Olvasom: „Ókovács egy gazember!”, „borzalmas, arrogáns alak, képtelen veszíteni!”, „ez egy tetű”, „figurájában ott az egész NER!”
Kérdezem: miért megyünk kapásból ilyen messzire? Miért nem vagyunk képesek a dolgokat önmagukban nézni?
Na, de előbb a konkrét eset, ha valaki nem ismerné.
Én, alulírott kinyilvánítom, hogy identitásomnak elválaszthatatlan részét képezi az afroamerikai eredet és tudat. Ezért is külön öröm számomra, hogy George Gershwin Porgy és Bess című operájában felléphetek.
E nyilatkozat aláírására kérte Ókovács Szilveszter igazgató azokat a művészeket, akik részt vesznek az Operaház jelzett előadásában. Az ok nem más, mint hogy amikor tavaly idehaza bemutatták Gershwin 1935-ös művét, nyomban felvetődött, hogy nem tartották be az amerikai jogutódok akaratát, miszerint kizárólag fekete énekesek szerepelhetnek a darabban.
Kitört a botrány, s Ókovács sorra kapta a föntebb idézett minősítéseket.
A probléma nem újkeletű, évekkel ezelőtt a Budapesti Operettszínház hasonlóval küzdött az Elfújta a szél című musicalje kapcsán. Annak szerződésében az szerepelt, hogy az eredeti műben afroamerikai szereplők bizonyos százalékát afroamerikai szereplőknek kell játszaniuk.
E tény, ahogy hallottam, igencsak megnehezítette a castingot, és bizony nem mindig vált az előadás előnyére a kényszer. Maga az elgondolás persze szimpatikus és érthető: Amerikában. De talán tárgyalási alap lehetne az, hogy itt, Európában a színházak képtelenek ennyi fekete szereplőt mozgatni, vagy ha igen, súlyos, magát a darabot amortizáló kompromisszumok árán.
Ahol, teszem azt, ugyanannyi afroamerikai szereplőt írnak elő, mint fehéret, apró trükkökkel kiegyenesíthető a helyzet, mondjuk úgy, hogy ha nincs elég fekete színész, a kórusba kérnek fel színes bőrű énekeseket.
Gondolhatjuk persze, én is így gondolom, hogy ez az amúgy nemes emancipációs gesztus nem Európára lett kitalálva, a mi kontinensünkön baromság ragaszkodni hozzá. Gondolhatjuk, szóvá is tehetjük, érvelhetünk. De semmibe nem vehetjük. És gúnyt sem űzhetünk belőle.
És itt a legnagyobb baj.
Ezzel a gesztussal, hogy „majd szépen fekának vallod magad, oszt’ jónapot”, kifigurázod, nevetségessé teszed az egész eredeti ideát.
Volt, aki azt vetette fel, oly gazdag az opera- és musicalirodalom, miért kell épp ilyen beszabályozott művekhez nyúlni.
Hát azért, mert az alkotók agya nem eszerint működik, ezt belülről tudom: vannak darabok, könyvek, cikkek, amiket egyszerűen meg kell rendezni, el kell játszani, meg kell írni, mert mondandónk van vele, amit érvényesnek, fontosnak, mással nem helyettesíthetőnek ítélünk.
Én is keveredtem vitába jogtulajdonossal, aki jottányit sem engedett, meglátásom szerint merő korlátoltságból. Nem valósult meg az a darab, máig fáj, munkál bennem, igazságtalannak érzem. Egy rendezőbarátom pedig Elfriede Jelinektől nem kapott engedélyt egy bizonyos játszásmódra, és azok az erős kreatív energiák nem találtak más művészi medret.
Alighanem a Gershwin mű kapcsán is egészségtelen merevség mutatkozott meg.
Amúgy annak idején nekem is megfordult a fejemben a ravaszkodás, ám aztán elvetettem az ötletet, kapituláltam; de tán épp a saját morfondírozásom miatt nagyon meg tudom érteni, ha valaki nem adja fel és kiskapukra les.
Mert nem könnyű ám feladni. Én sem állítom magamról, hogy pusztán morális megfontolások miatt visszakoztam. Inkább félelemből.
Aztán csak megértettem: Elvehetik, megváltoztathatják, a szellemiségemmel ellentétesen használhatják az én művemet is. Akár gúnyt űzhetnek belőlem. Csak mert azt hiszik, hogy nekik van igazuk.
Ez a szempont most az Operaházban, úgy tetszik, fel sem vetődött. S miért nem? Hajlok rá, hogy legalább részben amiatt, hogy nálunk a hatalom birtokosai tévedhetetlenek, kijátszhatatlanok, hiszik, hogy akkor is az övék minden jog, amikor a szerződések mást írnak elő. A szavuk szent, de csak a kimondás pillanatában, és csak addig. ameddig pillanatnyi érdekük úgy kívánja.
Közben azt is gondolom, hogy van különbség kiskapu és kiskapu között, és nem mindegyik kerülőút egyformán borzalmas. Vagy ezt csak a zsigereimbe ivódott nemzeti sajátosság, a lavírozás, az „okosság” keresésének kényszere mondatja velem? A Porgy és Bess-t is megoldjuk kicsibe’?
Nem gondolom, hogy a művészi ambíciók felülírhatják az emberi szempontokat. De elismerem, ebben az esetben nagy volt a kísértés. Ráadásul kis hazugsággal nagy nyereség, s ugyan, kibe gázolunk bele? Feltételezem, ez mozgatta a szálakat, s nem a primér gonoszság, pökhendiség.
Kár, hogy Ókovács, amint kipattant az ügy, azzal nyeglézett, hogy náluk nincs kartoték, ami a színészek származását tartaná nyilván, ezért simán csak megkérdezte a szereplőket. Akik persze nyilván tőle függnek, játszani akarnak, ettől átmenetileg megafroamerikaisodtak.
A lényeg: beszélni, vitatkozni kell a történtekről, de nem az első sötét indulattal, ami mindannyiunknál egyre fékevesztettebben keresi célpontjait a politikai túloldalon.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
