Karafiáth: Köcsöggyerekek csöcsben, béna sminkkel. Ez valami buziság? Beokádjunk?

Nocsak,

hát nem kiderült a legújabb közprédának bedobott érdekes nemi identitású emberről, Lakatos Zoltán Nikolról, hogy prostituáltként dolgozik?

Hú, há, szörnyű, undorító, de hát ezek mind ilyenek, forgatja a szemét a konszolidált magyar tévénéző, és még egy – általa egyébként nem, vagy alig ismert – csoport kerül be a gyűlöletköreibe. Mert nálunk nem az a menő, hogy a szeretetkapcsolatainkat ápoljuk, nem az, hogy megpróbáljuk megismerni az ismeretlent.

Mi sorosozunk, migránsozunk, rettegünk, undorodunk, ettől teremtődik meg a lelki komfortérzet. A hányingerben vagyunk otthon,

és a többség akkor érzi remekül magát, ha valakit rühellhet, ha kisebbségeket egy mozdulattal az alsó polcra tud helyezni, maga alá. Egy ilyen bandának bedobni a koncot egyszerű. És végtelenül gonosz cselekedet.

Mit tud az átlag a transzneműekről?

Valami buziság, nem? Köcsöggyerekek csöcsben, béna sminkkel, beokádok.

A nagy átlagnak fogalma sincs például arról, mi a transznemű, ki a transzvesztita, mit takar a ciszneműség, mi az az interszexualitás. És mondjuk némi felvilágosítás helyett mit lát most a mezei tévénéző? Egy szörnyen kinéző, irritáló figurát, aki ízléstelenül van kifestve (a kipingálás szó korrektebb lenne), aki irtózatos hangon gajdol, amit hallgatni képtelenség. És aki mindezt a produkciónak bajosan nevezhető valamit önkritikátlanul az arcukba tolja.

Tehát a közönség egy semennyire nem ismert csoport tagját rögtön egy undort keltő – vagy ha azt nem is, de legalábbis rögtön heccelhető, kifigurázható – valakiként szemléli. Mert így tálalják neki.

Egy olyan országban, ahol még egy meleg pár látványa, vagy szimplán egy meleg akármilyen jelenléte is kiveri a biztosítékot,

biztos ez a módja egy transznemű embertársunk bemutatásának?

Oké, mondhatjuk erre, hogy nem a bulvársajtó feladata a társadalmi érzékenyítés. De a lejáratás, a szakadékok mélyítése sem.

Elképzelem azt a szerkesztőt, akinek az agyában megszületett az ötlet. Huh, Conchita Wurst annak idején tökéletes volt, igazi csócsálható csont, keressünk valami hasonlót. Annak idején, 2012-ben az Amerika X-ben is volt „Ügyeletes Idióta”, a menyasszonynak öltözött feka, aki, mint Britney meg is jegyezte, a továbbjutás előtti produkciójában kiesett a hangnemből, de azért mégis létrehozott egy értékelhető akármit, amitől egyből más keretbe került a karakter:

elemelődött a tulajdonképpen csak belerúgásra, sértegetésre és kiröhögésre alkalmas alak sémájából.

Conchita is, szakáll ide vagy oda, gyönyörűen énekelt egy fantasztikus dalt, tehát lehetett vitatkozni róla, elindított egy – oké, olykor dühös és homofób, és olykor az undorító fröcsögést sem nélkülöző – diskurzust, aminek zavarba kellett ejteni a hozzászólókat, el kellett gondolkodniuk a saját előítéletekről.

Mert hogy is van ez? Itt van valaki, aki alapban taszít, de a dala nem megy ki a fejemből. Mi ez?

Értéket hoz létre egy ember, akit nagy ívben kerülnék?

Szóval Conchita hosszú távon igenis jó bomba volt, jókor robbant, és amellett, hogy a vágyott népszerűséget meghozta mind a személyiségnek (másodlagos szempont), mind a műsornak, elindíthatott egy jó folyamatot.

Nagyon szerettem az egyik kedvenc kortárs rendezőm, a francia film nagy alakja, François Ozon filmjét, Az új barátnő címűt, ami finoman, érzékletesen mutatta be egy titokban gyakran nőnek öltöző férfi életét és szerelmét,

olyan tabukat és tévképzeteket eloszlatva, mint hogy minden egyes transzvesztita egyben meleg is.

(Nekem is van transzvesztita férfi kedves ismerősöm, aki boldogan él a családjával, emellett szívesen mászkál bárokba, és nőként viselkedik, öltözködik, magát leszbikus nőnek tartván.)

Van amúgy transz írónk, Kiss Tibor Noé, be lehetne vonni nagyobb nyilvánosságot elérő vitákba is – az ilyesmi miért nem jut senkinek az eszébe?! Vagy gondoljunk a nemrég elhunyt zseniális művészünkre, El Kazovszkijra, akinek a nemi identitása is igen érdekes, számos kérdést felvető volt. Már annak, aki ilyesmin szeret rágódni.

De félre a rosszízű félmondatot, én sem teszek úgy, mintha nem érdekelne az ilyesmi. Csak éppen nem mindegy, hogyan érdekel: megbélyegezve, ítélkezve, vagy éppen a másikat tiszteletben tartva.

Tényleg: miért is érezzük kötelezőnek, hogy indiszkrétek legyünk? Miért akarunk mindig legyalulni valakit?

És itt igenis van a bulvárnak sara: ő adja meg, miként most is, az első ütést, és ezzel közvetve az utasítást, hogy tiétek a terep, mi csak kihelyeztük a bokszzsákot, és megmutattuk, hogyan kell. Tudom, tudom, meg is ismétlem, hogy

a bulvár az bulvár. De elméletileg azt is emberek szerkesztik és írják.

Nem elég a média letarolt és behabzsolt felének, hogy politikailag uszít? Vagy minden kis gyűlöletre – sok kicsi sokra megy – szükség van tényleg?!

–

Írás közben jött a “hír”, miszerint O.V. helyesli, megismétlem, helyesli, ami Őcsényben történt. Jogosnak, (hangosabban!) JOGOSNAK tartja. Az ő megválasztott (őszerinte felkent, megkoronázott, emberfeletti jogokkal felruházott) személye világosan és tisztán azt mondja, hogy tapsoljunk a lincshangulatnak, hogy adjunk zöld jelzést a csőcseléknek. Világos üzenet. Ez megy nagyban, ez a pálya. A picike gyűlöleteket pedig élesztgessük, lobbantgassuk. Félő, hogy ami ebből kerekedik, mindent elpusztít.