Teremtik és formálják a világot, a világunkat a szavaink, melyeket használunk rá – ezt most (nem először a történelmünk folyamán, de először a rendszerváltás után) valóban széles tömegen tesztelték a hatalom gyakorlói, gondolok elsősorban a migránskampány (eddigi) levezénylésére.
De a folyamatos formálás nem áll, nem állhat le.
„Centralizált rendszerek Achilles sarka” – nevezi így Szőcs Géza minapi interjújában a mai magyar valóságot, mint a világ legtermészetesebb dolgát, és mi elfogadjuk. Megvannak a szabályok, gondolhatja az idomuló, amire, ha figyelünk, amiket, ha szolgai módon betartunk, akkor a rendszer, a centrum megtart minket magának, biztonságban lehetünk.
De az utóbbi hetekben meginogtak ezek a cölöpök, ráadásul a saját pártlapja hasábjain.
Ókovács Szilveszter, Baán László, Hammerstein Judit – az egyik a meleglobbi szekerét tolja, a másik a trockista démon kiállításával propagálja az életveszélyes ideológiát, a harmadik olyan művészeket juttat külföldi megszólalási lehetőséghez, akik kritikus hangon mernek megszólalni Orbánról.
És a legszörnyűbb, hogy a többség helyénvalónak tartja azt a logikát, hogy „a kutya nem harap az őt etető kézbe” meg „a madár sem szarik a fészkébe”, és elhiszi, rendben van az, ha alkotóként pénzt (támogatást) kapsz a regnáló hatalomtól, akkor És nem villog a piros jelzőfény, hogy ez az autokrata rendszerek sajátja, vigyázat!
Fotó: MTI/Máthé Zoltán
Tilos belemenni ebbe a játékba, mert nem játék. Amikor a lojalitás lesz a legfőbb érték, akkor a léc nagyon máshová kerül. És nem biztos, hogy művészi eszközökkel lesz megugorható.
Egy korábbi riasztó üzenet az irodalom felől érkezett. Hallhattuk kormányoldalról, hogy olyanokat írni, amiket nem ért meg minden embertársunk, hú, az elitizmus, az ellen kézzel lábbal tiltakozni kell. Az irodalom nem lehet egy szűk rétegé, az ilyet vissza kell szorítani! Legyen az irodalom közérthető, azon belül szórakoztató.
De ahol az irodalmat (is) elsősorban politikai célokra szeretnék használni, ott természetes, hogy direktívák, tervek és célkitűzések születnek. Ott ugyanaz az út vége, a szavak szerepe, mint kampányidőben. Lemenni az aljára, és ehhez minden eszköz engedélyezett.
És az már kiderült, hogy nem a felemelés, az edukáció a cél, hanem a belőtt szint megtartása; mindössze annyi, hogy a sulykolás technikájával küldött primitív üzenetek eljussanak az agyakba.
Hiszen, hogy ismét Szőcsöt idézzem:
Nem minden nemzettársunk magasan képzett politológus vagy esztéta, a kormányzatok megpróbálnak minden egyes választóra hatni, a leghatásosabbnak remélt eszközöket vetve be, hogy meggyőzzék őket, a tömegeket arról, mi a helyes.
Amiben a legveszélyesebb, ha ez az ütvefúró-technika kitartással párosul, elérhető, hogy ami addig kőfalnak (kőbe vésettnek), morális alapértéknek tűnt, lerombolható, kikezdhető. Ha buldózerrel nem ment, akkor majd kövenként.
Gyerekek kellenek, terelhetőek. Szőcs, miként a barátja, Orbán is kegyekben és lekenyerezésben gondolkodik. Elborzadtam, amikor jóságának bizonyítékaként említette, hogy ő tudta, hogy egy bizonyos szerző nem él jól, ezért személyesen ösztöndíjat ajánlott neki. És a szerző ezt nem merte elfogadni. Nehogy a liberális barátai elítéljék emiatt.
Fel sem vetődik Szőcsben, hogy a szerző nem emiatt utasított vissza egy ilyen ajándékot. (Ismerem az illetőt, legalábbis egy ilyen megkeresett szerzőt ismerek.) Hanem mert esetleg úgy gondolja,
Van művészi szabadság, igen: bizonyos művészeknek van szabadsága. Szőcs szájából természetesen gurult ki, hogy van olyan viszonyban a Főnökkel, hogy az elnézi neki a viccelődést. Vagyis: aki nincs ilyen nexusban az első számú vezetővel, az inkább a hallgatás művészetében jeleskedjék.
