– Nem – mondta végül a betegirányítóban ülő asszisztens, amikor azt tudakoltam, van-e esélye az apámnak eljutni ortopéd szakorvoshoz.
Az apám kilencvenéves, súlyosan mozgáskorlátozott. Előrehaladott térdízületi artrózisa, magyarul porckopása van, olyan kínnal járnak a mozdulatai, amihez képest szinte eltörpülnek a háttérben futó prosztatarák és agysorvadás tünetei – mikor pedig a ritka nyugalmi állapot beköszöntene, megérkezik a neuropátiás fájdalom a cukorbaja miatt. A neuró elég kemény történet, ilyenkor az idegvégződések fájnak érintés nélkül is, de amolyan sziszegősen-vonítósan. Lehet szedni fájdalomcsillapítót, csak nem hat; azt mondta az angiológus, akihez még azért eljutottunk tavaly, hogy a rossz keringése miatt nem szívódnak fel rendesen a gyógyszerek; az igaz, opiátokkal lehetne kezelni a fájdalmát, csak hát az opiátok kiütik a maradék agyát – ilyenkor is magánál van, de csöpög a nyála, inkontinens, és megkérdezi, hogy ki vagyok.
Azért próbálgatjuk szinten tartani, és ha jó napja van, nevet és hülyéskedik is olykor, vagy keresztrejtvényt fejt, egyre lassabban és nehezebben, hiszen, mint a szemészeten mondták, ahová szintén eljutottunk egy hónapja még: a szemidegek olyan mértékben halnak el, hogy a Papa közel került a teljes vaksághoz.
Amúgy nem szeret a Papa egy helyben lenni, és szépen megülni a seggén. Nem baj, sőt, tudná is hajtani a kerekes székét; csak hát a múltkor – makacs és bolond öregember lévén – megpróbált a mankóival kimenni, és úgy elesett, hogy eltörte a csuklóját, azóta nem tud fogni a bal kezével. Kéne orvos.
Pillanatnyilag a legtöbb ápolási teendő anyámra hárul, aki még csak hetvenhat éves, viszont tüdőrákos.
A Mama amúgy túlélőbajnok: bő húsz éve az egyik veséjét szedték ki daganat miatt, később a fél mellét vették le, és két éve tudtuk meg ezt az újabb, gonosz kis dolgot a főhörgőben. Műteni már nem lehet, kemót már nem kaphat, sugárkezelést sem, az orvos megmondta: nincs gyógyulás. Egy úgynevezett célzott gyógyszeres terápia tartja életben: féken tarja a daganatot, cserébe viszont a májat, a nyálkahártyát és más fontos szerveket teszi tönkre lassan, úgyhogy hónapról hónapra eldönti a kezelőorvosa, hogy kaphatja-e tovább az életben tartó gyógyszert.
Most még kaphatja, jön-megy, főz, takarít, de liheg, sorvad, fogy és persze fél.
Fotó: Kovács Tamás / MTI
Egy ideje nagyon fáj a lába, a csípője meg a dereka, alig tud menni, és amikor a háziorvosának elpanaszolta, az ráripakodott, hogy ilyen daganattal, ebben korban ne siránkozzon, egy másik eü. dolgozó meg azt mondta, hogy át kéne már adni a terepet a fiataloknak.
A Káldor Adolf szakrendelő a teljes XXII. kerület betegellátását hivatott megoldani. A rendszer úgy néz ki, hogy ha szakorvost akarsz, és megvan hozzá a beutalód, akkor fel kell hívni a rendelőt, hogy kérj egy időpontot, amikor majd időpontot lehet kérni. Mondhatni, ez a XXII-es csapdája. Totális a káosz, dühös, káromkodó emberek állnak az aulában, hosszú sorokban. „Tegnap hiába hívtam a betegirányítót, aztán meg hiába jöttem ide”, mondja egy idősebb férfi, „tele volt itt emberrel minden, és küldték el őket sorban, hogy nem, nem és nem”.
Pár hete a Mama mondta, hogy majd intézi a Papa időpontját, de nem vették fel a telefont a Káldorban, én meg nem voltam otthon, tehát bebumlizott Tétényből Budafokra a sajgó ízületeivel (értsd: oda-vissza másfél kilométeres vánszorgás a buszmegállók között), kiállta a sorát a betegirányítóban, hogy megtudja: majd csak október 14-én 11 és 13 óra között telefonálhat időpontért.
Persze, hogy akkor kétpercenként telefonált időpontért, és nem vette fel senki.
Másnap sem.
Így álltam be a sorba, a sok morgó, rosszkedvű beteg közé, és amikor az ablakhoz kerültem, a következő beszélgetés hangzott el:
– Jó napot, a szüleimnek szeretnék időpontot kérni.
– Taj-kártyák?
– Tessék.
– Mindkettőnek ugyanoda?
– Nem, a Papának ortopédiára, a Mamának reumatológiára.
– Hát, az ortopédiával jól elkéstek, oda tegnap kellett volna időpontot kérni.
– Igen, próbálta is a Mama, de nem vette fel senki a telefont.
– Persze hogy, mert folyamatosan jöttek betegek az időpontért, ezért kellett volna személyesen…
– Volt itt személyesen, de azt mondták, hogy telefonáljon.
– Hát ez ilyen.
– Mi ilyen?
– A helyzet.
– Mondja, ha személyesen jön, kapott volna időpontot?
– Nem valószínű, mert alig egy óra alatt elfogyott az összes időpont.
– Értem, és akkor most mit lehet csinálni a Papával?
– Semmit.
– Kérem?
– Nem igaz, hogy nem érti, uram, milyen nyelven mondjam? Nincs időpontom, mert elfogyott.
– De most akkor mi legyen?
– Az, hogy legyen szíves odébb fáradni, mert sokan állnak ön mögött.
– Álljunk már meg, az apámnak eltört a csuklója és rosszul forrt össze, ki vannak fordulva a térdei, szüksége van szakorvosra, van beutalója is. Találjunk már ki valamit, kérem.
– Annyit tud tenni, hogy ír egy panaszt az igazgatóságnak.
– És akkor kapunk időpontot?
– Nem. Százával mennek a panaszok, de attól még nem lesz egyetlen ráérő orvos sem. De, nézze, mondok valamit. November tizenötödikén lesz az újabb nap, amikor időpontot lehet kérni decemberre. Próbálják meg.
– Gondolja, hogy van esélyünk?
– Igazából nem hiszem, megint nagyon sokan lesznek, és megmondom őszintén, fiatalabbak is.
– De hát nem jár az apámnak az orvosi ellátás, csak mert kilencvenéves?
– Ismeri a mondást: járni jár, csak nem jut…
– És mi legyen az anyámmal?
– Ezt hogy érti?
– Ő kaphat időpontot? Megmondanám, hogy kihez szeretne menni.
– Ugye nem gondolja, hogy válogathatnak?
– De gondolom, ugyanis a betegeknek joguk van orvost választani.
Mondom az orvos nevét, a hölgy ideges, telefonál, szól az illető orvos asszisztensének.
– November végére tudtak időpontot adni.
– De a Mamának erős fájdalmai vannak, és november vége még másfél hónap.
– Szedjen fájdalomcsillapítót, ki fogja bírni.
Ezen a ponton éreztem úgy, hogy eljutottam a falig.
2018. október tizenhatodikán úgy jöttem ki a területileg illetékes rendelőből, hogy nem sikerült orvosi ellátáshoz juttatnom két szenvedő öregembert, akik történetesen a szüleim. És ez nem valahol a periférián, mondjuk egy elhanyagolt baranyai zsákfaluban történt – nyilván ott sem volna szabad megtörténnie –, hanem a székesfőváros egyik központi szakrendelőjében.
Annyiban talán speciális a helyzetem, hogy újságíró lévén könnyebb az utam a nyilvánossághoz.
De most nemcsak a magam és a két hozzám tartozó idős ember nevében szólok, hanem mindazok a nevében, akik
egy olyan országban, ahol
- a kormány szerint az egészségügy világszínvonalú,
- az ellátáshoz való alapjog pedig minden állampolgárt rohadtul megillet,
kortól és nemtől függetlenül. A szüleim ahhoz a nemzedékhez tartoznak, akik végigdolgozták az életüket, kifizettek irtózat mennyiségű társadalombiztosítást, megtettek mindent azért, hogy most, amikor már gyöngék és akár szó szerint elesettek, házhoz érkezzen hozzájuk a segítség.
Értem, persze, a rendszer azt akarja, hogy az ilyen betegeket vigyük magánklinikákra, horror összegekért.
Amit egyébként meg fogok tenni, ha Isten megsegít. De akkor is, felfoghatatlanul undorító ez az egész.
