakit seggre ültetni, az egészséges agresszió miatt, de ebben ott van a dominancia is. Állatias törvények uralkodnak ebben a sportágban, vagyis aki erős, az megkapja a tiszteletet. Ha megharcolsz a posztodért, azt elismerik. Persze nagyon fontos az alázat is. Azt nem szeretem, amikor valaki csinál egy szerelést, és ordít a földön fekvő ellenfele fölött. Tisztelet és alázat nélkül ez nem megy.
A Wolves már évek óta Magyarország legsikeresebb klubja. Mik a távlati céljai egy ilyen eredményes csapatnál?
Mindig egy évre tervezek. A munka, a család az utazás miatt nem olyan egyszerű az életem, de 2013 nyarára, ha összeáll a magyar amerikaifoci-válogatott, akkor 200 százalékkal megcélzom a kerettagságot. Ha ez összejött, akkor a következő cél a válogatottság megtartása. Ha nem, akkor megvárom a juniorjainkat, mennyire tudnak majd felzárkózni, de 36-37 éves koromig még nyugodtan játszhatok.
Ha már szóba hozta a válogatottat, évek óta téma, a nemzeti csapat felállítása. Mennyit jelentene a sportág fejlődésében, ha valóban megalakulna a magyar válogatott?
Nyolc éve figyelem a focit. Az újonnan alakuló sok csapat miatt a nézők is szétoszlottak. A válogatott viszont összehozná az embereket. A magyar szív találkozna az amerikaifocival. Szerintem nem csak a sportág szerelmesei, hanem a magyar érzelmű emberek is kijönnének egy válogatott meccsre, vagyis több ezres tömeget is összehozna, elég ha csak a HFL döntőjét vesszük alapul (a magyar kiemelt liga fináléját a Farkasok nyerték, 65-21-re a Budapest Hurricanes ellen – a szerk.), ahol háromezer néző volt. Atlétaként is profi akartam lenni. Nem a pénz miatt, a válogatott mez és a himnusz miatt. Nagy lökést adhatna a fiataloknak, ha létezne egy válogatott.
Tömeg volt a BKV Előre stadionjában:
Sokan megrökönyödnek, hogy az NFL-ben milyen durva ütközéseket lehet látni, viszont a profik komoly pénzért teszik kockára az egészségüket. Itthon viszont más a helyzet, amatőrként ingyen törik össze magukat…
Ez így igaz. Viszont ez így nem jó, előbb-utóbb szükség lenne a juttatásokra. Az edzőknek mindenféleképp kellene fizetni, hiszen ha ők nem rakják oda magukat, akkor mit várunk. A hét minden napján agyalnak, elemeznek, szerveznek, mindenben segítenek a klubnak. A játékosoknak sem ártana a fizetés, hogy új felszerelést tudjunk venni, vagy finanszírozzuk az utazásokat, legalább egy kis kiegészítés formájában. Sajnos sok sportágban, ahol Európa-bajnokokat, világbajnokokat nevelünk ki, ott sincs pénz, így nem sok remény van arra, hogy mi majd kapunk egyszer. Vidéken talán más a helyzet, egy klub mögé jobban odaállnak a helyi szponzorok. Pesten viszont rengeteg klub van az ideális 2-3 helyett, így néző sincs annyi, amennyi kellene. Persze, hogy 2-300 néző miatt nem érdemes egy szponzornak pénzt befektetni. Korábban, amikor még kevesebb klub volt a fővárosban az osztrák csapatok is megilletődve léptek pályára a hangulat miatt.
Immár nyolc éve védi az irányítót (Fotó: wolves.hu)
Amerikában, a sportág hazájában évről évre egyre több a szabálymódosítás, a játékosok épségének védelmében, például kiemelt ügyként szerepel az agyrázkódások kezelése. Magyarországon miben másabb az orvosi háttér?
Évente járunk sportorvosi vizsgálatra, vagyis egészségesen megy le edzésre az ember. Azonban ha bejön egy sérülés, a játékosok is tudják, nem éri meg kockáztatni, visszamenni a pályára, mert azzal csak rontanánk a helyzeten; nem tesszük magunkat tönkre. Ha pedig megtörtént a baj, mindenki önszántából megy el orvoshoz, hiszen egyik magyar csapatnak sincs orvosi stábja. Régebben még volt masszőrünk, most már az sincs. Néha én is megkérdezem magamtól, hogy “Hülye vagyok én, hogy összetöretem magam?”, ám van egy célom: minél több érmet, kupát, elismerést begyűjteni, ráadásul hiányozna a családias légkör is. Éppen ezért, korábban azt mondtam volna, egy komoly sérülés után, hogy persze, visszamegyek az edzésre, a pályára. Most viszont már elgondolkodnék a folytatásról. Nem lehet ugyanis összehasonlítani a civil életet a sporttal. Ha majd a kettő közül választanom kell, a család és a munka mellett voksolok.
Mit gondol, hogyan lehetne a fiatalok számára még vonzóbbá tenni ezt a sportágat?
A hangulat, a körítés, a cheerleaderek, a tévés közvetítések mind motiválóan hatnak a fiatalokra, és akkor még nem is beszéltünk a válogatottról. Ráadásul az amerikaifoci olyan sportág, mely számos példaképet állít a gyerekek elé. Minél többen látnak minket, akár válogatott mezben, az ösztönző lesz, vagyis a vizuális élményekben látom a siker kulcsát.
