Finnugor vagy hun a magyar?

Amikor Kásler Miklós III. Béla maradványainak vizsgálatakor kijelentette, hogy az Árpád-ház nem finnugor, hanem eurázsiai eredetű, újból sajtótéma lett a magyarság genezise, ami a 24.hu-n is remek ismeretterjesztő sorozatot eredményezett.

Abból persze, hogy megvizsgálják két Árpád-házi uralkodó maradványait, még semmi nem következik, legfeljebb kultúrpolitikai hecckampány. Eleve egy uralkodócsalád eredete mennyiben tekinthető azonosnak egy nép eredetével? A honfoglalók vezető rétegének belső ázsiai (türk) eredete iskolás közhely volt eddig is. Az olyan apróságokat meg hagyjuk, hogy az inkriminált R1a haplotípus a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó népeknél éppúgy gyakori, mint a szlávoknál és más korántsem szittya népeknél. Az „eurázsiai” pedig semmit nem jelent, akkor már inkább belső ázsiait vagy sztyeppeit kellene mondani.

Ugyanakkor a finnugor eredet és rokonság, mint a magyarság hivatalos identitása, szintén tarthatatlan hülyeség. Miért? Mert nem ez a sok évszázados hagyományunk. Az identitásnak semmi köze semmiféle tudományos eredményhez.

De miért is kellene tudományos állításoknak egy nép kollektív öntudatát meghatározniuk és szembemenniük a hagyománnyal? Miért lenne nyelvészek, régészek, genetikusok feladata a nemzeti önazonosság meghatározása?

Eleinknek a sztyeppei türk és iráni nyelveken beszélő lovasnomád hunokhoz még a hivatalos álláspont szerint is több közük volt, mint a finnugorokhoz.

Pár bekezdés történelem következik.

A tíz honfoglaló törzs (a hét magyar plusz a három kabar törzs) kettő kivételével türk eredetű. A temetők anyaga azt mutatja, hogy a honfoglalók vezető rétege zömmel a turáni és a pamíri rasszokhoz tartozott, a köznép pedig igen vegyes, mediterrán és nordikus, és számos egyéb, szláv, tán még romanizált pannon és gepida maradványok is akadtak közöttük.

A finnugorokra inkább jellemző urali rassz csak kis mértékben volt jelen. A Kárpát-medencében az Attila halála utáni gepida-longobárd közjáték kivételével a sztyeppei lovasnomád jelenlét folyamatos. A hatodik században költöztek be az avarok, akik részben fehér hunok voltak. Őket követte a hetedik században a későavarnak elnevezett, lényegében máig azonosítatlan népcsoport, melyről László Gyula azt feltételezte, hogy a magyarok első hulláma. Egy szintén rövid frank-bajor-szláv közjáték után jöttünk mi, majd a besenyők, úzok, kunok, végül a jászok. Még az iskolai tananyag szerint is a finnugor után a türk és iráni eredetű szavakból van a legtöbb az alapszókincsünkben.

Kétségtelen, hogy a nevünk (hungar, vengri, ungar, stb.) nem hunt jelent. (Hogy onogurt, vagy mást, most hagyjuk.) Az elnevezés érdektelen. A bizánciak és egyes arab szerzők türköknek, több nyugati latin nyelvű forrás hunoknak, avaroknak nevezett bennünket.

A magyarság beazonosításában az életforma és a kultúra volt meghatározó: minden sztyeppéről jött harcos, nomád vagy félnomád, nyilazó lovas népcsoport végső soron ugyanaz a társaság.

Vagyis honfoglaló őseink ezerszer több szállal kötődtek a hunokhoz és az indoeurópai „szkíta népekhez”, mint északi nyelvrokonainkhoz.

A finnugrista nyelvész is elismeri: „Ha művelődéstörténeti szempontból nézem, nem vagyunk uráli nép. Nyelvrokonaink többségének, az uráli népeknek a medve a totemállatuk, nekünk nincs medvénk, csodaszarvasunk van, ez pedig feltehetően valamely perzsa eredetű kultúrához kapcsol bennünket. Nagyon összetett nép vagyunk: perzsa mitológia, uráli nyelv, törökös kultúra és ősvallás.”

Ha elfogadjuk is a több ezer évvel ezelőtti, amúgy kétséges közös finnugor múltat, a finnugor népekhez akkor sincs sem genetikai-antropológiai, sem kulturális kötődésünk, de még egy mákszemnyi közös történelmünk se, kivéve a második világháborús szövetséget a finnekkel, vagy azt az epizódot, amikor a mongolok a mordvinokat küldték a Kárpát-medencébe felderítőnek a tatárjárás nyitányaként. A legközelebbi nyelvrokonoknak tartott hantik és manysik pedig nagy valószínűséggel délről szorultak északra, és lovasnomádokból süllyedtek vissza halász-vadász-gyűjtögetőkké, alkalmazkodva a szibériai környezethez.

A fő kérdés azonban az, hogy mi határozza meg egy nép eredet-identitását.

A nyelvi rokonság, mint kizárólagos meghatározó, mesterséges, újkori konstrukció. Pontosan ugyanolyan felvilágosodás szülte kreálmány, mint a nacionalista értelmiségiek által megalkotott áltudományos eredetmagyarázatok. Ráadásul a nyelvi rokonság nemhogy genetikai és kulturális rokonságot, de még közös eredetet se feltételez automatikusan.

Közös eredetűek, mondjuk, a skandinávok és a hindi nyelvet beszélő indiaiak? Számos nép váltott nyelvet története során, hol kényszerből, hol fejlődése részeként. Továbbá, ha az identitást tekintve a nyelv az elsődleges, mi a helyzet azokkal a népekkel, melyek nem eredeti nyelvüket beszélik, mégis a régi nyelv és kultúra alapján határozzák meg önmagukat? Az írek vagy a skótok angolok lettek attól, hogy az ősi gael nyelvet már csak egyes eldugott halászfalvakban beszélik?

Tulajdonképpen finnugorok legalább annyira nem vagyunk, mint hunok, csakhogy ez utóbbi egy évezredes hagyomány és identitás, az előbbi meg nem.

Hamis és rosszhiszemű toposz, hogy a hun hagyomány a nemzeti kisebbrendűség kompenzációja és Attila valamiféle dicsőséges múlthamisítás terméke. A középkorban a fő szempont az volt, hogy mely nép pogány és mely keresztény, és Attila neve bizony rosszul csengett a történetben. Hunnak lenni kétes dicsőség volt, még krónikáink is kétértelműen fogalmaznak Isten ostoráról. Egy szakember épp e lapnak fejtegette, hogy Attila nem volt olyan hivatkozási alap a keleti népek között, mint később Dzsingisz kán, a hun eredethez mégis következetesen ragaszkodtak eleink.

Vélhetően a magyar törzsfői és nemzetségfői elitnek lehetett valóságos köze a hunokhoz.

De ez végső soron legalább annyira érdektelen, mint III. Béla genetikája.

Az Attila-legenda és a hun rokonság a magyar identitás alappilléreminimum a kora középkor óta. Attila alakja, Hunor és Magor legendája nem hasonlítható össze azokkal a délibábos újkori mítoszokkal, melyeket a felvilágosodás és a romantika hozott létre. Nem az újkori nacionalizmus terméke, hanem sok évszázados, organikus tradíció, ami beleivódott a nemzeti kultúrába. A hun hagyomány később a magyarság keleti voltának a metaforája, ami megjelenik Kölcsey, Arany, Petőfi költészetében, Benedek Elek és Gárdonyi munkásságában is. Nemzedékek nőttek fel a Mondák könyvén, Széchenyi egyik művének címe Hunnia, Illyés Gyula önéletrajzi ihletésű regényének pedig ez: Hunok Párizsban. Attila és hunjai olyasmi számunkra, mint a briteknek Arthur és a kerekasztal lovagjai.

Ha a hun eredet/rokonság hazugság, akkor minden rege és mítosz hazugság, ideértve az európai kultúra alapját adó görög mitológiát éppúgy, mint a bibliai történeteket. Tudományos alapon mítoszokat rombolni, azok állításaival vitatkozni ugyanolyan, mint tudományos alapon a vallási hit vagy a művészi látásmód létjogosultságát kétségbe vonni. Ezért értelmetlen finnugrista alapon támadni a nemzeti eredetmítoszainkat, s ugyanezért értelmetlen azokat genetikai vizsgálatokkal alátámasztani.

A belső-ázsiai rokonságot képviselő, s ennek részeként a hun hagyományt ápoló hagyományőrzőket némi félelemmel vegyes lenézés övezi a „másik oldalon”, ők maguk pedig erre gyakran nacionalista agresszivitással reagálnak. Pedig a kérdés egyszerű, a hagyományőrzés lényege a hagyományok ápolása.

A finnugor önazonosság hívei legalább annyira érzelmileg motiváltak, mint az „újősmagyar” elképzelések hívei. Nagyjából ugyanaz az attitűd, ami a liberális értelmiséget jellemzi a „szalonképtelenektől” való elzárkózásában. Ennek oka nem a tudomány versus áltudomány ellentétében keresendő, hanem a magyar nacionalizmustól, annak mítoszaitól és jelképeitől való irtózatban.

A nyelvrokonság, mint identitás, valójában egy kód. Annyit jelent, hogy nem vérrokonság. A finnugor identitás a magyarság nem faji identitása. A hunok említése viszont sokakat ősökre, vagyis származásra, fajra, vérségre és vele a kirekesztésre emlékeztet – ez az asszociációs lánc. A finnugorizmus valójában az etnikai rokonítás ellenzése, a „származás” fogalmának, eszméjének az elutasítása, ahogyan a hun eredet az idegenellenesség és a nemzeti bezárkózás ugyanilyen kódolt üzenete.

Vagyis maga az ellentét manapság sokkal inkább a huszadik századról szól, mintsem az őstörténetről.

Kiemelt kép: III. Béla király megalapítja a szentgotthárdi apátságot . id. Dorfmeister István festménye