Mindig is gyerekekkel akartam foglalkozni. Évekig nyelvtanárnak készültem, arról ábrándoztam, hogy valamelyik neves középiskolában, lehetőleg a volt iskolámban fogom okosítani a gyerekeket. A párkák azonban szerencsére másképpen szőtték életem fonalát. Gyermekorvos lettem, és úgy érzem, negyven év után is, hogy ez életem egyik legjobb döntésének bizonyult.
A szüleim, amikor úgy döntöttem, hogy komolyan szeretnék úszni, elmagyarázták, mit is jelent az élsport. Tisztán és világosan, együtt és egymástól függetlenül is meséltek. Elmondták, számukra mit jelentett versenyezni, és hogy az eredményességhez mit és hogyan kell tenni.
Összecsengett a mondandójuk, melynek leginkább az volt a lényege, hogy
Örültek, amikor én, a nagy „lógós” úgy döntöttem, komolyan veszem az úszást, vinném tovább a családi hagyományt, méghozzá úgy, hogy mindez nem megy a tanulmányi eredményem rovására.
Vicces, hogy miközben azt állították, a sportból lehetetlen megélni, s mindkettőjük szerzett civil végzettséget, a medence után ők is ottragadtak a medence partján. Szerencsére, mert azon kevés sportolók közé tartoztak, akik edzőként is eredményesek lettek.
Én már fiatalon is pontosan tudtam, hogy totálisan alkalmatlan lennék edzőnek, aki megszabja, mit csináljanak a tanítványai.
Ami gyerekkoromban kifejezetten jól jött, mert anyu nagyon tudott irányítani, pontos elképzelésekkel bírt arról, mi kell a jó eredményhez, szóval remek párost alkottunk.
Amikor eldöntöttem, hogy az orvosira jelentkezem, bekopogtam a nagybátyámhoz, az egyik budapesti sebészeti osztály főorvosához. Érdekelt, képesnek tart-e, hogy elvégezzem az egyetemet.
„A fejed elég jó, azzal nem lesz baj, hogy beemeld az anyagot, ám nem nőnek való az orvosi pálya.”
Ezt mondta szigorúan.
Tizenhat éves voltam ekkor, s büszke arra, hogy nőnek születtem. Halálos sértésnek éreztem a véleményt, pedig volt még vissza az elkedvetlenítésből.
„Milyen fonendoszkópot válasszak, Tibi?” – kérdeztem.
„Az mindegy, sokkal fontosabb, hogy jól író tollad legyen a rengeteg adminisztráláshoz.”
Sok évvel később eszembe jutott ez a beszélgetés, és beláttam, Tibornak bizonyos szempontból igaza volt.
Szóval pályaválasztás, tudtam, ez nagyon fontos valami, ezért igyekeztem Móci fiamnak minél több lehetőséget felvillantani, utakat mutatni neki. A kedvvel nem lett volna baj.
Harmadéves voltam, amikor született Móci. Már bőven fogékony életkorban csinált velem végig vizsgákat, végzést, szakvizsgákat és rengeteg ügyeletet. Szerencsésnek bizonyultam ebben is, sokat volt bent velem ügyeletben a kórházban, ahol akkoriban dolgoztam.
Szívesen jött, élvezte, hogy együtt lehettünk. Tudtam, mert megtanultam, illékony időszak ez, hamar elszáll, és azt is tudtam, kíméletlenül elérkezik a leválás.
Adtam tovább, amit helyesnek tartottam a szüleim hozzáállásából, vagyis hogy a sport nem elég, kell rendes civil foglakozás is, amihez elvégezendők a megfelelő stúdiumok. Sokat beszélgettünk, mi érdekli, és ahogy telt az idő, egyre több ötlet vetődött fel.
Az egyik komoly ellenérve az volt a gyógyítói hivatás ellen, hogy nincs kedve annyit dolgozni, amennyit egy orvosnak kell. Szép és jó dolog segíteni, sőt, ügyes kezű lévén a sebészet is szóba jöhetne, de az túl sok idő és túl sok energia.
Aztán egyik este vacsoránál kedvesen rám mosolygott. „Anyuci, lehet, mégiscsak orvosnak megyek, de olyan orvos szeretnék lenni, aki napközben az összes dolgát elvégzi.”
Szegény orvoscsemete úgy hitte, velem van a baj, azért ügyelek sokat és sokáig.
Megadtam magam, eleresztettem, hogy a fiamból orvost faragjak, de a sors igazságot szolgáltatott nekem: felnőttként olyan helyre került dolgozni, olyan munkaköre lett, ahol szintén látástól Mikulásig tartott a munkaidő.
