Gyarmati Andrea: Helikopterszülők és okospelenkák

Amikor áprilisban megjelent a Hányattatásaim című könyvem, már tudtam, mi a következő téma, amiről írni szeretnék. Olvasom is a vonatkozó irodalmat, és közben igyekszem visszaemlékezni  a régmúltra. Izgalmas, mert mindig boldoggá tesz, ha akár évtizedekkel később is, de megértek valamit.

Hiszem, hogy a történetek, akár az enyémek, akár azok, melyeket orvosként a betegeimmel megéltem, érthetőbbé, sőt, könnyebben kezelhetővé szelídíthetnek nehéz dolgokat.

A könyv ötlete nem újkeletű.

Régóta vágytam rá, hogy arról a bizonyos csodálatos első évről írhassak. Az aktualitását nyilván Rozika, az unokám születése adta, és persze az is, hogy évek óta hallom a kérést: doktor néni, olyan jó lenne egy használható segítő könyv az első babánk mellé.

Amolyan „hogyan működik a kisbaba?” jellegű tanácsgyűjtemény.

Tudom, persze, semmit, ami gyakorlati dolog, nem lehet csak könyvből elsajátítani, sőt, az sem titok, bár sok a hasonlóság, de mindig az egyes eset a lényeg, és azon belül is sok a variáció. Ez adja szerintem a szakmám egyik nagy gyönyörűségét.

Mert, ha kitalálom, mi a teendő, és segítek a babának, s vele a mamának, boldogabb, nyugodtabb és egészségesebb lesz mindenki. Vagy nem betegszik meg, és azért ez sem mellékes szempont.

Szóval, gyűjtöm az anyagot, és mint mindig, elcsodálkozom, mennyi újdonságra bukkanok. Olyan, a közelmúltban felfedezett, vagy megváltozott tudásra, ami olykor egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Változnak az idők, és benne változunk mi is, sőt most, mivel ez a bizonyos első év áll az érdeklődésem középpontjában, inkább úgy fogalmazok: változnak az idők, és változnak a szülők is.

Az én generációm, vagyis az a bizonyos baby-boomer korosztály még igencsak a saját szülei bevonásával és elfogadásával nevelte a gyerekeit. Nem volt internet, csetszoba, és gyerek ügyben, pláne kicsi gyerek ügyben a saját édesanyánk mintája volt a mérvadó. Sokszor akár úgy, hogy mit is nem szeretnék csinálni a gyerekemmel abból, ami velem megtörtént.

A helikopterszülők – és ennek jelentős képviselője volt az én anyukám – a biztonság eltúlzása miatt állandóan gyerekeik feje felett repkednek, mindent ellenőriznek. Már ha ezt az egyébként felnőtté vált gyerekük hagyja.

A következmény  az úgynevezett bumeránggyerekek megjelenése: olyan generáció nő fel a helikopterszülők „áldásos tevékenységének” hatására, melynek tagjai nem tudnak leválni a szülőkről, akik elsősorban anyuci és apuci jó kisgyerekei maradnak.

Ezek a szigorúan ellenőrzött gyerekek felnőttként is tanácsra, irányításra vágynak, elvárják a szülői gondoskodást,minek következtében önállótlanok lesznek.

Értsd jól: az egészséges leválás nem elszakadást jelent, hanem olyan viselkedési formát, amiben én döntök a saját ügyeimben, legalábbis egy bizonyos életkor után.

A legrosszabb ebben a szülői attitűdben, hogy a felnőtt gyerekeik életébe is beleszólnak, állandóan monitorozzák őket. Tapasztaltam, hogy ezek a szülők a saját kinövésükként tekintenek a gyerekeikre, saját álmaik beteljesítését várják tőlük, és az erős kontroll mellett alaposan manipulálják is őket.

Mint minden, természetesen ez is kettőn áll, vagyis a szülő irányít, a gyerek pedig nem mond nemet, mert nem akar, vagy nem is tud.

És van tovább. A ma szülővé váló Y nemzedék (az 1980-1994 között születettek) egyik jellegzetessége a Pán Péter szindróma. Ez egy másik leválási probléma, és ez sem jár kevesebb gubanccal.

Pán Péter a fiú, aki sose nő fel, nem új keletű hős, 1902-ben jelent meg róla az első regény, J. M. Barrie skót író műveinek visszatérő szereplője. A figura nem csupán az író fantáziájának szülöttje, karakterének alapjául az alkotó saját bátyja szolgált, aki egy nappal a 14. születésnapja előtt, egy korcsolyabalesetben életét vesztette, így az író édesanyjának emlékezetében örökké gyerek maradt.

És most figyelj egy kicsit, mert nem semmi, ami jön!

Pán Péter olyan, mint Hamupipőke cipellője: éppen passzol az Y generáció sok képviselőjére.

Mintha az író látta volna a jövőt. Szóval Pán Péter a gondtalan és állandóan dicsekvő fiú mintapéldánya. Eltelve önnön nagyszerűségével úgy érzi, mindig igaza van, megszemélyesíti a gyerekkor önzését. Ami kiskorban teljesen elfogadható, hiszen a túlélést szolgálja. Énközpontú, hanyag és nemtörődöm, nem ismer félelmet. A halál is csak mint egy nagy kaland él a fejében, de az élet az igazi kaland, vagy az lenne, ha el merne kezdeni élni.

Épp olyan, mint az otthon maradó, ellátásra éhező, gondoskodást igénylő Pán Péter szindrómások. Topográfiailag lehet, hogy ezek a fiatal felnőttkorú egyedek külön élnek már a szüleiktől (természetesen nem önerőből, hanem a szülő pénzéből vásárolt ajándéklakásokban).  Ellentétben a regény figurájával, ők valódi lakásokban laknak, nem Sohaország polgárai.

Ezek a gyerekek későn házasodnak, későn vállalnak gyereket, és nem csupán a gyerek az életük fő attrakciója. Munka és magánélet egyensúlya, ez a jelszavuk, és ehhez a technika összes vívmányát igénybe veszik. Bár lenézik nagyszüleik helikopter viselkedését, maguk a technika segítségével drónként ellenőrzik gyereküket.

A dallam azonos, legfeljebb a szöveg változik.

Ezek szülők a gyerekeik minden léptét, szívdobbanását, hangulatát applikációk segítségével kontrollálják, amit aztán rendesen ki is tárgyalnak a hasonló beállítottságú csetszobás „ismerőseikkel”.

Van ebből egy kedvencem, az okos pelenka: benne csík, szín, kémiailabor. Csak pisilni és kakilni kell a babának, a pelus elemez és megmondja, mit egyen holnap, mit igyon holnap, hány puszi jár… az orvos meg menjen, ahová akar a sok megtanult marhaságával.

Hurrá, haladunk.