Poszt ITT

Csizmadia Ervin: 2019 új ellenzéki jelszava a Nép

Korábban a témában:

2018 végén, 2019 legelején, nem kis részben a kibontakozó utcai mozgalmak hatására, újra, vagy tán az 1990 utáni demokrácia történetében először beszédtéma lett a nép szerepe.

Most, hogy a tüntetők „népként” határozzák meg magukat, különösen izgalmas felidéznünk, hogy a nép fogalma korábban döntően a jobboldal szótárában szerepelt, míg a bal-liberális oldalon szinte kizárólag a civil társadalom fogalmát használták.

Hogy az Orbán-kormány megdöntésére készülő ellenzék elkezdte használni magára a nép kategóriáját, nemcsak újabb nyelvi küzdelmet jelez, hanem a politikai harc új fejezetét is megnyitja.

Rövidesen érdemes lesz áttekinteni az ellenzéki oldalnak ezt a „nép-szerű” stratégiai döntését – hiszen láthatóan itt stratégiai döntésről van szó.

De vajon 1990 és 2018 között hogyan alakult nálunk a társadalomról való politikai gondolkodás?

Az 1956-os eseményekre emlékező Kossuth Lajos téri nagygyűlésre vonuló ünneplők 1989. október 23-án.
Fotó: Vészi Ágnes / Fortepan

Polgár kéne

A rendszerváltás után nem sokkal egy ma már kevéssé ismert, de annak idején tekintélyes, Párizsban élő elemző, Faragó Béla írt tanulmányt arról, hogy az 1990-ben létrejött új demokráciák fejlődése nem az intézmények logikájától, hanem az adott országok történelmi és társadalmi körülményeitől függ. Sőt, a szerző arról is beszél, hogy ezekben az országokban „a közvélemény jelentős része éppen a kommunizmus előtti nemzeti tradíciókban keresi a biztonságérzet élményét”. Hozzáteszi persze, hogy „ezek a hagyományok viszont nem nyújtanak garanciát arra nézve, hogy valaha is kialakul majd ezekben az országokban a demokráciának kedvező mentalitás”.

Vajon felülírják-e a társadalmi-emberi szokások és várakozások az intézményeket? És Magyarországon az intézmények hogyan teljesítettek?

A közvélemény biztosan mást várt az új intézményektől, s ha nem fogta is fel, mit jelent az intézmények közötti koherencia,

azt biztosan értette, hogy a jogállami alapokokon álló, rövid parlamenti ciklusok nem feltétlen adnak hatékony kormányzati működést.

Így Magyarországon a jogállami (liberális) és a hatékonysági (demokratikus) elv kezdettől szemben áll egymással, s ez lesz az egyik ok, amiért a kezdettől meglévő polarizáció új szintre lép, és a 2000-es évek második felétől kialakul a szembenállás ma is ismert rendszere.

Az átmenet idején uralkodó tranzitológiai irodalomnak talán a legkevésbé kidolgozott része volt, milyen legyen a társadalom szerepe az új demokratikus rendszerben. Nagyjából annyi volt a direktíva, hogy követni kell valamiféle idealizált nyugati modellt, de hogy a modellkövetés társadalmi szinten mit jelent, nagyrészt homályban maradt.

Talán csak az rajzolódott ki, hogy

öntudatos, magabízó, autonóm polgárokra volna szükség.

Csakhogy nekünk egy ettől nagyon eltérő társadalmi hagyományunk volt: a Kádár-korszak mindennapi emberét a korabeli szociológusok passzívnak és alávetettnek tekintették. A társadalom e passzív, amorf állapotáról lényeges adalékokat szolgáltat nekünk a Beszélő nevű szamizdat kiadvány, mely 1981 végén, mindjárt első száma beköszöntőjében azt írja: „Abban szeretnénk lehetőségeinkhez mérten segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség – az ellenzék és az ország vezetése – fennhangon perel egymással”.

Ebből az idézetből kiderül, hogy a Beszélő önmagát a korabeli pártvezetéssel egyenrangúnak tekinti; másrészt az is, hogy itt még nem civil társadalomról, hanem az ellenzék politikai céljai szolgálatába állított társadalomról van szó.

Márpedig

a korszak uralkodó felfogása szerint a demokratikus fejlődés alapja a civil társadalom.

Ahhoz, hogy az intézmények jól működjenek, nem elég, hogy létezzenek ezek az intézmények, s még csak az sem, hogy közöttük koherencia legyen, ne pedig egymás ellenében dolgozzanak. Szükséges az is, hogy a társadalom tagjai bízzanak bennük, elfogadják őket és felhasználják a bennük rejlő potenciált.

Nem túlzás, hogy az intézmények és a civil társadalom együttműködéséből jön létre a demokratikus rendszerek legfontosabb ismérve: a társadalmi kohézió.

El kell gondolkodnunk, miért írhatta pár évvel a kelet-közép-európai rendszerváltás után, 1994-ben Hans von Zon, hogy a régió társadalmainak legfőbb problémája a társadalmi kohézió hiánya. Zon újraértékelésre serkent abban a kérdésben, vajon a társadalom minimális egység nélkül létezhet-e működőképes demokratikus rendszer, illetve mi van, ha egy új demokratikus rendszer jórészt csak nem demokratikus múltra épülhet. Másképpen szólva:

hogyan formálják a demokrácia előtti hagyományok a demokrácia társadalmát?

A demokráciaelmélet fősodra élesen elkülöníti a demokráciát a diktatúrától, melyben az egyén alávetett és megfosztják szabadságjogaitól.

S létezik egy másik megközelítés is, Zon is ezt vallja, mely szerint a diktatúráknak nemcsak elnyomó funkciójuk van, hanem integrálnak is. Ezért a diktatúrák után sokszor ez a korábban létező, mai szemmel nézve persze látszategység felbomlik, és a társadalom nemhogy összetartóbbá válna, hanem a meglévő összetartó erő is szétmállik. 2014-es könyvem címében éppen a kohézióhiány miatt mondom „alaptalannak” – hangsúlyozottan idézőjelben – a magyar demokráciát.

Létezik egy másik megközelítés is, mely szerint a kádári diktatúra nem rítt ki a mindenkori magyar rendszerek közül, mikor is az emberek túlnyomó többsége passzívan viszonyult a politikához, ha nem is feltétlenül érezte elnyomottnak magát. Ezt az álláspontot képviseli 1998-ban írott tanulmányában három kiváló szociológus, Paul Gradvohl, Marián Béla és Szabó Ildikó, akik nem véletlenül beszélnek a „folytonosság forradalmáról”. S nemcsak folytonosnak tekintik a domináns társadalmi attitűdöket, hanem azt is állítják: ez a folytonosság, vagyis a túlélés érdekében történő alkalmazkodás lehet kreatív is. E kreativitásnak azonban az átmenet után megváltoznak a keretfeltételei.

Merthogy az új rendszerben már nem passzív, hanem aktív állampolgárokra lenne szükség

és meg kellene, vagy kellett volna változnia az alkalmazkodó attitűdnek, azaz másfajta kreativitásra lenne szükség.

Lábtalan demokrácia

De vajon az 1990-es és 2000-es években változik-e a magyar társadalom szerkezete, alkalmassá válik-e arra, hogy alapzata legyen egy jól működő demokráciának? Másképpen: létrejön-e a Kis János által csak morajló embertömegnek nevezett jelenségen túl egy határozott kontúrokkal rendelkező civil társadalom?

Ebben a tekintetben az átmenet utáni közel három évtized nem hoz látványos változást; ahhoz számos körülmény kedvező módosulására lett volna szükség. Ilyen például a kapitalizmushoz való társadalmi attitűdök változása. Csakhogy, ahogy a ma már nem létező Kapitalizmus és Közjó Intézet 2009-es tanulmánya kimutatta: a változások e téren meglehetősen szerények. Ezzel persze semmiképp sem szabad abba a hibába esnünk, hogy a gyenge kapitalizmusértésért a felelősséget az állampolgárokra hárítsuk.

Felvetődhet a kérdés: az átmenet során a demokratikus intézményrendszer kiépülése vajon mennyiben esett egybe a kapitalisztikus (piaci) intézményrendszer kiépülésével? Ma már úgy tűnik: a kapitalizmus és a demokrácia közötti feszültséget (mint ahogy a demokrácia és a liberalizmus közötti feszültséget is) „eltüntette” az átmenet, ugyanakkor a későbbiekben ezek a konfliktusok felszínre kerültek. De ami a lényeg:

a magyar átmenet egy szűk piac- és kapitalizmusképes rétegen kívül nem hozott létre széles, a piaci körülmények között is létezni képes társadalmat, s ez által a demokrácia kapitalisztikus „láb” nélkül maradt.

Illetve a társadalom a demokrácia és a kapitalizmus kontextusában két részre bomlik.

Az egyik a napjainkban egyre aktívabb önszervezést produkáló civil társadalom. Ez a társadalomrész a morajlást szerveződésre és cselekvésre konvertálja és mára hasonlóan viselkedik, mint a világ más társadalmai: bele akar szólni a politikába és folyamatosan az utcán van. Emellett létezik egy sokkal tömegesebb társadalmi jelenlét is. A társadalomnak ez a része nem annyira aktív, viszont támogatóan lép fel, ha olyan vezetőket (pártokat, kormányokat) lát, melyek határozott politikai irányt és cselekvést mutatnak. A liberális felfogás szerint az előbbi civil társadalom a „jó” társadalom, az utóbbi pedig a „rossz”, mely táptalaja az új idők populista mozgalmainak.

Fotó: Balogh Zoltán / MTI

Érdemes ellépni az aktuális megközelítésektől, és felidézni, hogy a társadalom szerepére vonatkozó felfogás változása mögött milyen változás áll.

Valójában a demokrácia fogalmában beállott változásról beszélhetünk.

A manapság főleg jobboldali körökben népszerű Alain de Benoist pár évvel ezelőtt tanulmányában felvázolja, hogy ez a változás az 1980-as évek körül következett be, amikor is a demokrácia korábbi uralkodó felfogása módosul és helyére lép a demokrácia liberális felfogása. Míg a hagyományos demokráciafelfogásban olyan kategóriáknak van szerepe, mint a részvétel, addig az új értelmezés középpontjába már nem a résztvevő, hanem a civil polgár kerül, aki lehetséges, hogy semmiben nem vesz részt és kivonul, viszont ő képvisel immár egy új modellt.

Mai kutatások általában egyetértenek abban, hogy

a társadalom állapotában, a politikához való viszonyulásában nem sikerült látványos változást elérni az elmúlt évtizedekben.

A magyar társadalom eléggé félrevonult a politikától, a választásokon való részvétel aránya nem módosult, s széles rétegek semmilyen módon nem vesznek részt a politikában. Ezt persze a liberális felfogás szerint akár annak is betudhatnánk, hogy az állampolgárok számára önmaguk váltak fontossá, nem pedig tőlük független csoportok vagy hatalmi tényezők szolgálata. Voltaképp tehát a társadalmi szabadság növekedéséről is beszélhetnénk.

A másik megközelítés szerint a főképpen 2010 után kialakuló autoriter hatalom az, mely megakasztotta és visszájára fordította a társadalom önfejlődését. Az egyik, hogy a hatalom elkezdte támadni a civil szervezeteket. A másik, hogy a jogállami intézmények támadásával általában is károkat okozott a liberális demokráciának, a szabadság- és az emberi jogoknak. Így tehát ebben a logikában egy 2019-re betervezett kormányváltás a társadalmi faktor „rendbetételét” jelentheti, s voltaképp a rendszerváltás ígéretének megvalósítását, miszerint a társadalom tagjai elégedettek lesznek mind egzisztenciáális, mind pedig politikai értelemben.

Kormánybuktatás – néppel?

A fentiekből láthattuk tehát, hogy a társadalom fogalmával kapcsolatos kezdeti bizonytalanság után a liberális elméletek civilje kerül előtérbe és főképp a 2010-es évektől, az ellenzéki pártok belső megosztottságától

a civilek vívják küzdelmüket a kétharmados kormánypárttal és az államhatalommal szemben.

Ezt a korszakot már nem is csupán rendszerellenzékiségnek, hanem politikai és társadalmi ellenállásnak nevezhetjük.

De ebben a helyzetben már nem feltétlenül a civil társadalom játssza a döntő szerepet. Ahogyan az ellenzéki pártpolitikában is kezdenek rájönni bizonyos felismerésekre (például, hogy a megosztott ellenzék semmire nem vezet); úgy a társadalompolitikában is kezd elmozdulni a kormány megdöntését kívánók közössége a civil társadalomtól a nép felé. Ami persze logikus a választott stratégia felől:ha nem a parlamentben, hanem az utcán akarják megbuktatni a kormányt, ahhoz már nem lesz elég a „mérsékelt” civil szervezetek hálózata, ahhoz már „radikálisabb” aktorokra, a nép alaktalanabb tömegére van szükség.

Tehát harminc év „nép-telenség” után az ellenzéki politikában újra megjelent egy fogalom, mely eddig számára nagyrészt negatív konnotációval bírt.

Úgy tetszik, a nép lesz 2019 új ellenzéki jelszava.

Kiemelt kép: Mohai Balázs / MTI

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.