Poszt ITT

A XXII-es csapdája: ellátás nélkül küldenek el betegeket a budafoki egészségügyi központból

– Nem – mondta végül a betegirányítóban ülő asszisztens, amikor azt tudakoltam, van-e esélye az apámnak eljutni ortopéd szakorvoshoz.

Az apám kilencvenéves, súlyosan mozgáskorlátozott. Előrehaladott térdízületi artrózisa, magyarul porckopása van, olyan kínnal járnak a mozdulatai, amihez képest szinte eltörpülnek a háttérben futó prosztatarák és agysorvadás tünetei – mikor pedig a ritka nyugalmi állapot beköszöntene, megérkezik a neuropátiás fájdalom a cukorbaja miatt. A neuró elég kemény történet, ilyenkor az idegvégződések fájnak érintés nélkül is, de amolyan sziszegősen-vonítósan. Lehet szedni fájdalomcsillapítót, csak nem hat; azt mondta az angiológus, akihez még azért eljutottunk tavaly, hogy a rossz keringése miatt nem szívódnak fel rendesen a gyógyszerek; az igaz, opiátokkal lehetne kezelni a fájdalmát, csak hát az opiátok kiütik a maradék agyát –  ilyenkor is magánál van, de csöpög a nyála, inkontinens, és megkérdezi, hogy ki vagyok.

Azért próbálgatjuk szinten tartani, és ha jó napja van, nevet és hülyéskedik is olykor, vagy keresztrejtvényt fejt, egyre lassabban és nehezebben, hiszen, mint a szemészeten mondták, ahová szintén eljutottunk egy hónapja még: a szemidegek olyan mértékben halnak el, hogy a Papa közel került a teljes vaksághoz.

Szóval egy szimpla pisilés is komoly kaland, a fürdés a hosszas küzdelem kategóriája, egyebekről nem is szólva.

Amúgy nem szeret a Papa egy helyben lenni, és szépen megülni a seggén. Nem baj, sőt, tudná is hajtani a kerekes székét; csak hát a múltkor – makacs és bolond öregember lévén – megpróbált a mankóival kimenni, és úgy elesett, hogy eltörte a csuklóját, azóta nem tud fogni a bal kezével. Kéne orvos.

Pillanatnyilag a legtöbb ápolási teendő anyámra hárul, aki még csak hetvenhat éves, viszont tüdőrákos.

A Mama amúgy túlélőbajnok: bő húsz éve az egyik veséjét szedték ki daganat miatt, később a fél mellét vették le, és két éve tudtuk meg ezt az újabb, gonosz kis dolgot a főhörgőben. Műteni már nem lehet, kemót már nem kaphat, sugárkezelést sem, az orvos megmondta: nincs gyógyulás. Egy úgynevezett célzott gyógyszeres terápia tartja életben: féken tarja a daganatot, cserébe viszont a májat, a nyálkahártyát és más fontos szerveket teszi tönkre lassan, úgyhogy hónapról hónapra eldönti a kezelőorvosa, hogy kaphatja-e tovább az életben tartó gyógyszert.

Most még kaphatja, jön-megy, főz, takarít, de liheg, sorvad, fogy és persze fél.

Képünk illusztráció
Fotó: Kovács Tamás / MTI

Egy ideje nagyon fáj a lába, a csípője meg a dereka, alig tud menni, és amikor a háziorvosának elpanaszolta, az ráripakodott, hogy ilyen daganattal, ebben korban ne siránkozzon, egy másik eü. dolgozó meg azt mondta, hogy át kéne már adni a terepet a fiataloknak.

Nem voltam ott, tehát nem tudtam  keresztényi szeretettel, visszakézből szájon vágni az illetőt.

A Káldor Adolf szakrendelő a teljes XXII. kerület betegellátását hivatott megoldani. A rendszer úgy néz ki, hogy ha szakorvost akarsz, és megvan hozzá a beutalód, akkor fel kell hívni a rendelőt, hogy kérj egy időpontot, amikor majd időpontot lehet kérni. Mondhatni, ez a XXII-es csapdája. Totális a káosz, dühös, káromkodó emberek állnak az aulában, hosszú sorokban. „Tegnap hiába hívtam a betegirányítót, aztán meg hiába jöttem ide”, mondja egy idősebb férfi, „tele volt itt emberrel minden, és küldték el őket sorban, hogy nem, nem és nem”.

Pár hete a Mama mondta, hogy majd intézi a Papa időpontját, de nem vették fel a telefont a Káldorban, én meg nem voltam otthon, tehát bebumlizott Tétényből Budafokra a sajgó ízületeivel (értsd: oda-vissza másfél kilométeres vánszorgás a buszmegállók között), kiállta a sorát a betegirányítóban, hogy megtudja: majd csak október 14-én 11 és 13 óra között telefonálhat időpontért.

Persze, hogy akkor kétpercenként telefonált időpontért, és nem vette fel senki.

Másnap sem.

Így álltam be a sorba, a sok morgó, rosszkedvű beteg közé, és amikor az ablakhoz kerültem, a következő beszélgetés hangzott el:

Jó napot, a szüleimnek szeretnék időpontot kérni.

– Taj-kártyák?

– Tessék.

– Mindkettőnek ugyanoda?

– Nem, a Papának ortopédiára, a Mamának reumatológiára.

– Hát, az ortopédiával jól elkéstek, oda tegnap kellett volna időpontot kérni.

– Igen, próbálta is a Mama, de nem vette fel senki a telefont.

– Persze hogy, mert folyamatosan jöttek betegek az időpontért, ezért kellett volna személyesen…

– Volt itt személyesen, de azt mondták, hogy telefonáljon.

– Hát ez ilyen.

– Mi ilyen? 

– A helyzet.

– Mondja, ha személyesen jön, kapott volna időpontot?

– Nem valószínű, mert alig egy óra alatt elfogyott az összes időpont.

– Értem, és akkor most mit lehet csinálni a Papával?

– Semmit.

– Kérem?

– Nem igaz, hogy nem érti, uram, milyen nyelven mondjam? Nincs időpontom, mert elfogyott.

– De most akkor mi legyen?

– Az, hogy legyen szíves odébb fáradni, mert sokan állnak ön mögött.

– Álljunk már meg, az apámnak eltört a csuklója és rosszul forrt össze, ki vannak fordulva a térdei, szüksége van szakorvosra, van beutalója is. Találjunk már ki valamit, kérem.

– Annyit tud tenni, hogy ír egy panaszt az igazgatóságnak.

– És akkor kapunk időpontot?

– Nem. Százával mennek a panaszok, de attól még nem lesz egyetlen ráérő orvos sem. De, nézze, mondok valamit. November tizenötödikén lesz az újabb nap, amikor időpontot lehet kérni decemberre. Próbálják meg.

– Gondolja, hogy van esélyünk?

– Igazából nem hiszem, megint nagyon sokan lesznek, és megmondom őszintén, fiatalabbak is.

– De hát nem jár az apámnak az orvosi ellátás, csak mert kilencvenéves?

– Ismeri a mondást: járni jár, csak nem jut…

– És mi legyen az anyámmal?

– Ezt hogy érti?

– Ő kaphat időpontot? Megmondanám, hogy kihez szeretne menni.

– Ugye nem gondolja, hogy válogathatnak?

– De gondolom, ugyanis a betegeknek joguk van orvost választani.

Mondom az orvos nevét, a hölgy ideges, telefonál, szól az illető orvos asszisztensének.

– November végére tudtak időpontot adni.

– De a Mamának erős fájdalmai vannak, és november vége még másfél hónap.

– Szedjen fájdalomcsillapítót, ki fogja bírni.

Ezen a ponton éreztem úgy, hogy eljutottam a falig.

2018. október tizenhatodikán úgy jöttem ki a területileg illetékes rendelőből, hogy nem sikerült orvosi ellátáshoz juttatnom két szenvedő öregembert, akik történetesen a szüleim. És ez nem valahol a periférián, mondjuk egy elhanyagolt baranyai zsákfaluban történt – nyilván ott sem volna szabad megtörténnie –, hanem a székesfőváros egyik központi szakrendelőjében.

Annyiban talán speciális a helyzetem, hogy újságíró lévén könnyebb az utam a nyilvánossághoz.

De most nemcsak a magam és a két hozzám tartozó idős ember nevében szólok, hanem mindazok a nevében, akik

mögöttem állnak, hosszú, tömött sorokban, meg akiket most tolnak be, majd ki a szakrendelő ajtaján, akik egyszerűen nem, nem és nem kapnak segítséget,

egy olyan országban, ahol

kortól és nemtől függetlenül. A szüleim ahhoz a nemzedékhez tartoznak, akik végigdolgozták az életüket, kifizettek irtózat mennyiségű társadalombiztosítást,  megtettek mindent azért,  hogy most, amikor már gyöngék és akár szó szerint elesettek,  házhoz érkezzen hozzájuk a segítség.

Például felneveltek egy generációt, mely, intézményi szinten, épp most hagyja őket cserben.

Értem, persze, a rendszer azt akarja, hogy az ilyen betegeket vigyük magánklinikákra, horror összegekért.

Amit egyébként meg fogok tenni, ha Isten megsegít. De akkor is, felfoghatatlanul undorító ez az egész.

Ajánlott videó

0 seconds of 0 secondsVolume 0%
Press shift question mark to access a list of keyboard shortcuts
00:00
00:00
00:00
 
Olvasói sztorik