A Párizsi Magyar Intézet letiltotta Spiró György Csirkefejének olvasószínházi előadását. Azért kellett távoznia a darabnak, mert a rendező, Gerzsenyi Bea egy barátainak, ismerőseinek kiküldött e-mailben szidta a kormányt és Orbán Viktort.
„Az okokat ismerjük” – kommentálja a Párizsi Magyar Intézet az esetet. Az okokat immár mi is ismerjük. És innentől nyilvánvaló: a rezsim immár nem elégszik meg az öncenzúrával. Hanem árgus szemmel figyeli nemcsak a közösségi oldalakra kitett posztjainkat, hanem a magánleveleinket is.
Október 10-én kaptam egy írásos üzenetet a Magyar Intézet igazgatójától, miszerint tanácsos lenne visszafognom magam a szélsőbalos, szélsőlibsi politikai közleményeimmel, amíg náluk próbálok – mondja nekünk a rendező. – Legalábbis addig, amíg meg nem lesz a bemutató. Hozzáfűzve, hogy arról posztolok amúgy, amiről akarok, de akkor válasszak magamnak a bemutatóhoz másik intézményt. A legszebb volt a levél utolsó kérdése. Miszerint, ha diktatúra lenne, ahogy én sugallom, akkor még ennyit sem engedhetnék meg magamnak. Hozzáteszem: nem vagyok politikai aktivista. Hogy mi volt a bűnöm? A levél előtti három hónapban, azaz június és szeptember között továbbítottam a Facebook oldalamon egy New York Times, illetve egy Guardian cikket, illetve egy írást Heller Ágnesről, minden komment nélkül. Ezt azért bajosan lehetne a kormány elleni médiahadjáratnak nevezni… Magyarország eddig feudalista rendszert élt meg, és diktatúrát. Ezek olyan mélységes nyomot hagytak a kollektív tudatalattiban, ami mindmáig irányít. A mondvacsinált demokrácia és az öreg európai demokrácia között lévő távolságot egykönnyen áthidalni nem lehet. Ez az eset és a reakciók illetve a következmények épp ezt mutatják meg kristálytisztán. A darabhoz fűzött kommentáromat nem heccelésnek és nem provokációnak szántam. Régóta – tíz éve – élek és dolgozom Franciaországban. Itt egész nap vitáznak az emberek, de elképzelhetetlen, hogy aki, mondjuk, a hivatalában vagy a színpadon szidja, mondjuk, Macrone-t, annak másnap mennie kell. Ahhoz, úgy látszik, régóta vagyok kint, hogy elfelejtsem: otthon nem lehet szabadon beszélni. De világos, és az esetem erre mutatott rá, hogy az elmúlt tíz évben a gyűlöletre tanították csupán az embereket, ahelyett hogy érvelni és vitatkozni tanították volna őket. Nálunk rögtön becsületsértő és nemzetvesztő, egyenesen hazaáruló lesz, akinek más a véleménye, mint a kormánynak. Ez nem vitaalap.
A külföldi magyar intézetek a kultúra közvetítése mellett mindig is diplomáciai funkciót töltöttek be. Jól működő esetben felmutatták az általuk képviselt ország kulturális sokszínűségét, egyebek mellett művészi produktumok és előadások segítségével. A politika mindig is átitatta működésüket, de azt azért tudták a vezetőik, hogy ezeket a helyeket nem elegáns pusztán propaganda célra használni. Tudták, az intézeteknek, így
Kilóg a lóláb.
A Párizsi Magyar Intézet eddig példásan működött, műsora sokszínű volt. Fájdalmas arra gondolni, hogy egyetlen mozdulattal mindez elsöpörhető.
Az ok: a sokszínűség veszélyes.
A pozíciók mindig is nehéz döntésekkel járnak – fűzi még hozzá Gerzsenyi. – Nagyon sajnálom, hogy az igazgatót ilyen döntések elé kényszerítik. Nem ő az egyetlen, ezt tudjuk. De a lépésemre az ő üzenete kényszerített. Meglehet, ha nem jön ez az októberi fenyegető üzenet, akkor nem írom meg az e-mailem, mert nem jut eszembe külön hangsúlyozni, külön felkiáltójelekkel ellátni, hogy ez a darab ennyire húsbavágóan aktuális. Ahogy provokálni, úgy sikert hajhászni sem akartam. Engem is belekényszerítettek egy választási helyzetbe. Lépnem kellett, különben én is beálltam volna a hallgatók sorába. Amúgy sem szélsőbalos, sem szélső liberális nem vagyok, bármit is jelentsen ez utóbbi.
Miért van az, hogy elfogadjuk, sőt, természetesnek vesszük ezeket a korlátokat? Hogy lehet, hogy nem csupán a trollok, hanem értelmiségi barátaim is akképp kommentálják az ügyet, hogy „már elnézést, de ha valaki odaszarik, ahonnan eszik, nagyon ne lepődjön meg, ha kirúgják”.
Vajon miért veszik evidenciának, hogy aki a magyar állam pénzén dolgozik, annak nem lehet véleménye?
Illetve lehet: egyféle.
Még egy megalkuvó vélemény: „Ha ekkora a diktatúra, miért kellett a rendezőnek az állam pénze?! Csinálja a sajátjából, vagy magántámogatásból!”
Értsd, csak akkor kaphatsz állami pénzt, ha minimum nem szidod a vezetést.
A fejem tudnám a falba verni, amikor a „mély érzésű” emberek követelik, hogy a művész (az író, a rendező) adja vissza a pénzt. Miért?
Dermesztő, amikor támadják a szervezőket, résztvevőket, hogy úgymond az állam pénzén híznak. Jelen esetben – és nem, semmiképp nem védekezésképp, hanem hogy tisztán lássunk – a Spiró-darab költségeiről áruljuk el, hogy a színészek fejenként a két hónapra nettó 136 euró juttatásban részesültek. A munkát a szerző és a rendező tisztelete és szeretete vitte előre, nem az anyagi haszonszerzés. (És amúgy meg: miért is baj az, ha egy művész abból él, amihez ért? Az orvos talán társadalmi munkában operál? A pincér hazaszeretetből szolgál ki?!) És, érdekes módon, csak ilyen esetben zeng fel a nemzetféltő, a közpénzőrző kórus: ha olyan művész kap bármekkora támogatást, aki nem OV dicsőségét zengi. Ugyanezt a társaságot nem zavarja, hogy milliárdokat tüntet el a hatalom.
Hogy a művészet célja nem az udvari kultúra támogatása. A kormány tagjai nem a magánvagyonukat dobják oda támogatásként, hanem az adóból befolyt közpénzt osztják vissza elméletileg közszolgálatként és nem földesúri kényből-kedvből.
Azaz ez nem a kormány pénze. Hanem az adófizetőké.
A kormány az alkalmazottunk, Orbán nem a királyunk. A cenzúra épp azt igazolja, amin felháborodik.
Még egyszer, totál leegyszerűsítve: ha én a magam megtakarította forintjaimból adok neked egy meghatározott célra, te pedig lebunkózol, az nem túl elegáns. Ám ha a munkakörömből adódóan egy hivatalban az állam a polgároktól befolyt adó egy részét újraosztom, az nem nagyvonalú gesztus, hanem a munkaköröm része. És ez a pénz elméletileg nem veszíti el a közpénzjellegét.
De nézzük még egy szinttel lejjebb. Tegyük fel, egy lakóközösség felkér közös képviselőjének. Én a közös költségből elutazom Ibizára, előtte befalazom a biciklitárolót, sőt, az alsó szomszédom lakását is, plusz veszek magamnak egy ezerötszáz eurós táskát. Akinek mindez nem tetszik, annak helyére új lakót, az egyik haveromat költöztetem. A lakóközösség természetesen nem nézhet bele a könyvelésbe, és azt mondom, aki kedves velem, maradhat.
Naná, hogy mindenki igyekezne a kedvembe járni. A ház meg lerohadna. De addigra én messze járnék.
Szóval nézzük reálisan: ki az, aki lop, hazudik és harácsol? Azaz: ki az, aki a saját fészkébe piszkít?
