Karafiáth: Dögöljön meg minden börtönlakó?

Ismét konzultál a nemzet hergelhető része, bedobódott az új nemzeti konc!

A nép alig várja, hogy ismét igazolva lássa: választott uralkodója ugyanúgy gondolkodik, mint alattvalói. Szemük előtt tömlöcök képe lebeg, kenyéren és vízen tartott rabokkal, akik vasgolyóbissal a bokájukon gubbasztanak a priccsen. Persze még ez is túl jó nekik, ezzel is a mi szánktól veszik el a falatot, jobb lenne, ha például kényszermunkára vinnék mindet, ha már felkötni nem lehet őket.

A győri gyermekgyilkosság kiváló apropó, hogy a kormány újra felüljön a gyűlöletvonatra, tudva, hogy a magyarok több mint fele az elítéltek kapcsán (is) szívesen ad szabad folyást az indulatainak. Rögtön a tragédia után belengették a törvénymódosítást, miszerint, ha valaki más életére tör, tilos feltételesen szabadlábra bocsátani. És a győri példa árnyékában ki venné a bátorságot az ellenérvekre?

Felejtsük el az árnyalatokat? Már azzal, hogy kérdéseket teszel fel s ellenpéldákat hozol, a tisztességes emberek biztonságára törsz.

Hogy is fogalmaz Völner Pál igazságügyi államtitkár a promóvideóban?

Vannak, akik azt mondják, meg kell tiltani, hogy azok hamarabb szabaduljanak, akik mások életére törtek. Vannak, akik azt mondják, hogy az erőszakos bűnözőket is büntetésük letöltése előtt ki kell engedni a börtönből.

Mit mondasz? Hová tartozol?

Aha, szóval simogatnád a gyilkosokat, a börtöntöltelékeket, így pusztítva a magyart?!

Na de, például a győri esetben:

• a bíróság sem a büntetés-végrehajtási intézet, sem az ügyészség javaslatát nem vette figyelembe,
• a szabadon bocsátás előtt nem készült pszichológusi szakvélemény,
• az illető semmi jelét nem mutatta annak, hogy képes lenne visszailleszkedni a társadalomba, sőt, még fenyítéssel is rendelkezett.

Mit számít mindez?! E körülményeket ne gondoljuk át, inkább vegyünk mindent egy kalap alá, ha az a mi javunkat szolgálja?

Pedig beszélhetnénk arról is, hogy:

• a feltételes szabadlábra helyezés nem jár, hanem csupán lehetőség,
• viszont motivációs erő: pozitívan befolyásolja az elítéltek viselkedését, előrevetítve (és ezáltal a bíróságnak sugallva) a reményt, hogy szabadulván majd a társadalom teljes jogú tagjaivá válhatnak.

Vagyis nem a lehetőséget kellene elvenni, hanem a feltételek betartását ellenőrizni, szigorúan és szakszerűen.

Persze így sem előzhető meg minden tragikus eset. A pszichopaták és a szociopaták ellen nehéz védekezni, kiszűrésük nem könnyű. Robert D. Hare-nak a Kímélet nélkül című könyve (alcíme: A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa) a laikusok számára is érthetően mutatja be e személyiségzavar vonásait és megnyilvánulási formáit.

Hogy kik ők? Leegyszerűsítve azok, akik nem éreznek és nincs lelkiismeretük. Hare börtönökben vizsgálódott, mert ott valóban koncentráltan találhatóak pszichopaták; a bűnelkövetők jó része kerül ki közülük, hiszen a személyiségzavar olyan vonásokkal jár, mint:

• gátlástalanság,
• érzelemmentesség,
• hideg logika,
• a következményekkel nem, vagy kevéssé törődés.

Torzulásuk azért is nehezen felismerhető, mert sokuk igen intelligens és ördögi képessége van mások bizalmába férkőzni; a szélhámosok, szemfényvesztők többnyire közülük kerülnek ki.

Manipulációs képességük rendkívüli, így a diagnózis felállítása is nehéz, sok esetben kétséges is, gyakran még a szakembereket is átverik. Hare említ egy esetet, miszerint egyenesen a börtönpszichológust megtévesztve, az ő segítségével sikerül megszöknie az illetőnek a börtönből.

A szakma óv a távdiagnosztizálástól, de a győri példa esetében valószínűleg erről a zavarról (vagy egyéb súlyos pszichés zavarról) lehet szó, amit jól működő rendszerben igenis nagy eséllyel ki lehetett volna szűrni.

Miért nem efelé megyünk?

Épp ilyen undorító nemzeti koncnak bedobni a börtönkártérítések kérdését.

Főképp, hogy igen kevesek rendelkeznek valódi képpel arról, hogy mi zajlik ma egy börtönben, és hogy az elítéltek hány százaléka gyilkos, erőszakoló, visszaeső, családirtó. Direkt ezeket a kommentelők és a konzultációt üdvözlők szókészletében otthonos durva kifejezéseket használom. Holott a hatályos Btk. mindenfajta bűncselekmény elkövetése esetén lehetővé teszi a szabadságvesztés kiszabását, legyen szó, teszem azt, magántitok megsértéséről, becsületsértésről, adócsalásról.

Ráadásul a fogvatartottak jelentős részét még el sem ítélték, hanem előzetesben ülnek. Minden negyedik letartóztatott ilyen. Dögöljenek meg ők is mind, ugye? Tartsuk őket összezsúfolva, állatok módjára? Aztán csodálkozunk, hogy a börtönben töltött idő nem a visszailleszkedés felé vezeti őket.

Ne feledjük, az elzárás célja kettős.

Egyfelől büntetni a törvénytelenséget elkövetőt, másfelől segíteni őt abban, hogy később, szabadulván beilleszkedjen a törvénytisztelők és a törvényeket betartók világába.

A rabok felesleges sanyargatása mindenkinek rossz: a büntetés-végrehajtásban dolgozóknak és a társadalomnak is. A kormányzat viszont dörzsöli a tenyerét: a börtönlakók elleni hergelés azonnali politikai hasznot hajt. Hiszen mindenki biztonságot szeretne, és a rabokkal jönni mindig látványos sikerrel kecsegtet. Rettegjünk a bűnözőktől, addig se figyelnek a mi megtévesztő manővereinkre, sőt, megmentő hősök maradhatunk. Egyszerű trükk, és elég egyszerűen beláthatóak a pusztító következményei is. Persze nem a konzultációt örömmel kitöltögetők számára. Pedig őket is sújtani fogja.

Kiemelt kép: Mónus Márton / MTI