A gödi gyermekotthon működéséről – az MDAC munkatársainak hála – nyilvánosságra kerülő beszámoló természetes módon rázta meg a közvéleménynek a fogyatékosok ügyére érzékeny csipetnyi szeletét. És bár az esetnek eddig sem politikai, sem szakmai következményét nem látjuk (félő, hogy a médiaszenzáció elmúltával a gödi Topházban elkövetett szörnyűségek csupán a rémhíradók kis színeseinek szintjén élnek majd tovább a kevesek emlékezetében), aki rendelkezik valamennyi személyes tapasztalattal a hazai gyakorlatot illetően, az pontosan tudja: a Gödön történtek sokkal inkább jelentik a szabályt, semmint a kivételt.
A program mögött álló gondolat a szándékhoz hasonlóan volt mérhetetlenül aljas: a többségi társadalmat a sérültellátásra fordított összeg megspórolásának ideájával hergelték a sokszor önellátásra is képtelen emberek ellen. Aztán 1945 után a helyzet annyiban változott, hogy a fogyatékosokat nem azonnali, hanem lassú és szenvedésekkel teli halálra ítélték Kelet-Európa új urai. Mivel a duzzadó izmú, harminckét foggal vigyorogva a boldog jövőbe tekintő szocialista übermensch képébe nem fértek bele a mozgássérültek, az értelmi fogyatékosok és a halmozottan sérültek, őket az általában a lakott területek peremén, vagy azoktól jó távol lévő tömegintézményekbe próbálták összezsúfolni. Ellátásukra természetesen sem a megfelelően kiképzett szakembergárda, sem elegendő pénz nem állt rendelkezésre, így ezek a lakóotthonok és eufemisztikusan „szociális intézeteknek” nevezett elfekvők évtizedekig jelentették a végső állomást a magukról gondoskodni nem tudó, családjuknak vállalhatatlanul nagy terhet jelentő embereknek.
Sok mindenről lehetne (és kellene) beszélni a gödi eset kapcsán. Legelsősorban persze a politika felelősségéről, vagyis arról, hogy miként lehetséges az, hogy egyetlen kormány sem tudta érdemben emelni a fogyatékos hozzátartozójukat otthon ápoló gondozók havi juttatását? Azokét, akik sokszor az egzisztenciájukat, társadalmi kapcsolataikat (és párkapcsolatukat) kénytelenek feladni, ha nem akarják, hogy szerettük egy gödihez hasonló túlzsúfolt intézményben tengesse ingerszegény, de megaláztatásokban gazdag mindennapjait.
Hogyan lehetséges az, hogy a törvény elfogadása után (aminek megvalósítására egyébként nagyvonalúan 30 évet engedélyezett magának az állam) hét évvel még semmi nem történt a tömegintézmények felszámolása terén; hogy a kitagolás, vagyis a kisebb, családiasabb, átláthatóbban működő lakóotthonok megvalósítása még mindig egy távoli álom csupán? Miért késnek az államilag finanszírozott integrációs programok? Miért tolják ki egyre és egyre a teljes akadálymentesítés megvalósítását csak azért, mert néhány önkormányzat lustaságból, nemtörődömségből, hanyagságból és érzéketlenségből képtelen eleget tenni a törvényi előírásoknak?
Ne legyenek illúzióink: ami Gödön történt nem csupán elszigetelt jelenség. Védekezhetnek persze a politikusok és a fenntartók azzal, hogy a fogyatékosellátásban szép számmal akadnak pozitív példák is. Tény. Ahogyan az is tény, hogy ezek legtöbbjének semmi köze az államhoz vagy a történelmi egyházakhoz. Összefogással, lelkesedéssel, jó szakembergárdával az utóbbi időben valóban alakultak példaszerű intézmények, amelyek kreatív (szövés, fonás) vagy termelő munkával (kertészet, pékség üzemeltetése) támogatják a lakók önellátását.
A tömegintézmények pelenkás, akarata és beleegyezése nélkül fogamzásgátlóval tömött, szakember hiányában rácsos ágyakba zárt felnőtt, és a kerekesszékben, saját ürülékében ülve a folyosón magára hagyott, kifordult tagokkal, többnapos koszos ruhában fekvő és csont soványra fogyott gyermek lakói azonban még mindig a szabályt, és nem a kivételt jelentik.
Talán ideje lenne elgondolkodnunk azon, hogy mindez mit mond el rólunk, és a XXI. század eleji Magyarország társadalmáról.
Barkóczi Balázs, politológus, tanár
