Gyarmati Andrea: Édesanyám szedelőzködik erről a világról

Amikor jó, általában könnyű is.

De mit tégy, amikor nehéz? Amikor épp karácsony előtt érzed úgy, hogy rettentően sok a teher a válladon.

Szeretem az ünnepeket. A születésnap, a névnap és minden egyéb ünneplés örömmel tölt el. Lehet készülni, tervezni, vásárolni, csomagolni, kitalálni, kit és mivel lephetek meg.

Szeretek adni, s szeretem mindennek megadni a módját, olykor akár túlzásba esve, a családtagjaimat is zavarba hozva.

Közeleg a karácsony, bőségesen lehet adni, és lehet örülni annak, amit kapok: ajándéknak épp úgy, mint figyelmességnek, szeretetnek, odafigyelésnek. Nekünk, gyermekgyógyászoknak ebből a szempontból is szerencsénk van, mert a rendelőben december elejétől ünnepi a hangulat; lényegében Mikulástól megváltozik minden, a kis betegeim izgatottan mesélik, mit kértek s mit fognak kapni karácsonyra.

Jó megállni, végiggondolni, kit szeretek, kik szeretnek, kiknek fontos, amit teszek, jó érezni a megbecsülést, ami a munkám nyomán fakad.

Voltak békés karácsonyaim, melyek melegére és fényére szívesen emlékszem; amikor sokan álltunk, ültünk a fa és az asztal körül. És akadtak szomorú karácsonyaim is, bár igyekeztem a legtöbbet kihozni azokból a helyzetekből is. A szüleim tízéves koromban elváltak, ami akkoriban ritkaságszámba ment; csodabogár lettem, hogy, jaj, de rossz lehet neked. És azóta valaki mindig hiányzott a fa mellől. Némiképp túldramatizálva gyakran éreztem magam úgy, mint a mesebeli kis gyufaárus lány az Andersen-meséből, aki vágyakozik a benti fényre, melegre, de kívül reked, s bár sorra gyújtogatja gyufaszálait, reggelre megfagy.

Manapság viszont tényleg elég kemény a helyzet: édesanyám szedelőzködik erről a világról, így aligha lesz megnyugvás az idei karácsony. Látva szenvedését, legszívesebben kifutnék a világból, mert orvos létemre se vagyok képes segíteni valakin, aki elmondhatatlanul fontos számomra.

Azt írta Popper Péter, aki a barátom volt, s akivel sokat karácsonyoztunk együtt, hogy a halállal nincs baj, nincs miért haragudni rá, ám a haldoklás embertelen, kozmikus botrány. Bölcs gondolat.

Egyik végletből esem a másikba. Előbb az üvölt a fejemben, hogy szenved az anyám. Aztán meg arra gondolok, hogy hatvanöt múltam, és végtelen szerencse, hogy a szüleim hosszan elkísértek életutamon; illetve hát a vége felé én kísértem, kísérem őket. Végül megállapíthatom, hogy ha az önsorsrontás olimpiai szám lenne, eséllyel pályázhatnék az aranyra.

Szóval mit is csináljak?

Egy rendelés után ülök az autóban, araszolok. A dugó kellős középén eszembe jut valami megoldásféle: ha veszteségeid vannak, ha magányosan ér az ünnep, szedd össze múlt karácsonyok emlékeit, írd össze mindazokat, akikkel együtt voltál és boldog voltál valaha szenteste, s lélekben hívd meg őket magadhoz.

Én idén ezt fogom tenni odahaza, még akkor is, ha tudom, számos családtagom szívesen látna a maga otthonában.

Az ötlet megszületett, ülök az asztalomnál, képeket keresek a csodadobozomból, emlékezem azokra, akik meghaltak, és azokra is, akik más okból nem részei már az életemnek, de valaha fontosak voltak számomra.

Idén odaálmodom őket a karácsonyfához, s ha kedvem úgy hozza, írok mindnek egy-egy ünnepi levelet. Nem adom fel.