Nagy Attila Tibor: Lehet adni ultimátumot a kormánynak, de nem így

A január ötödikei budapesti tüntetésen „Álljon le az ország!” címmel harangozták be a január tizenkilencedikei országos demonstrációt. Ehhez képest nem állt le az ország.

Van mit mivel összehasonlítani, hiszen az 1990-es taxisblokád idején valóban leállt az ország. Szinte az összes városból csak akkor lehetett kimozdulni, ha a taxisok és az őket támogató tüntetők erre engedélyt adtak (jómagam akkoriban Mátészalkán éltem, még azt a települést is sikerült a taxisoknak hermetikusan lezárniuk). Az ellátás országos összeomlása fenyegetett, nem véletlen, hogy az Antall-kormány kiegyezett a demonstrálókkal.

Ehhez képest a minapi tüntetés lényegében észrevétlen maradt, egyedül a Lánchíd és pár környékbeli utca forgalmát sikerült rövid időre megakasztani. Pedig vidéken közel hatvan helyszínen tüntettek, illetve tartottak forgalomlassító demonstrációt.

Még egyszer tehát: nem állt le az ország.

Az ellenzéknek akkor sem lehet oka a derűlátásra, ha a résztvevők számából indulunk ki. Országszerte összesen bő tízezren vettek részt a megmozdulásokon. A budapesti pár ezer fős demonstráció a kéthetes rákészülést, a viszonylag jelentős hírverést követően egyértelmű kudarc; a hat és félmillió vidéki választópolgárhoz viszonyítva a néhány ezres vidéki résztvevő is elenyésző szám.

Január tizenkilencedike azt is megmutatta, hogy az Orbán-rendszer megdöntése aligha várható a szakszervezetektől. Bebizonyosodott, hogy politikai délibáb volt az országos sztrájk  emlegetése. Márpedig 2018 decemberében több ellenzéki, főleg szocialista politikus biztatta a szakszervezeteket: tessék általános sztrájkot szervezni. A felfokozott hangulatnak, a demonstrálók tapsának több szakszervezeti vezető sem tudott ellenállni, például a mindössze három-négyezres tagságú PDSZ elnöke, Szűcs Tamás nagy sztrájk előkészítéséről beszélt.

A fő  felelősség a legnagyobb szakszervezeti konföderáció, a Magyar Szakszervezeti Szövetség, a MASZSZ elnökéé, Kordás Lászlóé, aki számos decemberi nyilatkozatában országos sztrájkot emlegetett. A csúcspontot a január ötödikei tüntetésen produkálta Kordás, amikor is ötnapos ultimátumot adott a kormánynak, ellenkező esetben, így ő, „országos figyelmeztető sztrájkot szervezünk” és „megbénul az ország”. Pedig már ekkor lehetett tudni, hogy a sztrájktörvény fideszes szigorítása miatt a személyszállításban és az energiaszektorban szinte lehetetlen hatékony sztrájkot végrehajtani.

Emlékezzünk a Tanítanék mozgalomra, mely azt követően került visszafordíthatatlanul lejtmenetbe, hogy Pukli István következmény nélküli ultimátumot adott a kormánynak. Kordás ultimátuma sem kecsegtet fényes eredménnyel, ugyanis a szombat a szakszervezeti mozgalom, ezen belül főleg a MASZSZ gyengeségét mutatta meg.

A minapi résztvevők csak egy része volt szakszervezeti tag, többségük politikai aktivista vagy szimpatizáns. Vagyis legföljebb néhány ezer szakszervezeti tag vett részt a szombati megmozduláson. (Miközben a MASZSZ 105 ezres, a sztrájk előkészítésében szintén résztvevő, Földiák András vezette konföderáció, a SZEF pedig 65 ezres tagsággal rendelkezik. A 170 ezres szakszervezeti tagság bő kilencven százaléka nem kívánt, vagy nem tudott részt venni a szombati demonstráción.)

Vagyis Kordás László és Földiák András szakszervezeti vezérek még arra sem voltak képesek, hogy a saját tagságukat meggyőzzék egy országos demonstrációban való részvételről.

Komolyan hihetjük, hogy ezek a szakszervezeti vezetők képesek lennének akár egy hatékony országos figyelmeztető sztrájk megszervezésére? A szombati nap egyértelmű nemmel válaszolt erre a kérdésre.

Nem véletlen, hogy a SZEF lassan kihátrál az országos sztrájk szervezéséből. Ráadásul egyik jelentős tagszervezete, a Boros Péterné vezette Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálatban Dolgozók Szakszervezete, az MKKSZ néhány napja bejelentette: március tizennegyedikére saját sztrájkot szervez.

A budapesti kudarcos tüntetés arra is rávilágít, hogy túl sokan vesznek részt a kormányellenes megmozdulások szervezésében: pártpolitikusok, szakszervezeti tisztségviselők, civil aktivisták. Nincs országos főkoordinátor, aki egy személyben, például egy bizottság élén tevékenykedve lenne felelős a megmozdulások szervezéséért.

Tartalmi probléma is felvethető a tüntetésekkel kapcsolatban. A túlóratörvényt a Fidesz ugyan ügyetlenül kommunikálta, ám időközben számos nagy cég jelezte, hogy nem kívánja alkalmazni a négyszáz órás túlmunkakeretet. Vagyis, meglehet, a törvénymódosítás eleve alkalmatlan országos elégedetlenség megfogalmazására, különösen általános sztrájk szervezésére.

Orbánnal és kormányával szemben az elégedetlenség ettől függetlenül jelentős, ám ennek hatékony artikulálását jól meg kellett volna szervezni és a kezdeti decemberi lelkesedés után januárban ez elmaradt.

Ugyanakkor a kormány sem lehet teljesen nyugodt. A Fidesz népszerűsége – legalábbis a Závecz Research legutóbbi felmérése szerint – csökken, holott a Fidesznek elemi érdeke a minél jobb szereplés a májusi EP-választáson, hogy az európai politikában, különösen az Európai Néppárton belül Orbán Viktornak minél nagyobb súly jusson.

Lehet, a kormányellenes tüntetések elenyésznek, de látszik, hogy néhány nagyvárosban az ellenzéki erőknek sikerült lépniük a Fidesz-ellenes szavazók integrálásában, több helyütt tárgyalások zajlanak közös ellenzéki jelöltek felkutatására. Budapesten és néhány nagyvárosban az őszi helyhatósági választásokon a Fideszt érhetik kellemetlen meglepetések. Mert bár most kevesen mentek ki az utcára, de ez a néhány ezer ember pont a fontosabb városokban adta a világ tudtára kormányellenes véleményét, december óta többedjére.

Általános kormányellenes hangulatot egyelőre nem sikerült teremteni, de tán sikerült ráijeszteni a Fideszre, és ebben a Kordás-féle MASZSZ-nak kitüntetett szerep jutott.

Kérdés, hogy a kormány az EP- és az önkormányzati választás után bünteti-e majd a szakszervezeteket a mostani ijesztgetés miatt. Mondjuk egy az érdekvédelmi szervezetek jogosítványait korlátozó törvényjavaslattal. Van mit veszíteni, teszem azt, a szakszervezeti tisztségviselők munkaidő-kedvezményét és az automatikus tagdíjlevomást. Utóbbi elvesztése súlyos érvágás lenne, hiszen ez esetben a szakszervezeteknek egyénként kellene meggyőzniük tagjaikat, hogy fizessék a díjat.

Szóval lehet ultimátumot adni a kormánynak, de csak akkor érdemes, ha erő áll az akció mögött. Márpedig szombaton bebizonyosodott: a szakszervezeti vezetők mögött nincs jelentős tömegtámogatás. A Fidesz parlamenti többsége viszont megmarad, s a kétharmad jogszabályalkotással állhat bosszút a felhevült szakszervezeti vezéreken.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu