Nem tudom, te hogy vagy vele, én néha elakadok. Összességében jól működik az életem,
és főleg nem nekikeseredni.
Jobbára sikerül is, de nem mindig.
Nos, írom a jövő heti cikket. Ez általában flottul megy. Van egy füzetem, amibe hét közben beleírom a napi ötletbetöréseimet. Téma akad nem kevés a múltból, a jelen is tele mesélnivalókkal, és az álmodott jövőről is szívesen írok olykor.
Most azonban elakadtam.
Oké, nézzük, mi az elakadás oka.
A visszajelzések hiányoznak. Vagyis a hozzáállásommal a baj.
Puff neki, már megint a teljesítménykényszer és a perfekcionizmus, ami az okosok szerint könnyen lehet minden bajunk oka. Amit kétlek, mert engem a „jónak lenni a legjobbak között”, a „kihozni magamból a maximumot”, a „nyerni mindig” egész életemben boldoggá tett és előrelendített.
Tűzd ki a célt, tégy meg mindent érte, bízzál abban, hogy a szerencse is melléd szegődik, és eljuthatsz oda, ahová vágysz. Ezt vallom, ezt tanultam otthon, így nevelkedtem. Nem semmi családba születtem, ahol az volt a vezérmotívum:
Találd ki, mit szeretnél, indulj el és csináld, erre biztattak a szüleim, és ők maguk is így éltek.
Amit választasz, azt csináld teljes szívvel, hittel, ésszel, érzelemmel, és
vagy épp csak megteszel valamit, pont annyit, amennyi a legszükségesebb, tegyél meg érte mindent.
Egy szó, mint száz, a „tessék-lássék” nem volt divatban mifelénk.
Ha valamit a magadénak érzel, ragadd meg a lehetőségeket. Ne halogass, ne mondd, hogy majd. Mindig van választási lehetőséged, de ha választottál, kötelezd el magad itt és most. Mert
Persze dönthetsz úgy is, téged valami nem érint meg, nem érdekel, akkor engedd el és ne foglalkozz azzal, mi lett volna, ha. A volna nem létezik, önsorsrontás rágódni azon, amit elszalasztottál.
Ez rendben van, működik is általában, de azért nem mindig. Mert mi van, ha eddig jól ment valami, örömet szerzett és sikeresnek éreztem magam benne, ám egyszer csak nem jutok egyről a kettőre.
Szokás szerint kezdem szétcincálni magam, mert orvosként azt tanultam, találd meg a betegség okát, akkor tudod meggyógyítani a beteget. Mindez igaz a választott és rajongva szeretett szakmámban, de nem biztos, hogy mindenre ráhúzható. Sőt. Néha rossz vágányra kerülhetsz, negatív spirálba, és onnan nem egyszerű kimászni.
Szóval elakadtam.
hiszen nem vagyok, és nem is érzem magam írónak. Jó, akkor válság. Mit lehet ezzel kezdeni?
Kattog az agyam, keresem a megoldást, miközben komolyan elgondolkodom azon, hogy mekkora majom vagyok.
Megszólal a telefon, és innentől jó a történet, mert mint mindig, jön a segítség.
Hiszem, hogy az univerzum mindig küld üzeneteket, csak meg kell hallani azt is, ami nem úgy érkezik, ahogy várod. Mint a viccben a Jóistennél reklamáló férfi: „Uram, miért nem küldtél csónakot, pedig megígérted?”. A válasz: „Három csónakot is küldtem, te nem akartál beleülni.”
Írói válság
Szóval a telefonban épp egyeztetésben vagyunk, mert érettségi találkozónk lesz. A vonalban Matthew, az egykori padtársam, nem semmi irodalmi háttérrel, költő, író felmenőkkel, maga is ír, miközben zenész.
– Mondd csak, vagy úgy néha, hogy nem megy az írás? – kérdezem, amire némi csend után megjön a rá oly jellemző válasz
– Néha? Mindig!
– Ja, akkor nincs olyan nagy gáz – mondom, és kitör belőlem a röhögés.
A nevetés meg mindig segít.
– Pihenj kicsit – mondja –, aztán majd lesz ihlet.
Nem rossz ötlet, de van a muszáj meg a kell, nem hagy időt a feltöltődésre, szorít a határidő.
– Mi a baj? – kérdezi.
És én nagy bánatosan előadom, hogy
Már amikor kimondom, tudom, mekkora marhaság ez, de ettől még igaz. Mit csináljak, szeretek sikeres lenni, és ugyan mindenki azt mondja, ne nézd a lájkokat, főleg ne olvasd a kommenteket, én azért, mint szerintem mindenki más, kíváncsi vagyok, aztán meg lógatom az orrom, ha nem úgy van, ahogy elképzeltem.
– Mert élsportoló voltál – mondja Matthew, aki egyébiránt Máté, és utána kapta a fiam a keresztnevét –, még ma is ezen a szemüvegen keresztül nézel mindent.
Igaza van, de, és ez a gyönyörű az egészben, végre megvan a heti téma: mi kell ahhoz, hogy sikeres legyen valaki a sportban, mit gondol egy sportoló, hogyan néz ki az élsport belülről, és vajon milyen a hatása az élsportolói múltnak a további évekre.
Nem kis kaliberű kérdések ezek, és tudom, sokakat érdekel egy olyan fura szerzet, aki élsportolóként éveket tölt el egy medencében, egy teremben, a Dunán egy hajóban vagy a tatamin. Lehet az illető akármelyik sportág versenyzője, van néhány közös tulajdonságunk, amiről érdemes szót ejteni.
Mi marad ki – ha ugyan kimarad – az életéből, és vajon mi az, amitől épp a sport miatt gazdagabbnak érzi majd magát egész életében, nem anyagilag.
Valamikor a hetvenes évek közepén, egyetemi fakultáción ismertem meg Popper Pétert, és kötöttünk barátságot. Azt éreztem, én vagyok az egyik csodabogár, akit szeretne megérteni. Péter minden iránt érdeklődött. Színes pokol címen írt a színházról, a színészekről, és bizonyára a sportolókról is akart volna hasonlót, de aztán mindig egyéb fontos megírnivalói akadtak.
Egyszer ezt kérdezte:
– Mondd csak, Nyuszika, mi az, ami valakit erre a döbbenetes melóra visz, amit sportolóként megteszel a siker érdekében, mi motivál? Miért akarsz egy betonteknőben – értsd úszómedence – három tizeddel jobb lenni, mint a másik kettyós, aki ugyanerre gyúr? Ha a cápa kerget, három tizedmásodperc nem jelent előnyt.
Egók harca?
Sport és élsport vajon tényleg az egók harca, vajon tényleg a hiúság vására, vagy van valami, amiért mindez jóval több és többet is ad azoknak, akik elkötelezik magukat és sikeresek lesznek?
Következzen egy személyes vallomás. Vagyis gondolatok az élsportról, vagy ha úgy jobban tetszik, miért jó élsportolónak lenni.
Nem tudok olyan messzire visszamenni az időben, hogy ne lett volna része a sport az életemnek.
Gyerekként úgy gondoltam, ez mindenhol így van, mivel az osztálytársaim szülei is tartottak ezt-azt vitrinekben.
„Könnyebb volt messzebbre látnom másoknál, hisz óriások vállán álltam”, mondta ezt Newton; én mindezt megéltem, de őszintén szólva nem nagyon érdekelt, mekkora az akkora sportoló, amit a szüleimről állítanak. Szerettem őket, és jó volt velük lenni. Mert jó fejek voltak, valószínűleg a sport miatt is.
Megtanítottak úszni, és imádtam, mint ahogy ma is imádok a vízben lenni. Az, hogy atlantiszi érzés, számomra nem mese, hanem gyerekkorom óta megélt valóság. Szóval egész nap az uszodában voltam, majd az iskolában és az uszodában.
és ráadásul ott voltak velem a szüleim is.
Eszembe sem jutott, hogy versenyző legyek, ám hétéves koromban történt valami, ami meghatározta egész későbbi életemet.
Egy gyerekversenyen az egyik kislány megbetegedett, és nem volt meg a negyedik ember a vegyes váltóban. Anyu akkor már lelkesen edzősködött, feltette az ominózus kérdést. Tudnál segíteni, Andukám? A „tudnál-e segíteni” és az „úgysem mered megcsinálni” már akkor is és azóta is erős kihívást jelentettek. Mindig igen volt a válasz, és ezt Anyu persze nyilván tudta is.
A harmadik helyen veszem át, végül nyerünk, és felállhatok a margitszigeti uszodában, mint győztes, a dobogó tetejére. Arra a dobogóra, amin, tudom, a szüleim is álltak egy-egy bajnokság megnyerése után. És itt eldől a sorsom. Az érzés úgy sodor magával, hogy a mese szerint
Hazaérünk, és bár a szüleim már nem élnek együtt, Apu sokat van így is nálunk, bejelentem, hogy komoly döntésre jutottam: versenyző szeretnék lenni, és nyerni akarok. Hogy mi a motiváció? Csakis a szeretet, az az áradás, amit ott és akkor éreztem először a népes, mintegy húsz (!) embert számoló közönségtől. Örültek az eredményemnek. És ez az érzés elkísér egész életemen át. Legutóbb a vizes vébé díjátadójaként kaptam egy nagy adagot belőle.
A szüleim nem gyújtanak örömtüzeket, és nem is akarnak lebeszélni semmiről. Néhány nap múlva, talán a következő hétvégén beszélnek velem erről – ez a megállapodás. A „megbeszéljük” varázsszó a családomban, azt jelenti, meghallgatjuk, mit szeretnél, és elmondjuk, mi mit gondolunk erről. Mindvégig, a válás ellenére is működik ez a rendszer. Hálás vagyok érte ma is, hogy úgy érezhettem, teljes jogú polgára vagyok a családomnak, életkori megkülönböztetés nélkül. Nemcsak az én, hanem gyakran az ő ügyeikben is volt szavazati jogom. Majd talán erre is sort kerítek egyszer. (Mondom, van téma, csak meg kell találni. :)
Elsőnek lenni jó
Szóval megbeszélés, igazi és komoly, Apu és Anyu jó hosszan és külön-külön elmondják az érzéseiket, és természetesen a sportolás feltételeit is.
Hogy elsőnek, győztesnek lenni jó, hogy mindig mindent meg kell tenni érte, azért, hogy amikor nem sikerül, mert olyan is lesz, ne tehessek majd szemrehányást magamnak, és hogy legfőképp nem mehet a sport a tanulás rovására, és leginkább azt, hogy
Hogy lesz olyan, hogy nehéz, gyötrelmes, és úgy fogom érezni, nem éri meg, de azt is ott hallottam először, hogy ha egy dolog ér valamit ebben az életben, azt sosem könnyű megcsinálni. Hogy csak az ér hosszú távon is valamit, amiben benne vagy, és nem az, ami az öledbe hullik. Hogy lesz olyan is, mikor rosszul megy, és az is a dolog része, túl kell jutni rajta, mert a győzelemnek csak egyik része a dobogó. Az, amikor legyőzöd magad, bár nincsenek fanfárok, himnusz és zászló, legalább olyan fontos és örömteli, mint az eredményhirdetés.
Hallgattam, hallottam, hittem is, meg nem is, amit mondanak, a lényeg az volt, támogatnak, és örülnek a döntésemnek.
Kell hozzá állhatatosság, türelem, kitartás, hogy újból és újból képes legyél nekiveselkedni, és hinni abban, hogy sikerül. Az ellenfél nem ellenség, lehet jó barátod a versenyeken túl, és leginkább nem őt kell legyőzni, hanem saját magadat.
Hogy a sportban, de az életben is, valaminek az elsajátításához gyakorlásra van szükség, és hogy
Ülök és írok, pedig néhány órája épp azt éreztem, hogy nem megy, most meg alig tudok olyan gyorsan gépelni, ahogy a gondolatok cikáznak a fejemben egy régmúlt délutánt felidézve.
Apu elment, Anyu sincs már a csúcson, de neki még elmondhatom, hogy hálás vagyok és voltam is mindig azért, amit adtak és értem tettek. Sportban és sporton kívül is, hiszen mindaz, amit élsportolóként megtanultam, ma is sokban segíti az életemet.
majdnem mindegy, miért. Háború, mint Anyu esetében, vagy olyan családi felállás, ami gyerekként nagyon fájdalmas volt, a lényeg mindkét esetben a „megmutatom”. Ezt sosem éreztem, bár elfogadom, nagy erő és a csúcsra repíthet.
Állni a dobogón, és érezni, hogy velem örül a családom, az ország, olykor az egész világ. Igen, hogy tudtam, tudok valamit adni, ami másokat is boldoggá tesz. Hiszem, hogy szükségünk van emberként arra, hogy jelentsünk valamit a többi embernek. Nekem a sport megadta ezt.
Mi kell ahhoz, hogy sikeres légy a medencében (vagy bárhol a sportban)?
Elkötelezettség, elszántság, érzékenység, akarat, és egy vízió, mely motivál és ébren tart akkor is, amikor alig kapsz levegőt az edzésen.
Csúcsok és hullámhegyek voltak a felkészülés során, de mondhatom, szerencsém volt. A célokat mindig sikerült elérnem, ami továbblökött a még több munka és még több elkötelezettség irányába.
Később, a civil életemben egy-egy nehéz vizsga vagy ügyelet munícióját is a sportban megtanultak között találtam meg, és látod, most is azért ülök és írok szorgalmasan, mert tudom, ez az útja. Az, hogy csinálni kell.
És mert az élet olyan, amilyen, és mindig minket szolgál, engem, téged, mindenkit.
Nézem az utolsó megjelent cikket, és elégedett vagyok a lájkok számával… és mindjárt az első komment olyan, mint egy üzenet: „Imádom, ahogy és amit írsz… abba ne hagyd!” – írja valaki, akit nem is ismerek.
Köszönöm. És ígérem, nem fogom abbahagyni.
