Gyarmati Andrea: Kisfiútól kellett engedélyt kérnem, hogy úszhassak

Május közepe van, ezerrel süt a nap, ilyenkor az úszás is sokkal jobban esik. (Télen is rendszeresen edzek, de olyankor külön feladat rávenni magam a hideg vízre. Már versenyzőként is utáltam a hideget – vízben és levegőben egyaránt. A késő ősz és a tél sose volt a kedvencem.)

Néhány napja bandukolok épp egyik betegtől a másik felé, amikor szembe jön egy helyes fiatalember, Gyuri. Megörülünk egymásnak, elmeséli, mi minden történt vele a sok év alatt, amióta nem találkoztunk.

A nagypapája az édesapám edzőtársa volt a KSI-ben. Együtt szervezték az iskolákból a gyerekek kiválasztását, és hogy kiváló munkát végeztek, arra bizonyíték, hogy az akkoriban megalakult Központi Sport Iskolában pólózni kezdő fiatalok alkották a később világraszóló eredményeket elérő válogatott gerincét.

Maga Gyuri is vízilabdázott, emlegeti is most, hogy „emlékszel, olyan nagyszájú, magabiztos kisfiú voltam, majdnem kidobtalak az uszodából?!”

Csodás élet zajlott akkoriban a Csasziban (vagyis hát a Császár-Komjádi uszodában): a múlt és a jelen nagyjai, úszók és vízilabdázók nagy egyetértésben élvezték az uszodai lét örömeit.

Az akkor már idősödő édesapám is ott töltötte napjainak jelentős részét. Volt fix helye, ahol elücsörgött kicsit úszás előtt és után; és ahol nagyjából halálra dohányozta magát, miközben lelkesen ecsetelte, hogy másnaptól leszokik az egészségtelen szokásáról. Gyakran mondta, hogy „megváltjuk a világot, de ha azt nem is, a vízilabdát biztosan”. És ezért a célért tett is elég sokat, még nyugdíjasan is ismerte, szerette, tisztelte őt uszodaszerte mindenki.

*

Sok éve, a mostanihoz hasonló jó időben látom, hogy a nagymedencében óvodásforma kisfiú küzd az elemekkel, de legalábbis a vízzel, mégpedig a kedvenc pályámon. A srác láthatóan épp túl a kisvizes oktatáson, a következő erőpróba az ötvenes, vagyis a mély víz.

Megszólítom: „Bejönnék melléd úszni egy kicsit, ha megengeded.”

Végtelenül szigorúan néz vissza, s az ezt a korosztályt jellemző önbizalommal válaszol: „Ide nem jöhet be akárki. Ezt nekem a Gyarmati Dezső bácsi mondta!”

Így felelek: „Hát, az bizony komoly dolog, mert Dezső bácsi nagy ember itt, sőt az uszodán kívül is. De én, képzeld, a Dezső bácsi lánya vagyok.”

Mire ő: „Az egészen más! Akkor bejöhetsz. De persze csak akkor, ha tudsz úszni.”

Erősen gondolkodik eztán, látszik, nem akar lemaradni, és végül kiböki: „Én meg ám a Gyuri bácsi unokája vagyok!”

*

Na, ezzel a Gyurival találkoztam én a minap.

Felidéztük a sztorit, amitől duplán jólesett a soron következő úszás a májusi napfürdőben.