Gerlóczy: Ennek a rendszernek vége

Ennek a rendszernek vége. Lényegtelen, hogy a kormánypártok győznek-e a választásokon, a csőtörés megtörtént, a pincében uszoda, a falak áznak, és csak idő kérdése, hogy az építmény összedőljön. Tulajdonképpen mekkora ötlet volt! Mekkora ötlet volt az Európai Unió kellős közepén illiberális államot építeni. Pontosan akkora ötlet, mint egy falu közepén stadiont építeni. Briliáns! Mindkét elhibázott koncepciónak, mindkét funkció nélküli építménynek ugyanaz lesz a sorsa, enyészet, rohadás, mementó. Mekkora ötlet! Ez az ember egy zseni! Egy lángelme! Akárki, akármit mond, azt nem lehet vitatni. De nem ám! Pár hónappal a fülkeforradalom előtt személyes konzultációra magához rendelte valamennyi katonáját és egyesével ismertette velük zseniális tervét, kiosztotta a szerepeket, aláíratta a hűségnyilatkozatokat, aztán a hatalom mámorától megrészegülten munkához látott. A végtelenbe és tovább! Minden kellett neki.

Miközben a jogászai éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a különféle törvénytervezetekkel körülkerítsék, foglyul ejtsék, majd kiéheztessék a jogállamot, ő egy gyermekkori barát, egy gázszerelő segítségével azon fáradozott, hogy előkészítse briliáns tervét, az ország felvásárlását. Ezt eszelte ki ez a pávatáncoló agytröszt, ez a hatalomtechnikai lángelme az Európai Unió kellős közepén. Minek is? Miért is? Tényleg azt gondolta, elég lesz annyit mondani, hogy nemzeti nagytőke, és mindenki főzi tovább a kőlevest, mintha mi sem történt volna? Tényleg azt gondolta, hogy ebben az irigy és megkeseredett emberekkel teli országban elnézik majd neki, ha mindent felzabál, miközben arról papol, hogy a magyar ember így, a magyar ember úgy, mi magyarok ezt nem tűrjük, meg azt nem tűrjük? Tényleg azt hitte, hogy elég kavarni egyet a bográcsgulyáson, felhajtani egy pálinkát és elszavalni a Himnuszt, akkor majd mindenki megnyugszik, rendes magyar ember a miniszterelnökünk, éppen olyan, mint mi vagyunk. Olyan hát! Éppen olyan! A rendes magyar ember már csak ilyen. Szereti a kastélyokat, majorokat, hoteleket, futballklubokat, kisvasutakat, de azért addig nyújtózkodik, míg a takarója ér, tudja hol a határ, át is vonatozik rajta egészen Svájcig, ha már nincs hová elrejteni az EU-s milliárdokat, száz- meg ezermilliárdokat. Azt mondja a sok okos szakértő, hogy a magyar ember a szoci gengszter kétszázmillióját még értette, de nem tud mit kezdeni olyan számokkal, hogy egymilliárd meg 1300 milliárd. Már hogyne tudna! A magyar ember nemcsak azzal van egészen pontosan tisztában, hogy az 1300 milliárd több, mint kettőszázmillió, hanem azzal is, hogy kurva sokkal több. Hozzávetőlegesen felfoghatatlanul sokkal, gondolja magában, és ezzel már sikerült is felfognia, hogy ennek a lángelmének a bandája felfoghatatlanul sokkal, vagyis kurva sokkal többet lopott, mint az a kisstílű tolvaj, akinek elég volt Ausztriáig utaznia a lopott pénzzel, mert az egy falusi bankfiók hagyományos trezorjában is elfért.

Miféle hatalomtechnikai zseni az olyan, aki különböző függelmi viszonyok kiépítésével az égvilágon mindenkit a vak hűség nyomasztó szerepébe kényszerített, de háborút folytat teremtőivel, a párt egykori agyával és motorjával, aki állítólag azt mondta, ezt hallom a pesti flasztert járva, „én teremtettem, én is fogom elpusztítani”, a pártja felemelkedését lehetővé tevő amerikai multimilliárdossal és annak  befolyásos szervezetével, valamint az Európai Unióval, melynek támogatásait, a magyar emberek millióinak folyósított támogatásokat a baráti körével jóízűen és felszabadultan dézsmálgatja? Tényleg azt hitte, hogy ezek nem állnak majd bosszút rajta?

Természetesen nem lényegtelen, hogy a kormánypártok győznek-e a választásokon, de ha győznek is, a botrányok maradnak, a felháborodás marad, a folyamat visszafordíthatatlan. A lángelme az életéért küzd, dicséretes munkabírással járja országát, pontosabban országának azon szegleteit, ahol a fogadására felkészült káderek biztonsági őrökkel és egy maroknyi lelkes nemzeti dohánybolt tulajdonossal körülvéve várják, hogy szalagokat vágjon át az egyetlen jelen lévő kamera, a saját kamerája előtt. Jóltáplált kiskirályok és a találkozás élményétől mélyen meghatódott közalkalmazottak fogadják a zsenit, aki a megjelent hivatalnokok és nyugdíjas rokonságuk gyűrűjében mantrázza 2018-as kampányszövegét, Magyarország maradjon magyar ország, aztán visszaül a buszába, mert várja a következő helyszín, mint egy retrozenekart  a biatorbágyi falunap egy augusztus délután.

Szép évek voltak. Bizonyára felemelő érzés lehetett annak a pár ezer vagy pár tízezer embernek a húsos fazék körül sündörögni, aki a rendszernek örök hűséget fogadott, de lássuk be, kis ország, kis foci, mindenkit nem lehet ki- vagy lefizetni, mindenkit nem lehet megfenyegetni és elhallgattatni, és hiába az a másfél millió hívő, aki vakon követi vezérét, ennek az országnak tízmillió lakosa van, jól mondtad, te, zseni, a haza nem lehet ellenzékben. A bukás elkerülhetetlen, a nép, az a maradék, az a lenézett, az a megvetett, az a kizsákmányolt, az a megfenyegetett, az az út szélén hagyott, az a megbélyegzett, az a hatmillió választópolgár el fogja söpörni ezt a hatalomtechnikai zsenit.

Ennek a rendszernek vége, mert nem rendezkedhet be, nem viselkedhet úgy, mint a példaképei. Sunyi és alattomos módszereivel szétverhette és kisajátíthatta a médiát, de nem zárhatja börtönbe az újságírókat, nem kapcsolhatja le a közösségi oldalakat, nem vezényelheti az utcára hadseregét, mint török barátai. A kisajátított médián keresztül napi huszonnégy órában folytathat lejáratókampányokat ellenzéki politikusok és civilek ellen, de nem gyilkolhatja le őket, mint orosz barátai, és mondjuk ki azt is, bár erről gyakorlati és technikai okok miatt éppenséggel nem tehet, költhet a focira akármennyit, nem rúghat idegenben hármat a magyaroknak, mint kazah barátai.

Óriási ötlet volt diktátorosat játszani az Európai Unió kellős közepén. Óriási! Briliáns! Akárki, akármit mond, ez az ember egy zseni. Egy hatalomtechnikai zseni.

Kiemelt kép:MTI/EPA/A török elnöki hivatal sajtóirodája