Poszt ITT

Karafiáth: Olyan hideg van, pár óra után kifejezetten jólesik a könnygáz

Végre egységbe állt össze az ellenzék.

Van értelme az utcára menni? Érdemes demonstrálni? Kell?

Kell!

Én a vérlázító magánrepülős, pelusos történetekre hittem, hogy átütik végre a falat. De hiába, még ezek a pökhendi harácsoló gesztusok sem csapták le a biztosítékot egy olyan országban, ahol, ha csekk érkezik, az emberek szívdobogva bontják ki a borítékot, nehogy több legyen a szokásosnál akár csak egy ezressel is.

A héten lett nyilvános a felmérés, miszerint az EU második legszegényebb országa vagyunk, csillogó-villogó elittel a nyakunkon.

Kifelé más a kép, Magyarország segít mindenfelé a világban, és persze egészen közelre is, Semjén vadászkiállításának előkészületeire is jut potom hétmilliárd. De persze ott, ahol az emberek nem fogják fel, hogy ez nem vicc és főleg nem varázslat, hogy az ő zsebükből húzzák elő a nyulat, azaz lopják ki adó formájában a pénzt az ilyenekre, ott nagyon nehéz megmozdítani a tömeget.

De most, hogy ilyen fényesen kirajzolódott a diktatúra igazi orcája, talán sikerül.

Vegyük csak végig.

Amikor a parlamenti szavazás zajlott a túlóratörvényről, nem volt ellenzéki ellenjegyző, mégis átment a passzus. Hopp! Mint amikor kimos a víz egy nagy követ: hát ez így mehet?! Felvillant, apró gesztusokban tárult fel az erőpolitizálás igazi természete. Talán az, ahogy még Kövér László is látatlanban támogatta a törvényt – mondván, ha jó Kósának, akkor neki is – felveti a kérdést, milyen szinten vannak képben a döntéshozóink. Vajon mi mindent hisznek el látatlanban? Egy a banda, a Fideszem belül sincs helye vitának – nem mintha ezt nem tudtuk eddig is, de ilyen hanyagul (azaz pofátlanul és cinikusan) nem ismerték be.

Azoknak üzenem, akik mindig azzal jönnek, hogy „diktatúrában nem irkálhatnál”, meg hogy „ott már rég börtönben penészednének a szájtépő libsik”: miért hisszük, hogy csak egy arca van a diktatúrának?! Teljesen más volt – hogy messzebb ne menjünk – az ötvenes Franco-világa, mint a hetvenes években Ceausescu Romániája. Vannak persze alapmotívumok és hasonló mechanizmusok, de mind fokozatokban, mind megnyilvánulási formákban, mind a jogállamiság áthuzalozásának mértékében és jellegében lehetnek és vannak eltérések. Elfelejtik sokan: attól, hogy bármit megvehetsz (nincs áruhiány és jegyrendszer), az ügymenetek átírása, a bizonytalanság és a keretek bármikori felboríthatósága, a játékszabályok játék közbeni megváltoztatása mind diktatórikus eszköz, és jelenleg egyetlen hatalmi kör érdekeit szolgálja ki.

A mostani demonstráló tömeg összetétele alapvetően más, már nem csupán az úgynevezett összeszokott liberális tüntetőgárda van az utcákon, mínuszok ide vagy oda. (Az imént hallottam a viccet: „Olyan hideg van, hogy pár óra után kifejezetten jólesik a könnygáz.”) És nagy öröm, hogy ennyi fiatalt megmozgatnak a demonstrációk. Mert hiába mondják, hogy az értelmesebbje úgyis elmegy innen, tudjuk (reméljük), nincs ez így. Hogy vannak, akik maradni szeretnének. De csak úgy, ha élhető helyük lesz.

Azt is nagy öröm látnom, hogy végre egységbe állt össze az ellenzék, a hétfői parlamenti megmozdulás ennek jó példája, zsigerinek, ösztönből előtörőnek éreztem. Végre úgy viselkedett a tehetetlen ellenzék, ahogy kell: elege lett a lekeverésből, ki halkabban, ki hangosabban próbált gátat vetni egy embertelen törvénynek. És a folyamatos megmozdulássorozat alatt szerencsére egyik sem akarja kannibalizálni a rendezvényt, végre a közös cél az első, nem a politikai haszonszerzés.

Szóval eleinte csodálkozva néztem, miért pont ez a törvény mozgat meg ennyi embert. A válasz az, hogy talán most (akár a netadónál) elért mindenhová az üzenet, hogy nagy a baj. Ezt végre mindenki érti. Egyre élesebb az ellentét a központi üzenetekkel. A családok évében fals szólam, hogy szüld a gyerekeket, legyen jó sok. Úgyse lesz időd rájuk soha. Azt mondják, a rabszolgatörvényből semmi sem kötelező, csak lehetőség. De aki valaha dolgozott, tudja, mit jelent a munkáltató kezébe adott jog a megegyezésre. Kiviláglott, hogy kormányunk cinikusan tömegeket láncol a reménytelenséghez és felszámolja a társadalmi mobilitást. Gyakorlatilag nincs már cafeteria, a lakástakarékokat bedarálták, a közmunka a szegénységhez láncol. Most aztán szajkózhatják, hogy ez „keresztényüldözés, agresszív agitáció”.

Ebben az ügyben lett sokaknak világos, hogy életveszélyes és életidegen a kormányzat. Most mondják ki, hogy nem halálkórházakat és nem analfabétaképzőket szeretnének, hanem emberi munkakörülményeket, mérséklődő kiszolgáltatottságot. Egy olyan országot, ahol értelme van a jognak, és minden embert az anyagi körülményeitől függetlenül megillet a tisztelet.

Kiemelt kép: Bielik István /24.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik