Örök élményem marad, amikor, vagy húsz éve egy híres televíziós személyiség egy neves, hatvan körüli színésznőt faggatott élő talk show-ban. (A történet szempontjából lényegtelen, kikről van szó.) Jó hangulatú este volt, egészen az ötvenedik percig, mikor is a showman a színésznőnek szegezte a kérdést:
És mondd, a karriered miatt nem vállaltál gyereket?
Majd mosolyogva, kissé előredőlve várta a választ. A közönségnek eleinte nem is esett le, hogy baj van, valahogy abban nőttünk fel, hogy egy ilyen kérdés elhangozhat.
Borzalmas pillanatok voltak, nem segített, hogy a műsorvezető sűrűn kérte az elnézéseket.
Még hogy karrierszempontok, nézett fel könnyes szemmel színésznő, te jó ég. Vége volt az estének.
Persze utólag azt mondom, nem is kellett volna meghallani a kérdést. Vagy ki kellett volna kérnie magának. Vagy visszakérdezni. Vagy mit tudom én. Még ma sem tudom, pontosan mi a helyes reakció.
Pedig meg kellene tanulnunk reagálni, és nem csak úgy, hogy hangosan kiabáljuk, hogy ‘ne nyúljanak bele a méhünkbe a politikusok’, mert ezt már meg se hallják. Könyveljem el haladó lépésként, hogy már nem csak nők kerültek fel az elrettentő tablóra? Hogy eljött az idő, s a magjukat nem hullajtó, nem kellőképp szaporodó férfiak is belekerültek az üldözendők halmazába?
Fotó: Kovács Tamás / MTI
Most, amikor össznemzeti szinten megy ez az indiszkrét, gusztustalan, sértő és megbélyegző kommunikáció, a felháborodáson kívül is kellene tenni valamit. Hogy legyen már elég abból, hogy az embert pusztán szaporodó lényként látjuk.
Ha elhisszük, és magunkévá tesszük az eszmét, miszerint csak az az ember ér valamit, aki folytatódik, azaz hogy ha génjeink továbbörökítése nélkül nem vagyunk teljes jogú személyiségek, akkor eljött a világvége.
Magamban nem érek semmit? A nő csak mint anya értelmezhető? Ha nem anya, akkor senki?
Hoppál esetében azonban a szívtelenséget, sötétséget és érzéketlenséget még a tájékozatlanság is kiegészíti: a skót Nicola Sturgeon két éve elvetélt, ami nagy, nehezen feldolgozható fájdalommal járt. És ismerek olyan anyát, aki elvesztette kamasz vagy felnőtt gyermekét. Felesleges eztán az élete? Vagy a nő, aki nem tud szülni: húzza le a redőnyt? Járjon lehajtott fejjel?
Továbbmenve Hoppál gondolatkísérlete mentén: a gyermektelenektől vegyük el a szavazati jogot, legalábbis olyan kérdésekben, ami a jövőre vonatkozik? (Ha már időről időre felvetődik a másik beteg eszme, hogy a gyerekek után járjon plusz szavazati jog, akkor miért ne kurtítsuk meg mások jogait még inkább álszenten lobogó zászlók alatt?!)
Megjelent lelki szemem előtt Angela Merkel egy hatalmas spanglival a szájában, körötte izmos férfiak, kész bacchanália, így él bele a világba napra nap, és nem is értem: ez a gyerektelen ember miért kel fel egyáltalán?! Ez nem fér bele a carpe diembe.
Azon már csak röhögök, hogy Theresa May (aki nyugat-európaiként egyedüliként szavazott OV oldalán) sem úszta meg tasli nélkül. Példátlanul hideglelkű, aki így beszél. És megkockáztatom, Nemrég még azt kérdeztem, mikor szállnak már le a gyermektelen nőkről.
Nos, most kezdtek csak rápörögni igazán. Lesz itt szép kampány az őszi demográfiás konzultáció kapcsán, borítékolom előre. A hülyeség szabadon engedve, most már az alapján is ki lehet embereket lökni a nemzet testéből, ha az a bűnük – és megengedjük, hogy ezt bűnnek tartsák –, hogy gyermektelenek.
