Mielőtt bárki kacsának, libának vagy rémhírnek venné a címben szereplő hírt, elárulom:
Azok után, amit Gulyás mondott David Kostelancik, az USA ideiglenes ügyvivőjének a média sokszínűségéért kiáltó beszédét követően, csöppet sem csodálkoznék, ha Gulyás visszasírná, és újra kiadná a Népszabadságot. Nem a tavaly bezártat, hanem a rendszerváltás előttit, amit mi évtizedeken át néztünk, míg gyomorfájást nem kaptunk tőle, és el nem tüzeltük, vagy le nem adtuk a MÉH-telepen. (Az előzmény, ha valaki nem tudná: David J. Kostelancik szerint “folytatódtak a sajtószabadság terén tapasztalható negatív tendenciák Magyarországon”, a kormány szövetségesei átvették az ellenőrzést és a befolyást a médiapiac felett, de az Egyesült Államok egyértelműen elítél minden, újságírók megfélemlítésére vagy elhallgattatására tett kísérletet. Mire Gulyás azzal felelt, hogy “ügyvivő úrnak többször volt alkalmam személyesen is jelezni, hogy az amerikai-magyar kapcsolatokon kívül Amerika magyarországi megítélésének is kifejezetten ártalmas, ha akár valótlan állításokkal tisztán belpolitikai ügyekbe kívánnak beavatkozni”.)
mert megkapta a narancssárga keretes, csőlátásra alkalmas, lesötétített szemüvegét, aki meg érti, az pontosan tudja, miért, mióta, és kinek köszönhetően történik mindez.
Ma ott tartunk, hogy sorosozással és nemzeti konzultációzással kitömött, pénzért bármire képes országos népszabadságok mellett százával jelennek meg a megyei és városi, kisvárosi és falusi mininépszabadságok, a néphülyítés szennylapjaiként, újrahasznosításuk előtt péppé zúzva az értelmet, a véleménynyilvánítás szabadságát, egyszerűsítsük le: a szabadságot, a polgár szabad gondolkodáshoz való jogát.
Először elsirattam a Dunántúli Naplót, városom és megyém napilapját, mely Mészáros sajtócézár (és még sokan mások) bevásárlása óta próbálja tömni a fejemet (alig várom, hogy lejárjon az előfizetése, és közzé tehessem az új nevét: Lemond).
Ez a hajdan független, polgári lap azonos oldalain ontja a butítást, hozza le az illiberális központból leosztott szövegeket,
Aki nem hisz a szemének, próbálja nyitott szemmel nézni egyszerre a megyei lapok azonos oldalait, és látni fogja (á, dehogy látja, rajta az említett szemüveg), hogy egyenszöveg jön le mindennap mindegyikben.
Írtam utóbb az elvesztett Délmagyarországról és -ért is, arról a lapról, melybe írók és költők százai cikkeztek, alkottak remekműveket, nevüket fölsorolni se lenne elég egy publicisztika. Ez a lap is odaveszett. Mert Vajna is birtokolni akar egy-két megyei lapot, talán mert túlzottan kilógott volna a lóláb, ha ezt is Mészáros veszi meg.
Hozzáteszem, nehogy hülyének tűnjek: tudom,
aki lassan magáénak mondhatja egész Magyarországot, népével, nemzetével, templomaival és földjeivel, televízióival és rádióival együtt.
Ezek a lapok mára megszűntek újságnak lenni. Lakájmédiumokká lettek. Régi Népszabadságok. Szégyellni való közlemények, melyeknek a hagyományos értelemben vett napilapokhoz annyi a közük, hogy van (még) előfizetőjük, van (még) olvasójuk, és van (és bizony lesz is még) bevételük, hiszen ott virítanak bennük a Soros arcával kéklő egész oldalas hazugságok.
Mi is történik? A lapokat megveszik, kitömik állami reklámmal (az adófizetők pénzéből, kampányolva), amiből pénzhez jut az új gazda, aki csak látszólag Mészáros és Vajna. És ezt nem látja a narancskeretes szemüvegű tömeg, mely aztán százlábúként rohan a szavazófülkékhez,
És akkor Gulyás, az angyalarcú lakáj, ez a mosolytalan Buster Keaton, ez a maszatoló frakcióvezető képes kijelenteni, hogy ez az amerikai pasas nem ismeri az országunkat, és itt igenis van médiaszabadság. Hol van? Hogy oda ne rohanjak!
Nem tudom, maradt-e emlékük az átkosból ezeknek a gazzá lett kollégistáknak, s ha igen, miért vált elsődleges céljukká rekonstruálni mindazt, amit már ott sem tűrtünk, amit már ott is megdöntésre érettnek tartottunk, ami már akkor fölforgatta a gyomrunkat.
Úgy tűnik, ezek azokká lettek.
A közpénz lenyúlásáról eleget szóltam akkoriban, sőt, a rajzos műsoromban kirajzoltam magamból a dühömet, most is bosszant, de most az van terítéken, amit személyes vagyonukból, az értelemből, a gondolkodásból, a szabad véleménynyilvánításból vesznek el naponta.
mert nem erről beszélek. Arról inkább, hogy tiszta képet, hazugságmentes sorokat adnak-e közre a szeretett népnek, a körbehízelgett nemzetnek. Hogy szót kaphat-e egy megyei lapban bárki, akinek a „hivatalostól” eltér a véleménye. Hogy mindkettőt elolvasva és mérlegelve dönthesse el az olvasó, mi az igazság, mit tart helyénvalónak.
Egyre igazabb lesz a mondat: „saját halottjának tekinti”. Érted ezt, tökfej? Ebben az országban, ha egy gazdag életpálya, egy sikeres karrier áll mögötted, ha a tisztességedhez soha nem fért kétség, ha imádod az országodat, de véleményt mertél mondani akár csak egyszer is a legfőbb „egyházi méltóságról” és „bíborosairól”, meg a penészes, hazug dogmáiról és tetten érhető tetteiről,
Mert ezek a gyalázatos szennylapok, ezek a köztévének és közrádiónak mondott intézmények azt is elhallgatják, hogy meghaltál, és azt is, hogy egyáltalán éltél.
És úgy merj (másként, vagy akárhogy) gondolkodni, hogy ez a sors vár rád ebben a fene nagy médiaszabadságban.
De, remélem, azzal majd tele lesz a média, ha ez az egész aljasságra épülő rendszer szarrá megy. Csak azt nem tudom, hova fognak írni azok, akik eddig csak elhelyezték a szennylapokban a föntről kapott kész anyagokat. Talán a Jóistenhez. Bár, ha ő is olvasójuk volt, hátat fordít majd nekik, és azt mondja: „Na, húzzatok el a pokolba!”
Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor
