Gyarmati: Add tovább, vidd tovább!

Szeretek néha elgondolkozni azon, vajon kitől, mit örököltem vagy tanultam abban a családban, ahová a gólya pottyantott.

Milyen értékek, vonalak mentén nevelődtem, mi az, ami nem tetszett, és épp azért, mert úgy éreztem, nem jó, nem vittem tovább, míg más dolgok  annyira jól sültek el, hogy úgy ítéltem, szeretnék rendszert csinálni belőlük. Amolyan add tovább, vidd tovább rendszert, ami egy idő után jellemző lesz majd a családomra, és segíti azokat is, akiket már nem fogok ismerni, de mégis az én leszármazottaim lesznek. Unokák, dédunokák és a többiek sora – nem kiskaliberű kérdés.

Vannak, hogyne lennének a gének, és kutatják is, vitatják is a szerepüket. Nyilván nem csupán engem érdekel a kérdés, miképpen lehet az esetleg öröklött negatív genetikát felülírni, miképpen  lehet kihozni abból, amink van, a legjobbat.

Elmesélek egy régen volt családi történetet mindezek illusztrálásaként.

Könnyű neked, hallottam sokszor, ilyen felmenőkkel nyilván olyan géneket örököltél, melyek arra predesztináltak, hogy sportolj és eredményes légy benne. Mindez az én esetemben igaz, de nem csak ez van egy-egy jelentős teljesítmény mögött. Hanem munka, kitartás, szorgalom, és a csillagok megfelelő állása, vagyis némi szerencse.

Ez velem kapcsolatban rendben is lenne, ha a szülőket vizsgáljuk. Ám, ha a nagyszüleimet, és miért is ne lehetne róluk is mesélni, szó sincs remek sportgénekről.

A nagymamáim, mindkettő, vagyis mind a két oldalon, nem is tudtak úszni, viszont sok más területen kiválóan teljesítettek.

Miképpen orvosdinasztiák vagy zenészcsaládok, én már egy ismert útra léphettem, de a szüleim, mondhatni, első generációs sportolók voltak.

Szóval, apai nagymamám elképesztően tudott varrni. Ez valószínűleg nem jelentett volna semmit, ha az élete jóval az ötvenedik születésnapja után nem vesz hatalmas fordulatot.

Nagyapámnak könyvkiadója volt, neveltek szépen két gyereket, édesapámat és a bátyját, és nagymama, bár igen érdeklődő ember volt, fiatalon férjhez ment, ami akkoriban azt jelentette, lemond a tanulással kapcsolatos álmairól. Ellátta tehát a háztartást és a családját. A házi javításokon kívül nem volt szüksége a varrni tudására.

Ő maga mesélte nekem, volt benne vágy még tervezni is, de abban az időben ez nem volt  megoldható.

Aztán 1952-ben váratlanul és fiatalon meghalt a nagypapám, és 1956-ban  a nagyim úgy döntött, ha mi elmegyünk külföldre, ő is jön velünk, leginkább azért, mert az idősebbik fia, Apu bátyja akkor már évek óta Amerikában élt.

Apunak ugyan Olaszországban volt edzői, versenyzői elkötelezettsége, de végül némi kalandozás után mi is kikötöttünk New Yorkban.

Akár másképpen is alakulhatott volna minden, de a szüleim bizonyos idő után úgy döntöttek, mi hárman hazatérünk. Nem így a nagymamám, aki azt mondta, ő bizony nem ugrál ide-oda, ha elindult, maradni akar.

Ott állt tehát már nem igazán fiatalon, hogy kitalálja, miből fog megélni abban a nagyvárosban. Volt hite, akarata, és valószínűleg tehetsége is, hiszen ezek nem életkori kérdések.

Fogta magát, és elsétált New York legnagyobb áruházába – hová máshova –, hogy ő bizony jelentkezne munkára, mert igen szépen és jól varr. Az angoltudása igencsak hagyott kívánnivalót maga után, de megeshetett valakinek a szíve rajta, vagy épp üresedés volt, felvették próbaidőre.

És innen a történet szárnyalás.

Rövid idő alatt kiderült, hogy amit állít, semmi ahhoz képest, amit tud. Szabászatban, tervezésben és kivitelezésben is osztályon felülit produkált.Hamarosan ő lett az áruház vezető varrónője. Bemutatókra készített egyedi darabjai és konfekciótervei is osztatlan sikert arattak.

Nagyi mélyen vallásos volt, adventista, mindig az mondta, a jó Isten tudja, merre alakítja a sorsunkat. Hát, szó, mi szó, hogy egy csendes polgárasszony Budapestről ötven felett megvalósítja az amerikai álmot, nem semmi.

Csakhogy Nagyi, miután nyugdíjba ment, hazatért. Hozzánk, és azt hiszem, nem kevésbe ahhoz a gyülekezethez, ahová szíve szerint tartozott.

Az Amerikából kapott nyugdíja hivatalosan átváltva forintra a hetvenes évek vége felé igencsak jelentősnek számított.

Én viszont kezdő orvosként, egyedül egy kisfiúval, nem dúskáltam az anyagi javakban.

Próbálkoztam kijönni abból, amink volt, inkább kevesebb, mint több sikerrel, és ez a Nagyi tudomására jutott.

– Meg kellene valamit beszélnünk, Andukám, jó lenne, ha felszaladnál valamelyik este – mondta a telefonba.

Gondoltam, egészségügyi problémája adódott, azt akarja velem kitárgyalni, ezért aztán eléggé meglepődtem, amikor így szólt:

– Adnék én neked havonta rendszeresen valamennyi pénzt, hogy könnyebb legyen az életetek.

– De azt én nem fogadhatom el, és nem is tudom megadni – válaszoltam.

– Nekem van, kislányom, bőven több, mint amennyi szükséges, ezért nem is kell visszaadnod. Viszont, jegyezd meg, ha lesz rá módod, add majd tovább te is az unokádnak, amikor úgy érzed.

Elfogadtam, jól jött, könnyített az életünkön, és adom tovább, miképpen a történetet is.

Mert adni jó, és meg kell tanulni elfogadni is.