Sokszori olvasásra is nehezen értelmezhető számomra Radnóti Zoltán neológ rabbi a 24.hu-n megjelent cikke, melyben Köves Slomónak, az EMIH vezető rabbijának a Nemzeti Vértanúk emlékművénél tartott beszédét kifogásolta.
Az első, őszintén szólva igen pozitív meglepetés az volt, hogy Radnóti nem kritizálta, hogy Köves rabbi egyáltalán megjelent az eseményen. Meglepő, mert a közösségi médiafelületeket olvasva, főként a neológ zsidóságot képviselő Mazsihisz tisztségviselőinek posztjait és az azok alatti kommentáradatot elnézve biztos voltam abban, hogy Radnóti már Köves puszta megjelenését is kritizálni fogja. Nem tette és jól tette, hogy nem tette. Két okból.
Egyrészről, mert Köves rabbi kifejezetten és egyértelműen deklarálta, hogy a meghívás visszautasítása éppen azt a narratívát erősíti, melyet a fehérterror előszeretettel alkalmazott és amelyet mi, magyar zsidók évtizedek óta próbálunk levetkőzni. Jelesül, hogy a Tanácsköztársaság napjaiban foganatosított terror és népirtás nem pusztán kommunista, vagy, ha úgy tetszik, vörösterror volt, hanem kifejezetten zsidóterror. Mert hiszen a Tanácsköztársaság vezetői közt a zsidó származásúak minden kétséget kizáróan a többséget alkották. Csakúgy, mint Hitler sem római katolikusként követte el a borzalmakat, holott gyerekkorában római katolikusként lett megkeresztelve.
Másrészről, bár ez puszta spekuláció, egy Mazsihiszt képviselő rabbi sem mondott volna ellen hasonló meghívásnak. Helyesen, jegyzem meg.
Az a tény, hogy Köves megjelent a rendezvényen, még ha az emlékmű maga rendkívül ellentmondásos is, sok évtized után helyes irányba próbálja tereli a vörösterrorral kapcsolatos narratívát:
A vörösterror elkövetői zsidók voltak ugyan, de nem zsidóként követték a gaztetteket, így tehát velük szellemi sorsközösséget, mint zsidók, nem kell vállalnunk.
Ami Radnóti írásában azonban közel sem keltett kellemes meglepetést, az az volt, ahogy Köves rabbi mondanivalóját kontextusából kiemelve és a lényeget elferdítve tálalta. Radnóti Köves rabbi szemére veti ugyanis, hogy utóbbi beszédében nem volt tekintettel a judaizmusnak arra az alapvetésére, miszerint egy zsidó akkor is zsidó, ha zsidóságát megtagadja, ha vallását elhagyja, vagy, ha, ne adj Isten, bűnöket követ el. Zsidóként ugyanis nem menekülhetünk nem csak származásunktól, de vallásunktól, hovatartozásunktól sem; lásd Babilóniai Talmud 43b-44a.
Köves rabbi ugyanakkor semmi ilyesmit nem mondott, még csak nem is sejtetett. Sőt. Amire zsidóként, rabbiként rámutatott, az az, hogy lám, az ember milyen szörnyű és alantas dolgokra képes, ha egy istentelen világot épít, ahol az erkölcsi mérték az emberek és nem valamiféle transzcendens állandó kezében van. Mi történik az erkölccsel, ha annak sarokpontjai folyamatosan változnak, mert azokat emberek határozzák meg, szemben egy olyan világgal, melyben a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a helyes és a helytelen fogalmai abszolút értékkel bírnak, hiszen egy embereken kívül álló erő határozza meg azokat. E tekintetben tehát, miközben nem elhallgatandó tény, hogy a vörösterror gaztetteit kitervelők és megvalósítók származásuk alapján zsidók voltak ugyan, tetteikben azonban semmilyen módon nem volt tetten érhető az a morális tanítás, mely az Istenben hívőket megkülönbözteti az Istenben nem hívőktől. Rabbi szemére hányni márpedig azt, hogy isteni értékrendről prédikál, finoman szólva is furcsa.
Ideje ugyanis felismerni és fontos kimondani: a vörösterror nem zsidó terror. Innen már csak egy fontos lépés maradt, hogy rögzüljön végre: a Holokauszt nem csak a zsidók, hanem az egész nemzet tragédiája.
A szerző a Köves Slomó vezette EMIH egyik alapító tagja.
Kiemelt kép: Koszticsák Szilárd /MTI
